(Raguel lakás)

Idekint kicsit jobb volt. Jobb mint otthon, ott eléggé feszélyezett a levegő. Kint a frissen jobb volt. De így is éreztem hogy nagyon kéne már egy pár bogyó. Egy kis nyugi, mielőtt hazamennék... A parkba mentem előbb, de ott nem találtam megfelelő pofát. Lehet azóta lekapcsolták vagy csak odébb állt, akik régen lógtak ott. De még nem estem kétségbe, ismertem még helyeket. Például a főtér. Annak a sarkában volt egy hely, ahova anno sokszor jártam tablettázni, ott egy egész olcsó pasas árult, rendes nyugtatót, nem kutyult cuccot.
Kicsit megrendült az elhatározásom, mikor láttam milyen nyüzsgés van a téren, úgy tűnt a "tiszteletemre" mindenkinek most jutott eszébe hogy mehetnékje van. De vettem egy nagy levegőt, összehúztam magam, kezeim a zsebembe tömtem, és elindultam átvágva a területen. minél előbb oda akartam érni, minél előbb meglegyen a szer... ideges voltam... kellett volna már... Előbb a busz, aztán otthon, és most ez a tömeg... kellett már...
Végül sikeresen elértem az egyik árnyékos sarkot, ahol megláttam az egyik fa takarásában egy férfit, középkorú, és tipikusan az a kinézet volt, akiről tudtam hogy árul. Szép komótosan, látszólag higgadt arccal léptem oda mellé, hátat fordítva a mászkálóknak, és suttogva kérdeztem.
- Van anyagod?
- Van lóvéd? - kérdezett vissza, mire én előhúztam a zsebemből az egyik kezem és megmutattam neki a pénzem. - Mi kell?
- Nyugtató - feleltem szinte némán, és odatoltam neki kéz alatt a tablettás dobozomat, hogy jelezzem milyen formában. Erre a pofa elvigyorodott, és kivette a pénzt a kezemből, aztán lepattintotta a dobozom kupakját és beleszórt egy adagot egy zacskóból, amit a zsebéből húzott elő.
- Öröm volt üzletelni - vigyorogta lazán, és már el is tűnt a ruhája zsebében a pénzem, ahogy az én ruhám zsebében meg a dobozom. Nem köszöntem meg ilyenek, nem húztam az időt, biccentettem, megfordultam, és meg is indultam. Gondoltam meghúzódok valahol, utcasarkon, ház mögött, valahol, és beszedek párat, de már a tér felénél megadtam magam a csomó ember okozta idegnek, és dühödt kapkodással húztam elő a dobozt, lepattintva a fedelét, hogy legalább 10 szemet magamba döntsek...

/West ház - Leon szobája/

Már épp ott tartottam volna hogy nyúlok a dobozba az első két szemért, hogy kettesével küldjem le őket, mikor a tömeg mozgolódása közepette, megéreztem hogy valaki hátulról lendületből hozzámért... A hátam közepén éreztem a dolgot, és hirtelen, mint egy áramütés futott végig a testemen egy idegen és nagyon feszélyező érzet. Hirtelen kattant bent az a rémisztő sokk, és ahogy egy hatalmasat nyeltem, még épp hallottam hogy valamit mond a pojáca, de... de az én agyamban csak az a mozdulat, az érintés, az idegen érintés... az maradt meg, és hogy ez... EZ elviselhetetlen, nem akarom, és különben is hogy MERTE?!?
Abból a lendületből megperdültem a sarkamon, és nem is néztem hova vagy mint, vagy hányan vannak körülöttünk, szabad kezem ökölbe szorult, és minden erőmet beleadva egy akkorát mostam be a srác képébe, hogy lehetőleg a beton adja a másikat.
- Ezt meg ne próbáld még egyszer!!! - üvöltöttem rá, mint valami eszelős, de közben akkora sunggal gesztikuláltam, rázva előtte az öklöm, hogy a kezemben tartott gyógyszeres üveg... nagyot is lendült az ujjaim közt, és tudatom teljes hiányában a doboz tartalmának a felét rázuttyintottam az idegen srácra, hogy róla aztán szép sorban, s számomra idegtépően, és borzongatóan nagy, irritáló zajjal hulljon mind a koszos földre... amitől az első tizedmásodpercben kis híján elájultam, akkorát fordult velem a világ, aztán... szinte éreztem hogy vérben kezdenek forogni a szemeim, és a kezeim újfent ökölbe szorulnak...

Nem tudott meghatni hogy a földre került, hogy körülöttünk az emberek meglepett és felháborodott morajlásba kezdenek, hogy egy férfi rám szólt, hogy hagyjam abba. Egyszerűen, ahogy megláttam a földön szétguruló fehér "pöttyöket", a szemem szinte villódzón mosta el a képet, mintha csak apró szentjánosbogarak repülnének körülöttem, úgy villogtak mind, és mind énrám... Éreztem hogy térdeim meggyengülnek, és azt hiszem egyedül a féktelen düh volt, ami még állva tartott.
Szinte meg sem hallottam először, hogy beszél... Beszélt? Nem érdekelt... csak a gyógyszereket láttam, csak a tablettákat... legszívesebben azonnal térdre vetettem volna magam hogy mind felkapkodjam és a számba tömjem... de egyelőre a düh féken tartott. Ellenben amikor felfogtam hogy az idegen a nevemet mondta, az ÉN nevemet, új rémület kúszott a fülembe, be az agyamba...
- Honnét tudod a nevem?! - kiáltottam rá, és egyik kezem felemeltem, míg a másikkal elkaptam ruháját hogy annál fogva rántsam magamhoz. Lehet, igen, hogy amint a szemeibe néztem, volt bennem egy érzés... valami régi... ismerős... mintha tudnám ki ez... tudnom kéne... emlékeznem... De a pirulák kopogása valahogy még mindig ott dübörgött a fülemben, s ez szinte fájt... vagy talán tényleg...
De aztán megláttam valamit. Épp készültem hogy egy irdatlan nagyot mossak bele a képébe, mikor... megláttam fehérleni valamit, a szemem sarkából... alig... de láttam valami fehéret, szinte csak odavillant a szemem elé, de... egy emlék mellévillant... régen, a kórház folyosóján... szembejött valaki... kötések a csuklóján... és egy baráti arc...
- Le... Leon...? - remegett meg a hangom, és hatalmasat nyelve csúszott ki ujjaim közül a ruhája anyaga... Muszáj volt küzdenem a késztetéssel... az erőmmel... a vágyammal... hogy ne üssek... hisz Ő... Ő Leon... nem verhetem Őt péppé...

Néztem, de nem biztos hogy tisztán láttam, amint visszaesett a földre. A körülötte fehérlő pontok még mindig jóval... jóval kapósabbak voltak, jóval erősebben fogták a tudatom... Minden erőmmel próbáltam arra összpontosítani hogy NE üssek... Már nagyon rég akartam utoljára visszafogni magam ilyenkor, és most... mégis próbáltam. Hogy egész pontosan miért? Nem tudom, de... talán a múlt emlékei voltak azok, amik azt súgták a fülembe, hogy NE Leon legyen az akin leverem a dühöt... a dühöt, amit a világ gerjeszt bennem.
Bámultam ki a fejemből miközben hevesen kapkodtam a levegőt, és bár tudtam hogy múlik az idő körülöttünk, de körülöttem mintha megállt volna... Bár láttam hogy az előttem lévő alak mozgolódik, nem vette a fáradtságot az elmém hogy be is fogadja az információt, és meg is tartsa. Azt annál inkább, amikor újabb... és újabb... és újabb koppanások rezgő, pergő, szinte ropogó zaja jött felém... Éreztem hogy, amint fejem leszegve veszek egy nagy-nagy levegőt, körül-belül egy hajszál választott el az ütéstől... bárhova... bármibe... bárkibe... Azonban akkor szemem elé került... közvetlen előttem volt... egy kéz. Az Ő keze. Felismertem, hisz ott volt a fehérség... és ott... ott volt két pont... ahogy szemem kényszerítettem a fókuszálásra, tisztán ki tudtam venni, azt a két árválkodó tablettát... Nyeltem. Még egyszer, és még egyszer. Lehunytam egy pillanatra a szemeim, és kezem előrenyúlt, de olyan lassan és óvatosan mintha én félnék attól hogy Ő megüt... pedig valójában én álltam a robbanásponton... A fejem is belefájdult annyira koncentráltam, hogy CSAK vegyem fel a kis tablettákat, CSAK vegyem őket át... Mikor megéreztem végül porszerű, érdes tapintásukat az ujjaim szorításában, vettem egy nagy levegőt, s tenyerembe perdítve őket, ujjaim újfent ökölbe szorultak, hogy egy nagy lendülettel forduljak meg, és az első közelben álló valakinek, aki "túl közel állt", bemossak egy olyat, ami kétszer lekörözi azt amit az előbb Leonnak adtam.
Az emberek körülöttünk újra felzúgtak, valaki felém indult, tán lefogni akart, de talán elég volt neki ahogy felé kaptam a fejem, mert megtorpant, és inkább a fickó felé lépett aki a földre terült az öklöm hatására. Ettől... tán ráeszmélt a bámészkodó csoport hogy jobb tovább állniuk, mert oszlani kezdtek a közelünkből... Én pedig végre tudtam újabb nagy levegőket venni.
- Utálom... a tömeget... - sziszegtem a fogaim közt, szinte remegve, még mindig összeszorítva kezeim, de aztán egy lendülettel a számba is dobtam a két tablettát hogy végre... segítsen valami... Nem is tudom, magamnak mondtam-e, vagy Leonnak, vagy hova figyeltem, de nem tudtam a szemébe nézni... azt hiszem szégyelltem magam, valahol belül, ahol nem éreztem a dühöt magamban.
Leguggoltam lassan, és bármilyen szánnivalóan is nézhettem ki, elkezdtem felszedni a tablettákat amik a földre kerültek. Hogy hogy festettem? Nem számított, hisz nekem ezek kellenek... egy kis kosz még sosem tartott vissza... Drogos ne válogasson... Kell és kész, és nincs nálam több pénz újat venni... Jók ezek, nincs bajuk! - győzködtem magam, bár fölösleges volt, sosem hagytam volna ott őket... még ha eltapossák sem...

Olyan átszellemülten szedtem fel és fel az újabb meg újabb tablettákat, mik a szemem elé kerültek, hogy észre sem vettem mikor került szintúgy a földre Leon is, és... egy pillanatra megdermedtem, látva hogy Ő is gyűjteni kezdi a szemeket. Felrémlett az agyamban, hogy el akarja lopni őket tőlem, de... de nem... Leon nem... Ő nem tolvaj, nem venné el tőlem... Nyugi Jer, mély levegő... nem lesz baj... csak segít... biztos csak segít! - győzködtem magam némán, de a kezemnek nem tudtam parancsolni, mégis próbálta sokkal gyorsabban szedni a gyógyszert, hogy többet gyűjtsek össze mint Leon. Ez az érzés csak feszült bennem, mikor mind a markunkban volt már, és én néztem fel Rá várakozón, várva hogy odaadja nekem a nála lévő mennyiséget, de... de nem tette, láttam a tenyerében őket, de nem adta nekem oda... és ettől éreztem hogy megremeg a szám széle, idegesen tömtem a zsebembe a saját gyűjteményem. Már éppen fel akartam rá szólítani hogy adja oda nekem ami nála van, de megelőzött, Ő szólalt meg előbb.
- Mi? Miért...? - Nagyot nyeltem, de valahogy nem sikerült beazonosítanom, miért is kéne olyan gyorsan eltűnnünk, de... de aztán kattant valami, ott belül, mélyen... hogy bemostam egy fickónak... nyilván nem vette olyan könnyen mint Leon, és... talán jönnek is a zsaruk? Körbenéztem, mint aki máris érzi a kezén a bilincset. Ha bevisznek, apám szíjat hasít a hátamból, két gyors egymásutánban is, az egyszer biztos... De nem... nem, nem nem, az nem lehet... nem akarom... nem...
- Ho... hova menjünk? - néztem tanácstalanul, és talán... rémülten is Leonra. Hogy féltem? Igen... de előle valahogy nem volt muszáj-érzetem eltitkolni... Fejem forgott körbe, de csak két irányt láttam, vagy a zsúfolt utcára megyünk, ahol elvegyülhetünk és megléphetünk, vagy volt ott egy sikátor is... nem messze, elég elhagyatottnak nézett ki, ahol meg megbújni lehetne talán egy darabig...

Olyan volt, mintha engedélyre vártam volna. Hogy mozduljon és mehessünk. Hogy végre eltűnjünk innen. Egyedül nem akartam. Még minden nem akartam egyedül menni. De ő túl sokáig időzött. Túl sok volt a felesleges kérdés. Pedig biztos vagyok benne, hogy általános esetben tudta volna mindre a választ, de most nem. Nekem is egyetlen hosszú pillanatba telt, mire cselekedni tudtam. Az egyik kezemben a földről felszedett tablettákkal indultam előre... de azzal a lendülettel nyúltam is a keze után. Hogy nem tettem jól? Biztos, hogy nem. Nem kellett volna, de most nem a jófiú-rosszfiú tábla lebegett a szemem előtt. Egyszerűen csak el akartam tűnni. Vele együtt.
Teljes erőből szorítottam a kezét és húztam magam után. Amikor már úgy tűnt, hogy magától is követ, egyenesen a sikátor jótékony sötétjébe, elengedtem a kezét. Amúgy sem lett volna szabad megfognom. A fenébe is, egy normális ember ilyet nem tesz! Csakhogy nekem túl nehéz annak maradni. Normálisnak. Főleg, hogy amikor hozzáérek a kezéhez, mintha apró áramütés futna végig a testemen. Távol kell tartanom magam tőle. Mindenkitől. Bármennyire is csábító, hogy beszéljek vele. Hogy mesélhessek neki. Hogy meghallgassam, hova tűnt... Jobban állnak már körülötte a dolgok, mint amikor utoljára találkoztunk... Ezer meg egy kérdésem lenne hozzá. De nem lehet. Mert nem bírok normálisan viselkedni.
De végre elértük a sikátort és az árnyékok takarásában kivertem minden gondolatot a fejemből. Egy pillanatig a kőfalnak dőltem és magam elé bámultam. Most éreztem csak, hogy lüktet a szemem alatt az arcom. Az ő öklének a helye. Párat pislogtam, hátha elmúlik, de nem történt semmi, ha azt nem számítjuk, hogy egy pillanatra duplázódott a lüktetés sebessége. Végül maradtam az előre bámulás mellett. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Ott volt mellettem Jer, de nem néztem fel, csak percek múlva. Akkor is kizárólag azért, hogy odanyújtsam neki a tenyeremben kicsit összeaszott tablettákat.
- Nem akarom elvenni - válaszoltam a ki nem mondott kérdésére. Persze szerettem volna egyet megtartani. Csak megnézni, hogy vajon milyen gyógyszer ez, amit úgy kell magába tömnie, de... valljuk be, nem sok jogom volt hozzá. Az ő dolga.
Mennem kellett volna. A fejem azt diktálta, hogy forduljak el és menjek, de csak álltam előtte. Indulj már! - kiabálta egy hang a fejemben. És én engedelmeskedtem. Minden szó nélkül fordítottam hátat neki és indultam a sikátor másik kijárata felé, miközben azzal győzködtem magam, hogy ő már úgysem az, akit ismertem.

A sikátorban kötöttünk ki. NA nem azért, mert észbe kaptam, és megmozdultam, ahhoz én most... most... "lassú" voltam, hogy agyilag felfogjam, és cselekvésre állítsam magam, azonnal, hogy veszély, menni kell... Hogy ez a diliház, vagy a tabletták hatása? Passz... de... de egy részem nagyon örült neki hogy Leon észnél van, és indulásra késztetett, mintha csak Ő lett volna a gondolkodó felem. Ellenben volt az a másik, az a... gyógyszerektől megbillent, és érzelmileg roncs, és... simán nem normális felem, aki... abban a pillanatban hogy megragadott, belül felkiáltott rémületében, és... éreztem hogy remegés fut végig az egész testemen. Bár spurizás közben az nem kifejezetten szúrt szemet külső szemlélődőnek, viszont én tisztán éreztem, hogy még pár pillanat, és olyan rosszul leszek hogy vagy megint megütöm, vagy kidobom a taccsot...
Észre sem vettem igazából mikor engedett el, annyira mentem utána, annyira akartam hogy oda jussunk ahol nincs veszély... hogy észre sem vettem, így a gyomorideggel karöltve érkeztem meg a sikátorba is, és csak akkor jöttem rá hogy már "szabad" vagyok, mikor Leon hirtelen a falnak dőlt. Meredten bámultam őt... pár lépés, talán kettő, ennyi volt köztünk, és én olyan heves légzéssel bámultam, mint aki menten szívrohamot kap. Hogy ezt a félelem vagy a korábban érzett ideg okozta-e, nem tudtam volna megállapítani. Azt tudtam, hogy az érintése... megijesztett, és gyűlölök félni... de azt is... tudtam, hogy Ő Leon... és Leon nem bántana, hisz barátok voltunk, jó barátok, és talán ő az egyetlen a világon aki igazán ismert... Ő biztos nem akar rosszat... itt sem... most sem... Erre a gondolkodásra azért is volt nagy szükségem, mert a tablettáim még mindig nála voltak, és még mindig nem tudtam másra összpontosítani, csak hogy visszakapjam őket, hogy nehogy azt higgyem, el akarja venni tőlem...
Közben megmozdultam lassan, és a korábban a zsebembe tömött darabokat előkotortam, és a markomból visszaszórtam az eredeti dobozba. Épp csak hogy végeztem ezzel a mozdulattal, mikor a keze újra megjelent a szemem előtt, és a tablettáim is ott voltak... amire nagyot kellett sóhajtanom. És hangjára megkönnyebbülten vettem el őket, majd szórtam ezeket is a helyükre, hogy aztán meggondolva magam fogjak még két szemet, és inkább azokat is lenyeljem... Nem akartam kockáztatni, csak eztán zártam le a dobozt, és dugtam be a zsebembe.
Egy kis ideig csak álltunk ott... álltunk és néztem Őt... Más változást nem láttam rajta, csak az arca lett kicsit más az évek alatt... bár amint eszembe jutott a keze... önkéntelenül is lefelé pillantottam, de most a ruha elfedett minden árulkodó jelet... viszont akkor láttam, és... ez azt jelentette nekem, hogy ezek szerint ma is vagdossa magát... ahogy anno is... és... akkor... Ő sincs jobban mint én... ezek szerint...
Szinte mondhatnám, hogy az újabb ijedelmem oka az volt, mikor megláttam hogy elfordul, és elindult...
NE! - szólt a fejemben a vészcsengő, és nem tudom hirtelenjében honnét tört ki az akarat, hogy nem akarom hogy csak így itt hagyjon.
- V... várj! - kiáltottam utána, bár erős túlzás volt kiabálásnak hívni azt, ami neki talán csak suttogás volt. Ennyi jött ki... de az én fejemben kiabált a hang. - S... sajnálom! Sajnálom az előbbit. Nem akartalak... nem akartam rajtad levezetni, csak... nem bírom, ha.. ha... - magyarázkodtam, vagy legalábbis erősen kíséreltem, de nem ment túl nyerőn. Utána léptem, és erősen szegeztem a szemem a hátára. Nem is tudom mit akartam kibökni... Hogy nem ismertem fel? Hogy nem bírom a tömeget? Hogy nem bírom ha megérintenek? Hogy az agyvérzés kerülget ha a tablettáim veszélybe kerülnek? Hogy egy hülye, hirtelen haragú, kontrollálatlan, zokni sebességű drogos vagyok? Ezek még gondolatban is pocsékul és szégyellnivalóan hangoztak, ha ki is mondanám, talán a föld is megnyílna alattam, és a Pokolban apám várna...
- Sajnálom... - lett végül csak ennyi a befejezés is. Nem tudtam mit mondjak, mit tegyek... Keservesen léptem el mögüle, és dőltem neki a falnak. Lecsúsztam a mentén, és ott guggoltam a tövében, mint egy rakás szerencsétlenség, miközben könyököm a lábamnak támasztottam, és arcom a kezeimbe temettem. Hát nekem már semmi nem szent... menthetetlen őrült vagyok... még az egyetlen, utolsó, megmaradt embert is, aki megértett... még őt is bántom... pár rohadt... bogyó, meg egy rohadt érintés miatt... egyszerűen... mint egy... dilis... mint egy nem normális...

Anélkül mentem előre, hogy hátranéztem volna. Nem akartam, mert akkor biztos, hogy még ez a kevés elhatározásom, amim van, az is meginogna. Csak tettem egyik lábam a másik elé. Még akkor is léptem egy utolsót, amikor hallottam magam mögött a hangját. Nem vagyok benne biztos, hogy jól hallottam, de mintha teljesen kétségbe lett volna esve. Vagy csak a bűntudat dolgozott benne, amiért megütött. A szavai szerint a második, de ha jobban belegondolok... nem mernék erre mérget venni.
Végül megtettem még egy... és még egy utolsónak szánt lépést, de már sokkal jobban vonakodva. Nem akartam menni. Bármennyire is azt diktálta az agyam, hogy menjek én nem akartam. Eddig, évek óta, ilyen helyzetekben mindig az agyam győzött. A józan ész a saját akaratom... vágyaim ellen. Most viszont nem. Megálltam és egy kisebb hezitálás után visszafordultam. Pedig már majdnem ott volt a sikátor kijárata, én mégis visszasiettem oda, ahonnan elindultam.
Talán megrémített, hogy guggolva, összekuporodva a fal mellett találtam Jeremyt. Vagy talán nem rémített meg, de... valamit kiváltott bennem, az biztos. Nem is tudom miért, de eddig meg voltam róla győződve, hogy ő az erősebb. Hiszen ő nem azért volt kórházban, mert feladta. Inkább azért, mert tűrt és küzdött. De most, ahogy lenéztem rá, úgy tűnt, tévedtem. Vagy csak elfogyott a véges akarat és feladta a küzdelmet.
Szóra nyitottam a számat, de aztán rájöttem, hogy nem tudom mit mondhatnék neki. Tudnia kell, hogy nem haragszok az ütésért. Ha dühös lennék, nem jöttem volna vissza... és a következő pillanatban nem döntöttem volna úgy, hogy mellé telepszek. Csak én nem guggoltam, hanem leültem a földre. Törtem a fejem, hogy mit mondjak. Valamit kellett volna, de nem akartam csak úgy rákérdezni a tablettákra... az pedig már milyen hülye kérdés lett volna, hogy "Hogy vagy?" Még a vak is láthatta, hogy nem jól.
- Jó dolog, hogy nem azokon a fehér, fertőtlenítőtől bűzlő folyosók egyikén találkoztunk - mondtam ki jobb ötlet híján és fél szemmel őt figyeltem. Fogalmam sincs mit tehettem volna, azon kívül, hogy amíg a reakciójára vártam, újra megdörzsöltem a csuklóm. Még mindig fájt... vagy éppen már megint. Nézőpont kérdése.

Már komolyan azt hittem elment... ahogy a léptek mintha eltávolodtak volna... aztán megszűntek, azt hittem elment... És éppen nekiláttam volna önmagam ostorozásának, amikor hirtelen megéreztem... hogy ott van... ott, közvetlenül mellettem. Ekkor jöttem rá, hogy azért hittem hogy még mindig távolodik, mert a fejem... az távolodott... a tabletták lassan hatni kezdtek végre... végre kihatott rám...
Nagy levegőt vettem, és lassan leeresztettem a kezeim, ahogy megéreztem hogy mellém ül. Megrezzentem, mikor elsőnek megéreztem, de... de aztán lassan a kezeim körülölelték saját testem, s én is lejjebb csúsztam, és leültem a földre. Nyeltem egyet, és arcom kissé beletöröltem a pulóverem ujjába, nem akartam mutatni, de kicsit... kibuktam. Ez mind így egyszerre... a hazaérkezéssel... sok volt. Besokalltam. Nagyon akartam még legalább egy pirulát... de valahol mélyen éreztem, hogy Leon előtt az már sok lenne... De muszáj volt... valahogy előhoznom, így előhúztam a zsebemből a gyógyszeres dobozt, és az ujjaim közt kezdtem forgatni. Ha nem is vettem be... de legalább láttam, hallottam... és ez kellett, kellett, nagyon kellett...
- Igen... igen, jó... utálom a kórházat, mindet egy szálig - bólintottam, egy keserves mosoly kíséretében. Főleg ha azt nézzük, mennyi időt töltöttem már ott anno, és mennyit most a dilikaranténban... ennyi két ember életébe is bőven sok lett volna - gondoltam magamban. Leszegtem a fejem, egy pillanatra a földet kémlelve, azután lassan felé fordítottam a fejem.
- De... láttam, te még mindig... - böktem állammal a keze felé, mikor megdörzsölte a csuklóját, mert nem akartam kimondani. Nem tudtam hogy érezné magát ha én hoznám szóba úgy, hisz én se szerettem a sebhelyeim, hát még akkor Ő mennyire nem szeretheti a sajátjait... főleg ha még mindig csinálja... Ha nem akar róla beszélni, úgyis eltereli a szót, hogy nem mondjuk ki, én biztos nem mondanám, ha nem akarja... Már épp elég bajt okoztam...
- Hogy van az arcod? - kérdeztem inkább ezt... nézve, hogy ahol bemostam, a szeme alatt ott szép körvonalban kezdett belilulni... ahogy az az ütésekkel szokott lenni. Én már csak tudom, évek óta, vagy kapom, vagy adom... - Ha gondolod, visszaadhatod... - ajánlottam, bár ezt inkább csak a bűntudat mondatta, igazából nagyon nem akartam, még tőle sem... túlélném, persze, de ha már így megtaláltuk egymást a város közepén, nem szeretnék, úgy rendesen félni tőle... akkor már inkább hagynám elmenni. Tudtam hogy hatalmas gubanc amit művelek, tudtam, de... tudtam hogy nem megy másként... ki kell bírnom az életem, és az csak akkor megy, ha kőfal vagyok... erősnek kinéző, áttörhetetlennek látszó... S hogy akkor Leon előtt miért törtem meg mégis? Nem tudom, erre nem tudtam válaszolni... de talán pont azért, amiért régen is megnyíltunk egymás előtt. Bizalom... a "fajtársunk" felé...

Azt hiszem elszomorított. Elszomorított a tény, hogy Ő ennyire... hogy Ő sincs jól. Hisz ha még ma is ennyire kell neki ez az egész... ha nem bír leállni... akkor olyan mint én. Egyikünk se tud leállni, pedig mindketten... ártunk magunknak. Ő a vagdosással, én meg a pirulákkal. Egyikünknek se jobb... de az hogy neki sem jobb, valahogy jobban elszomorított. Sajnáltam. Jó lett volna... itt lenni. Talán ha itt lettem volna... talán mindkettőnknek jobb lenne? Talán lehetséges ez? Lehetne nekem bármitől jobb? És tudnék olyan... olyan barát lenni, hogy neki se kelljen ezt tenni magával? Furcsa, merész gondolatok... és nem is értem, miből mertem gondolni őket... Talán... az, ahogy láttam újra elővillanni a fehér kötéseket, és ahogy dörzsöli őket... Volt bennem egy érzés, hogy oda kéne nyúlni, megfogni a kezét, és kérni hogy ne csinálja. Maga egy sima vágás is pokolian tud fájni, én hozzáérni is gyűlöltem az enyémekhez, el sem bírtam képzelni, hogy visz rá valami egy lelket hogy erővel kezdje dörzsölni...
- Nem tudom hogy bírod a fájdalmat... - motyogtam csak válaszként. Pislogva ráztam meg a fejem, mikor lehúzta a pulóverét, és a fehér anyag eltűnt a szemem előtt. Mintha egyfajta hipnózisból ébredtem volna, mintha a sebeket takaró kötések látványa... megbabonázna... míg láttam, nem tudtam nem nézni.
Nagyot nyelve ráztam meg kissé a fejem, talán csak magamnak, és mintegy nyugtatásként kezdtem kezemmel dörzsölgetni a nyakamat. Csak úgy dörzsölgetni, hogy kezem mégse csak úgy legyen, hogy mozogjon valamit, csináljak valamit... Így másik kezemben maradt csak a gyógyszeres doboz. Mivel már nem Leon kezét bámultam, újra a gyógyszerem néztem. Mint egy örökké ismétlődő film. Vagy mint azok az ösztönző-videók a neten. A pirulák zörgése volt a zene, a látványuk a képi világ... nekem ez segített...
Nem tudtam hogyan mutathatnám, hogy örülök, amiért nem akar behúzni. Azt nehezemre esett elhinni hogy nem fáj neki, de... bár... nem is tudom, ha olyan rég vagdossa magát, talán egy ilyen kis ütés már tényleg meg sem kottyan neki... De talán jobb híján egy hálás mosoly... igen, az jó ötletnek tűnt. Ezért elszakítottam szemem a gyógyszerről, és Rá néztem. Egy mosoly. Ennyit még sikerült is őszintén összehoznom. Neki is ment, hát viszonoztam. És azt hiszem egész jól is sikerült. Kicsit, talán még jobban is éreztem magam. Nem voltam ideges, a gyógyszer hatott, és már nem akartam senkit megverni... nyugi volt, és tömeg sem volt... csak így ücsörögni Leon mellett a nyugtatók enyhe kábulatában kifejezetten jobb érzés volt, mint az elmúlt években bármi.
Ám aztán ez a nyugalom egy csapásra megdermedt, ahogy hangja a fülembe hasított, miként megkérdezte, mire is kellenek nekem ezek.
- E...z? - kérdeztem akadtan, vontatva, hogy legalább egy kis időt... szerezzek. Válaszolni? Valamit, biztos, kéne... De nagyot nyelve, agyam nehezen pörgött, választ keresve. Mit is mondhatnék...? De... Ő Leon! Neki elmondhatok bármit, nem...? Régen elmondtam... most mi változott volna, nem...? Ő barát... igazi barát - győzködtem magam gondolatban, és észre sem vettem, hogy nagy tépelődésemben legalább egy perc eltelt, és én csak meredten bámultam ki a fejemből, nem szólva semmi többet.
Végül megállt a doboz az ujjaim közt, és szemeim összeszorítva, fejem a kemény kőfalnak döntöttem. Próbáltam a hátamat érő hidegre összpontosítani, hogy ki tudjam nyitni a szám. De nem ment. Vettem egy másik nagy levegőt, és kezem önkéntelen mozdult, hogy kinyissa újra a dobozt, s egy pirula landoljon a számban. Talán így... - gondoltam. Ki tudom mondani...
- Megnyugtat... - böktem ki végül. Naaagy levegő. Beszív, kifúj... - Enélkül nem bírom ki... - suttogtam halkan, s most örültem, hogy itt van mellettem, és nem kell hangosabban mondani. - Kell... - kinyitottam a szemem, és pillantásom lassan letévedt a kezére. Azt akartam mondani, hogy kell, mint neki a vagdosás, hogy valahol mélyen titkon remélem, ha elég sokat szedek be, nem kelek fel többé... de nem akartam... Tudtam, vagy legalábbis sejtettem, hogy milyen bántó... rossz lenne... ha ezt kimondanám. - Kell... hogy ne verjem be mindenki képét a bennem... feszülő érzésektől... és hogy kibírjam... otthon - sziszegtem csak ki a fogaim közt, de olyan nehézkesen, mint akinek közben a fogát húzzák.
- És te miért... csinálod? - néztem fel a szemeit keresve. A kezét nézve túl árulkodó lett volna, de talán így is tudta hogy arra gondolok. A vágásokra. Persze nem vehettem biztosra hogy megmondja, de nem tudom... talán...

Csendben hallgattam. Hallgattam hogy mesélte, milyen amikor vág. Valahogy akaratlanul bevillantak... a képek... mikor apám a késsel belém vágott. Nekem fájt... Minden alkalommal fájt. Pedig sokszor csinálta már. Akkor... nem is akartam utánaszámolni, mennyi vágás kellhet ahhoz, hogy már ne fájjon. Mennyi vágás lehet Leon testén, ha neki már nem fáj...? Nagyon mély... mély sajnálat volt bennem, hogy a barátom ilyen tettekre kényszerült, és annyira, hogy... már fájdalmat sem okoz neki... ha csinálja. Ez nagyon rossz volt. Még hallgatni is. Hát még milyen lehet érezni ezt az állapotot, ezt elérni... De valahol mélyen mégis irigyeltem.
- Miatta... - bólogattam lassan egyet-kettőt, mikor apámat említette. - Azt hiszem... mélyen belül irigyellek. Sokszor... kívántam bár már én se érezném... - motyogtam magam elé, és lehunytam szemem. Megfordult a fejemben egy percre, hogy megnézek egy heget... csak emlékeztetőül... csak amolyan "látleletnek", de elég volt lehunyni a szemem. Bármelyiket magam elé tudtam képzelni. Bárhol és bármikor.
- Mint nekem ezek... - ráztam meg kissé jobban a gyógyszeres dobozom. - Mértéktelenül képes lennék szedni, akármennyit... mintha a kábulattal amit okoz... minden baj eltűnne belőlem. Félelem, és minden... ami rossz. Lezsibbasztja az agyam, és... jó az a nyugi amit okoz... - Azt persze nem tettem hozzá, hogy az idő előrehaladtával ezt csak mind több és több tablettával tudom tartani, de... nem is akartam mondani. Aki nem szedi, nem szorul rá, nem értheti meg... nem tudhatja... mennyire kell... Vagy mégis? Nekem drog... neki vágás és vér... talán megérti mit érzek....?
Rá néztem, és viszonoztam a pillantását. Jót? Fura, érdekes érzés volt ezt hallani. De elgondolkodtatott.
- De van - bólintottam, és meglepődve vettem észre hogy hangom sokkal határozottabb volt mint az vártam magamtól. - Olyan rég voltam már itthon, akárhova szívesen mennék, és... közben akár mesélhetnél is, volt-e valami érdekes változás a városban mióta elmentem? Vagy minden a régi? - vetettem fel, hisz azóta az ominózus ügyem óta, hogy elküldtek, nem voltam itthon, azóta nem is hallottam semmi hírt. Anyámék sose törték magukat ilyesmin, pedig a város egyes helyeit kifejezetten szerettem. Igazából mindent ami messze volt apámtól, és ahol nyugi volt. És azért volt itt néhány ilyen hely.

- Sebaj, klubbokra én se lennék kíváncsi. A zárt térben összezárt emberekhez még kevésbé fűlne a fogam mint... a szabad teret beborító embertömeghez... - ráztam lassan a fejem, és néztem egy bocsánatkérő intéssel az arca felé. Azt hiszem én nagy bajban lennék egy klubban, vagy bármi efféle zárt térben, egymáshoz dörgölőző testek, sötét, zene, és fullasztó levegőhiány. Tömegverekedés, vagy... inkább tömegverés lenne...
Először csak néztem hogy feláll, de aztán sietve követtem is. Ja, hát ahhoz hogy menjünk valahova, fel is kéne kelnem. Visszatömtem a zsebembe a piruláim, és leporoltam a gatyám, hogy ne dzsuvásan mászkáljak már, ha már egy sikátorban jutott eszembe padlót fogni.
- Hát hogy őszinte legyek, az elmúlt időkben a "jó" mint fogalom alatt nekem ez mindenre ráillett amit a szabadban lehet tenni, nyugis helyen. Itthon pedig, igazából bármelyik hely ami nem kórház és nem otthon van. Gondolom ebben egyetértünk, így én bárhova mennék, akár csak céltalanul előre is - töprengtem el. De igaziból tényleg. Ha nekem kell mondani... azt Ő nem élvezte volna. Hisz mikor utoljára itt voltam, nekem a jó hely az volt, ahol drogot vehettem, park, erdő, elhagyatott utcák. Most bármi jó lett volna, ahol... friss a levegő, és üres.
És mintha Leon a fejembe olvasott volna, mondott egy olyan helyet. És láttam hogy fellelkesül, én pedig bólogatni is kezdtem. Akkor is, amikor hirtelen rám nézett.
- Nem, nem, nekem jó az építkezés - feleltem sietve. Tetszett az ötlet. És azt hiszem... szerettem volna a kedvére tenni. Talán bármi mást is mondhatott volna, szinte biztos hogy bármiért tudtam volna lelkesedni. Főleg miként Ő is kiemelte az egyedül létet. Emberek nélkül. Ez hasonló volt a vágyunkban. Mehetünk, csak ne legyen tömegnyomor. És ez az építkezés tényleg jónak tűnt. Nyugis helynek. És ez jó volt. - Vezess, és én követlek, részemről épp ez az a hely ami kell nekem - bólogattam hevesen, és őszintén. - Ha be lenne fejezve, még tán ott is aludnék... - viccelődtem kicsit, mondjuk a fülemben elült egy kis bogár, hogy ha be lenne akkor tán tényleg. De nem biztos... hisz utána nagyon durván megbánnám azt a kicsapongást.

- Igen, tényleg - bólogattam, kicsit talán meglepődve a lelkesedésén, ami újfent nőni látszott. Hogy honnét láttam? Hát a hangja, a szeme... azok nagyon árulkodtak. Teljesen más lett az egész kisugárzása ahogy fellelkesült a válaszomtól. Meglepődtem, de egy mosolyt vontam fel magamra. És még csak meg se kellett erőltetni magam. Meglepő volt. De jólesett.
Ám amikor a főtér felé kezdett volna kormányozni, az a mosoly elég viharos sebességgel el is olvadt. Akár a jégcsap. Jó gyorsan, mert oda kapva a fejem, megláttam azt az irdatlan emberáradatot, ami nem is volt amúgy olyan irdatlan, de én... tízszer akkorának láttam mint amekkora amúgy lehetett. Nagyot nyeltem, pedig nem akartam elárulni magam, de... talán már amúgy is mindegy volt, azt hiszem nem csak éreztem, de tényleg le is fehéredtem, olyanra mint egy frissen lefestett fal. Szóval kár is lett volna tagadni. Nem hittem hogy kibírnám... Ösztönből nyúltam a zsebembe, a dobozomhoz... Igen, talán pár pirulával... igen, a fal mentén... De nem akarom... Éppen oda akartam fordulni kérlelő, könyörgő arckifejezéssel Leonhoz, hogy nem-e mehetnénk másik irányba, de... ezt valahogy úgy tűnt közben Ő is átérezhette, mert ki se nyitottam a szám, Ő megelőzve mondta hogy menjünk a másik irányba. Erre én egy megkönnyebbült sóhajtással bólintottam.
- Oké... menjünk... arra... - helyeseltem, és leginkább magamat igyekeztem rálendíteni, szinte éreztem hogy testemet is lendítem, előre, aztán hátra, hogy lendületet vegyek és meginduljak, de ahogy Leonra szegeztem a szemem, és lassulva távolodó alakjára, én is előre tettem a lábam. Indulás! Adtam ki magamban a vezényszót, és már mentem is, utána. Addig szaporáztam a lépteim, amíg beértem mellé, aztán én is olyan komótos lassúsággal mentem, mint Ő.
Először megint lelkesedéssel figyeltem, hogy milyen átszellemülten meséli, milyen jó is ott, az építkezésen, ott fenn... de aggódva néztem Rá, amikor a hangja elhalkult és az arca megváltozott. Nm tartott soká, de láttam, és valahogy bele tudtam élni magam, hogy egy elég rossz pillanatában lehetett az, amikor először oda ment... Egyik felem szerette volna megkérdezni, hogy mi történt, mikor, és... hogy volt? De látva az arcát, nem vitt rá a lélek hogy még én is elszomorítsam. Most a jó témákat akartuk keresni, nem a szomorúságot, és... és ehhez az kell hogy ne kérdezzek ilyeneket.
- Jó hely - bólogattam, és... minden erőm összekaparva, felemeltem a kezem mentünkben, és megveregettem párszor finoman a vállát. Olyan barátian, ahogy haverkorunkban csináltuk... Meg kellett küzdenem az érintéssel, de... de elviseltem. Most nem volt olyan rossz. Azért csináltam hogy felvidítsam Leont, és ez jó oknak tűnt az érintésre...

(folyt. köv. akkor gondolom építkezés? )