Hogy segített? Nem sokat. Most kedvem lett volna elkapni az első kibaszott fát, és addig rugdosni amíg darabokra nem törik! Az se érdekel, ha a kezem, vagy a bokám tőle! Volt már rá példa. Mégse tettem. Hogy miért? Fogalmam sincs. Talán mert itt van mellettem. De ez mi a kibaszott életért érdekel? - kérdeztem magam, de nem jöttek válaszok. Egyszerűen nem 'mertem' válaszolni, és ez még jobban dühített!

- Menjünk! - vágtam be a keményet, és leszorított fejjel mentem el mellette. Nem hagytam a szememet. Hogy belelásson. Hogy lássa mennyire félek. Tőle! És hogy majd szétb*sz az ideg. Csak rommá gyűrtem ép kezemmel a cigimet, és úgy, még füstölve hajítottam el. Hogy jött utánam? Nem tudom. Nem érdekelt! Nem akartam, hogy érdekeljen. Szabadulnom kell! Minél előbb... És végre már láttam a ház falát a sötétben.

(Jensen ház előtt )

Conor dühöngött, csak úgy mint mindig. Csak ezúttal, ez most engem is feldühített. Nem mintha nem lett volna elég ez az egész, még Ő is idegesített, meglepő módon. Pedig ez nem szokott érdekelni, már megszoktam, de most... éreztem a nem túl rózsás helyzetet....

Potn most fogytak el a bogyóim! Elkezdtem turkálni a táskámban, hátha mégis, valami rejtett tartalék, valami dugiba, de semmi. Ez csak méginkább felbaszta az agyam! Nem hiszem el... Megpróbáltam mély levegőket venni. Hű, bassza meg, én nem szoktam ilyen ideges lenni...! Az első dolgom az lesz, hogy elmegyek futni...

Talán rohadt nagy mázli volt, hogy a hideg víz valahogy kitisztította a fejemet, valahol mégsem. Mennyivel jobban szerettem volna most úszni a boldogságban... a felhők között.. BÁRHOL! Csak nem venni tudomást erről a kicseszett életről. Rühelltem amikor ennyire elengedem a lábam alól a talajt. Ritkán volt ilyen, de mindig csak akkor, amikor senki sem látta meg. Egészen... eddig. És rühelltem azt is hogy neki is látnia kellett, hogy érezte, hogy jelen volt, és... Egyszerűen rühelltem magamat!

Útközben visszafelé ugyanolyan néma kuss volt, mint lenn a tónál, és ezen még az újabb szál cigi se segített, amit előtúrtam a gatyámból és teljesen szétvizesedve csak vagy huszadjára gyulladt meg. Hogy sík ideg voltam? Igen. Mondhatjuk. Sőt, azt is mondhatjuk, hogy ez az egész kibaszott f*szsz*pó világ összeesküdött ellenem!!! Egyszerűen üvöltenem kellett!!! És nem is fogtam vissza az állatot. Hatalmas erővel vágtam be a tehetetlen öngyújtót, a csimbókos fákon keresztül a messzi erdőbe. A kurva anyját! Még ez is csesztet!

Kisétáltunk és felöltöztünk, síri csöndben. Persze, ilyenkor még az erdő is kussol! AZ egyik pillanatban, valami elsuhant mellettem, egyenesen a bokrok közé. Arra pillantottam, majd Conorra, és megláttam a csodálatos állapotban lévő kézfejét. Zsír, mostmár a keze is totálkáros marad. Mégvalami örömhír?

- Igen, mehetünk. - csavartam ki a hajamból a vizet...legalábbis, nagyjából, majd vissza indultam a házhoz. Jó irányba? Kit érdekel.

Megelőzött. De talán jobb is így. Nekem biztosan. Még egy utolsót sóhajtottam, amikor elindultam utána. Nem igazán érdekelt semmi. Na ez nem olyan meglepő, mert általában így volt. De most különösen nem. Csak kicaplattam a vízből és egyetlen szó nélkül álltam neki magamra rángatni a ruhákat. Vizes. Hogy érdekelt? Még ez sem. A hideg... annál jobban. Ami kettőnk közé fagyott. Ja, de talán itt kellett volna kezdeni. És akkor semmi gond nem lenne.

- Kész vagy? - fordultam vissza hozzá, csak hogy csendben végiglegeltessem rajta a szememet, de még azt sem kellett volna. Az a kézmerevítős szar tele volt vízzel, ezért egyetlen mozdulattal kaptam le és vágtam be az egyik bokorba. Nem érdekel. Kurva sok mindent túléltem már eddig, túl fogom ezt is. Ahogy ezt is itt, előttem...

- Mehetünk? - álltam vissza irányba, őrizve a fapofát, és ja. Asszem tudom hogy mászom ki ebből. Már van rá ötletem...

- Khm.. Rendben. - szakadtam el tőle. Igaza van. Azt hiszem. Bár nem tudom. Áhh, csak takarodjunk már el innen! Már ide sem kellett volna eljönnöm, miért mentem oda hozzá még a háznál? Sőt! Jobb lett volna, ha már a sikátornál visszamegyek a buliba! Vagy.. nem is tudom, még időben lelépni. Az előtt, hogy minden megváltozott volna.

Elengedtem kezeit. Igen elengedtem, mert el kellett! Nem akartam, de muszáj volt. Váhh, mi a tököm ez?! Most komolyan, mi a fenét csinálok? Velem ez nem történhet meg. Nem erre kellene koncentrálnom. De akkor mi másra? Áh, vissza kell térnem a földre. Elég, ,ha túlélem az alapokat, ne bonyolítsuk túl a dolgokat.

Kisétáltam a partra, most már tényleg fáztam. Nem figyeltem, követi -e a példámat, csak mentem. Elkezdtem magamra kapkodni a ruháimat, ami egyből át is nedvesedett. Szuper...

Szavak visszhangoztak a fülemben. Az ő hangja. Talán ez rántott vissza a másik világból. Abból a tökéletesből, ahol minden ilyen jó és kellemes. És ami nem létezik. Mert soha nem is létezett. Megnyitottam a szemem, mégsem szóltam semmit. Nem löktem el, semmi. Csak álltam ott, mint valami hülye.. kretén elmeháborodott, és próbáltam megfejteni magamat. Nem mondok újat, ha azt mondom nem ment. Sosem szántam időt ilyesmire. Gondolkodni. Minek az!? Az ront el mindent. Csak CSINÁLD! Aztán meglátod mi lesz belőle. És én csináltam... Mindig!

- Mennünk kéne... - bontakoztam ki rövid csönd után az ölelésből. Hogy nehezemre esett? Piszkosul. De az eszemre kellett hallgatnom. Jééé, nekem még olyan is van? Úgy látszik. Eltávolodtam tőle, de a kezét nem engedtem el. Talán az a kicsi felem, még kapaszkodott. A part felé néztem, ahol otthagytuk a ruhákat, aztán... - jobb lesz. - mondtam még vissza fahangon, de már nem néztem felé. Hogy rá voltam mérges? Rohadtul nem. Magamra! Egy faszkalap vagyok... Egy oltári nagy faszkalap. Nem szabadna ezt éreznem mellette...

Pont az történt amit szerettem volna. Bár nem az, amire számítottam, amit elvártam volna. Conor egy teljesen új oldalát mutatta meg nekem. Na ugye, én megmondtam, hogy van ilyen oldala is! Én tudtam. Láttam. De azt nem gondoltam, hogy ilyen könnyű dolgom lesz vele.

Jó volt ott állni, a vízben. Egyáltalán nem fáztam, hisz' összebújva álltunk. A víz tükrében a hold csillogott, tökéletes volt az idő. Mintha megállt volna minden. Ez egy részről jó érzés, mert nem is akartam mozdulni. De másrészről... tudod, hogy ennek vége lesz, egy percek alatt. És a gondolattal rontod el.
- Ne haragudj. - nyögtem ki végül a vállába suttogva.Hogy mire gondoltam? úgy mindenre. Erre.

Meglepett. Nem azt tette amire vártam. Azt vártam, hogy eltol, hogy ellök, hogy menjek a fenébe, ott dögöljek meg ahol vagyok, és úgy sokkal könnyebb lesz. Nekem... könnyebb. Aztán mégsem. A szemei még mindig a szememben ragadtak, de nem tudtam volna kitalálni mi lesz belőle. Menekülni nem tudok, ezt biztosan érzem. A többi meg... A kurva életbe, már megint mi a jó istenbe keveredtem!?? Aztán éreztem hogy a karjai végigfutnak a nyakamon, körbe, és... hozzám bújva átölel. Nyelnem kellett. Piszkosul nagyot nyelnem ahogy... aztán megéreztem a teste melegét a bőrömön, a szíve dobogását a testemen és... egy pillanat alatt csukódott le a szemem és öleltem én is körbe. Hogy mit művelek? Most már egész biztosan nem tudom! Már nem én vagyok. Már nem... Conor! Csak egy kisgyerek. Aki jobban vágyik a szeretetre, mint bármi másra a világon.

Hagyott elhúzódni, nem mondott semmit. Igen, az emberek változnak. Pillanatról pillanatra? Talán az is belefér. Itt az élő példa rá.

Nem tudtam, mit tegyek, akartam, de mégsem. Egy részem igen, a másik ellenkezett. Ahh, nem jó ez így! Nem is kezdtem inkább semmit a kavalkáddal, de tenni akartam valamit. Ami mind a két felemnek helyes lehet. Szerencsétlent, egyre jobban sajnálom. Itt egy idegroncs a karjaiban, megbízhatatlan gondolatokkal, és még húzom is szerencsétlent, hogy kezdek, majd hirtelen ott is hagyom. Kíváncsi lennék, mit gondolhat. Ha én nem tudom, mit csináljak, vajon Ő mit gondolhat? Nem is tudtam, mit kell tennem, csak akartam, hogy itt legyen, önző módon. Nem is csináltam semmit, csak a karomat a nyaka köré fontam, és magamhoz öleltem. Hogy erre hogy reagál, csak remélni tudom, hogy nem ellök a francba.

Belemerültem! Teljesen! Őrülten akartam! Nem érdekelt senki és semmi körülöttem, csak ő és ez az érzés a közelében! Egyszerűen... jó volt érezni. Újra! Hiába a bedumált reakció, többé nem kell(!) mégis minden egyes cseppjét jobban élveztem mint eddig bármikor! Aztán éreztem a kezeit. Ahogy eltol. Máskor szarnék rá, magasról, és megmutatnám ki az aki parancsol, most mégsem. Bármilyen nehéz is volt... hagytam, hogy elszakítson.

Egy szót se szóltam. Nem nagyon ment. Most hogy csak egyszerűen nem tudtam mit mondjak vagy csak a vadul száguldó levegő a tüdőmben, azt nem tudom. De nem is érdekelt. Bármelyik pillanatban kész voltam, hogy újra ugorjak és végleg elvegyem. Nem azt ami az enyém, hanem azt amit ad! Pedig az enyém volt. Teljesen. És én vadul szomjaztam vissza az ajkára. Csak futtattam a szemei között a szemeimet, és próbáltam magamra ismerni. Te... mi a jó istent művelsz? - kérdezte a fejem, de nem nagyon tudtam rá választ. Mégis várnom kellett. Rá! Valami ezt diktálta bennem.

Ő is belement, miért ne menne. Vagyis, mibe is? Áh, fene tudja, csak csináld!Magához is húzott, szabad utat adtam neki? Hirtelen annyi minden szárnyalt át az agyamon, másodpecek alatt.

Képek jelentek meg mindenhonnan, egészen régről, és pillanatokkal ezelőttről. Legfőképpen persze, Róla. Figyeltem a képeket, és mind azt tanúsította, hogy jó az amit csinálok, ne merjem abba hagyni. Hát folytattam. A képek meg is győztek, de jött a következő képáradat. Mindről csalódás tükröződött, képek anyámról, előző fiúkról, az eddigi életről. Majd nem is olyan rég, a konyhában történtek, és a sikátorban, a másik sötét alak... E kép láttán nem akartam többet látni. Elszakadtam tőle, épp csak egy parányit. Levegőt kellett kapnom, pontosabban, az agyamnak. Az az egy kép, összetört mindent.

Hogy mikor volt utoljára, hogy legyőzött egy nő? Kurva rég! Sőt! Talán nem is volt ilyen. Most mégis hagytam magam. Hogy miért? A jó ég tudja! Észre sem vettem a kettő közt eltelt időszakot, ráfoghatnám, hogy a fű, de nem, ez egészen más volt. Amikor megéreztem az ajkait, hirtelen lángolt fel bennem minden. Hogy az előbbi ellenérzések? Rohadtul nem érdekelt! Egy pillanat alatt elvette a maradék eszem és valahogy önkéntelenül engedve el a kezeit, az enyém fonódott át a karjai alatt, hogy szorosan magamhoz húzzam. Hogy vad voltam? A francokat. Vagyis... egyszerűen akartam! Rohadtul akartam, mégis... valahogy erőt vett rajtam a tudat, hogy nem egy útszéli kis ribanc... nem egy luk a sok közül... hanem most őt csókolom! Nehéz volt ellenállni, sőt lehetetlen! Egyszerűen megőrültem érte! És minden egyes csepp vér ezt diktálta az ereimben. Egyszerűen KELL! És nem más... ő kell!

Egyből jött is a válasz egy adag vízzel, és jó kis vízi csatát nyomtunk le. Orrom, szám, fülem, szemem, mindenem tele lett, de jót nevettem. Mindaddig, míg meg nem ragadta a kezeimet. Egy pillanatra azt hittem, túlléptem a határt? Pedig minden jól ment, de nem, éreztem, ez más. Na jó, ez úttal nekem is, és most hogy végre láttam a szemeit, egyből meg tudtam fejteni a levegő megfagyását.

Ez úttal én mozdultam előbb. Nem tudom miért, hogyan, mikor is jutottam erre a döntésre, csak pezsgett bennem valami, hogy KELL! Azt a kevés távolságot is áthidalva tapasztottam számat az övére, még mielőtt bármi is lejátszódott volna bennem.

Még mindig benn voltam fejben, azon járt az eszem, hogy hogy a kibaszott életbe másszak ki ebből. Tudtam én hogy menekülnöm kell, megvolt bennem az ösztön, mégsem indultam el. Valahol azért az is diktált bennem, hogy soha ebben a kibaszott életben nem futamodtam meg semmitől, még akkor sem ha valami szarrágó csupasz kézre késsel jött nekem, erre itt van ez a nő, egy kicseszett nő, én meg úgy viselkedek mint valami rohadt... pisis!

Valahol félúton kapott el a gondolataim közben, mikor jó adag víz loccsant a pofámba. Aha, nagyot nyeltem és már indult volna az ösztönös reakció.. de aztán mégsem. Inkább széles ellenőrizetlen vigyor terült szét a fejemen, és visszatámadtam! Egész jó kis csata lett belőle, egész addig, míg ne szarozzon velem egy nő, engem nem lehet legyőzni, és hogy erre ő is rájöjjön, elkaptam és lefogtam a kezeit. Hiba volt. Aha, már éreztem, csakhogy már egyszerűen képtelen voltam elengedni. Csak bámultam a szemeit, és egyre jobban befeszült a lélegzetem.

- Ez igaz. - bólintottam - Ha szólsz előre, hozok strandlabdát. - viccelődtem. Ha már hirtelen ötlet, csaptam az arcába egy kis vizet - legalábbis oda, ahol az arcát gondoltam, hogy van. De csak nem tévedhettem nagyot, mert minthaa...igen, az arcán csattant a víz.

- Mindig a hirtelen ötletekben van az izgalom. - tartottam a szemeit, vagyis kb azt a részt ahol a szemét sejtettem. A víz akármilyen hideg volt, megint éreztem azt az érzést. Azt, amit ott benn a kórházban. Egyszerűen imádtam, hogy törődik velem! Valahogy... - nyeltem útközben nagyot, de aztán kényszerítettem magam, hogy eltépjem tőle a szemeimet. Kibaszott fű! Kellett volna még belőle! Vagy valami keményebb! Ami végleg kiüt! Teljesen!

- Akkor köszi, bedőltem! - kuncogtam. Lassan már nem is lehetett érezni a hideget... Vagy már a lábamat nem érzem? Mindegy is a lényeg, hogy már kellemes volt. - Megyek már! - indultam utána. Pedig nem is szívott, de pattog össze-vissza. Mellette kezdtem úszni, hogy hova, azt nem nagyon tudtam. Őt is alig láttam, nem hogy bármi mást. De a hold tisztán tükröződött a vízen. - És honnan jött ez a hirtelen ötlet, hogy fagyjunk meg? - mosolyogtam, és mellette háttal mentem tovább.

Hangosan nevettem fel.

- Ez volt benne az átverés! - vigyorogtam, de tény, a hideg rendesen kitisztítja a fejet. Csessze meg! - Már csak az a gáz, hogy kárba veszett a fű. - sóhajtottam felszínesen aztán úszni kezdtem. Tökmindegy merre, csak úgy előre a sötétben. - Nem jössz? - kiáltottam hátra magam mögé a sötétségbe. Valahogy jobban esett, ha ott van a közelemben.

Mikor már Conor messze járt, mérlegeltem, milyen mély lehet a víz. Nem mintha nem tudnék úszni, nem ez a probléma. De Conor után néztem, és láttam, hogy nyakig a vízben van. Igen, elég mély. Láttam, Ő levetette minden ruháját, hát én is levetettem a fehérneműimet is. Ha buli van, akkor buli van alapon rohantam neki a víznek, és egy halk sikoly keretében vetettem egy bombát a vízbe. Váhh, azt a kurva mindenit, ez hideg! Konkrétan szarul esett a hőmérséklet, a jólevegő után. Felkecmeregtem a felszínre, és Conorhoz úsztam.
- Azt nem mondtad, hogy a víz hideg! - kuncogtam.

Hallottam hogy beszél, de csak egy pillantás a szemeibe és már le is jött, hogy meg is válaszolta a saját kérdését. Vagyis nem törődtem vele. Csak ugrott le a két cipő, a zokni, a gatya, minden... és úgy ahogy voltam, nagy elhatározást véve - na a fű mellett nem kellett magamat győzködni - egy orbitális ordítással rohantam a víz felé és az utolsó pillanatban vetettem mélyen bele magam. Kurva hideg volt! Azt meg kell hagyni, de csak az első pillanatban éreztem. Hogy utána átfagytam e vagy csak az érdekelt, hogy ő egyáltalán követ e, nem tudom. Csak heves karcsapásokkal próbáltam a vízen tartani magam és bámultam abba az irányba amerre ő volt. Korom sötét van. Csessze meg!

- Berezeltél? - kiabáltam bele a sötét éjszakába, de közben vigyorogtam mint a gép. Nehéz lett volna másképp tennem. Felőle viszont még mindig nem hallottam semmit.

Vele mentem, ahogy kérte. Mást nem is tehettem - bár nem mintha akartam volna - , a kezemet fogva húzott maga után. Bevezetett a sűrű erdőbe, egy pillanatig azt hittem, Ő sem tudja, hogy hová is megyünk. De aztán egyre biztosabb lett magában, a kezemet is elengedte, hogy utat törhessen nekünk. Érdekes volt, csak mentünk a vak sötétben. Majd éreztem a levegő változást. A levegő megtelt párával, és egy idő után az okát is megpillanthattuk.

- Te mi a fenét csinálsz? - Tettem fel vigyorogva a tök felesleges kérdést. Dobálta le magáról a ruhákat, és készült a vízbe vetni magát. Ugyan, miért ne? - adtam meg magam, és átvetve a nyakamon a táskámat, én is vetkőzni kezdtem. Egy kis holdfényben fürdőzés....

Széles mosoly csúszott szét az arcomon.

- A terv az, hogy gyere velem! - néztem még mindig mélyen a szemeit, majd hirtelen téptem el tőle és néztem a messzi távolba, be a sötét erdőbe. Kérdés emlékszem e még merre kell menni. Ha nem, akkor legalább lesz egy bulis éjszakánk. Színtiszta élvezet! - A többit meg majd meglátjuk! - fordultam vissza hozzá, de a következő pillanatban már léptem is el tőle, a kezénél fogva húzva magam után.

Sűrű volt az erdő. Vagyis az a rohadt aljnövényzet, egyre biztosabb voltam benne, hogy jó felé tartunk. Vigyáztam, hogy a mögöttem visszacsapó ágak ne vágják őt arcon, de ugye én se vagyok mindenható. Legalábbis elvileg. Ezért el kellett engednem azt a meleg kezet és úgy csinálni utat magunknak. És meg is lett! Az a hülye tó! Vagyis inkább valami pocsolyaféle, elég... hideg, így éjszaka, de a célnak megfelel. Csak egyetlen percre vigyorodtam el, rá a holdfényben csillogó vízre és vetkőzni kezdtem.

- Gyere! - vigyorogtam rá és egyetlen mozdulattal dobtam le a pólómat, tovább folytatva a gatyaszíjjal.

Biztatás - képpen a kezemet szorongatta. Lepillantottam kezeinkre. Elbizonytalanodtam? Igen, talán egy kicsit. Majd visszapillantottam közeli szemeire, és egyértelmű biztonságot nyújtott nekem a tekintete. Valahogy éreztem, hogy nincs mitől félnem, mert itt van velem, és nem hagy cserben. Hé, bulizzunk!
- Bízom benned. - mosolyogtam rá angyalian - Mi a terv?

Még szélesebben vigyorogtam. Láttam én a szemeiben az óvatosságot, tényleg láttam? Vagy csak a hangsúlya adott neki látszatot.

- Bízol bennem!?? - ráncoltam össze a szemöldököm közelebb lépve és mélyen a szemeibe néztem. A kezét szorítottam ezt biztosan érzem, na meg jó vicc! Bízzon bennem, mégis próbára akartam tenni. - Nem lesz bajod... - suttogtam egész közelről a szemeibe és már csak arra vártam, hogy bólintson. Fura. Máskor nem cseszekszem ennyit a dolgokon. Ő mégis... megérdemelte.

- Dehogy vagyok én erős. - prüszköltem. Erősebbnek kellene lennem. Nem is tudom, miért beszélek ilyenekről Conornak. Nem szokásom. Vagy csak, szeretném elmondani valakinek, de eddig nem volt senki? De legalább mosolygott kicsit.

- A hülyeségben benne vagyok, de csak egy mértékig! - mosolyogtam - Mit akarsz? - összeráncolt homlokkal figyeltem, mire gondolhat. De azért elfogadtam a kezét, és felálltunk.

Lassú mosoly csúszott végig az arcomon. Nem is tudom honnan jött, csak úgy... a lényéből, vagy nem tudom. Mégis megtámasztottam az állam a vállamon és úgy néztem a szemeit.

- Messziről látszott, hogy erős vagy... - mosolyogtam még mindig a szemeibe, és igen, valahol azért tiszteltem érte. Biztosan, pedig ez az én számból méreg! Aztán megint hirtelen váltottam. Lehúztam a térdemről a kezemet, és felé nyújtva mosolyodtam el. Kész vicc ez a nap!

- Gyere! Csináljunk valami hülyeséget! - vigyorogtam már szélesen és ja, hát volt is tippem a dologra.

Hirtelen felült. Igen, Conornál az ilyen hirtelen cselekvésekre lehet számítani. De inkább hagytam.

- Tudom, igazad van. - vallottam be - De nem tudnám megtenni. Nem tudom miért, hogy mi tart vissza, sokkal jobb lenne befejezni az egészet. De mi van az élet után? - gondolkodtam el - Nem akarok elmenni... Itt hagyni mindent. Ezt! - mutattam körbe - Más nem is tartana vissza.

- Te ezt nem érted...! - vágtam bele talán a szavába is, ahogy hirtelen töltve el a méreg fellöktem magam. De aztán... elszállt. Mintha ott se lett volna. Csak ültem ott, és próbáltam befogni a pofámat. Nehéz volt. Vele... De mégis ígéretet tettem. Effy-nek. És ő a világon mindennél, és mindenkinél többet jelent nekem.

- Mert szerinted van értelme? - támaszkodtam meg aztán két karommal a két felhúzott térdemen, és úgy fordítottam csak félig felé a fejem. - Nem lenne jobb csak... úgy elengedni az egészet!? - intettem kezemmel a messzibe, be a sötét fák közé. Sokszor elgondolkoztam rajta. Csak egy kicsivel több, csak néhány grammal nagyobb boldogság és vége...

- Ha annyira rossz hatással lennél rá, akkor már nem lenne itt veled. - állapítottam meg - Gondold el, mi lenne vele nélküled! A bátyja nélkül. - mosolyogtam. Tudom, valószínűleg nem nagyon hatja meg, de igazat beszéltem - Bár tényleg nem a legjobb példát mutatod neki! - ugrattam.

- Hát, ha úgy vesszük, nekem már háromszor leállt a szívem. - viccelődtem, majd azért komolyabbra is vettem a szót - Nem tudom. Csak azt a félő érzést ismerem, hogy talán soha többet nem jöhetsz vissza. Vagy azt a gondolatot, hogy talán nincs is értelme visszajönni... - halkultam el a csillagokhoz beszélve - De ez már csak az orvosokon múlik. És a szerencsén, hogy esetleg időben megtalálnak... - motyogtam, majd észrevettem magam, hogy tök érdektelen információk buknak ki belőlem.