(Valahonnan a világból)

Fáztam. A hideg lassan vonszolta végig magát egész testemen, és mindenhol hagyott egy kis nyomot maga után, reszketést kelltve. Csak ne hagytam volna ott a kabátomat abban a hülye bárban. Részeg voltam, teljesen kiborultam, és nem tudtam, hogy mi merre. Ott maradt, és hiába mentem másnap vissza, jogosan azt mondták hogy nem találtak semmit. Ezer eurót érő kabát, hülye lesz az vissza adni aki megtalálta.

A tábla már régóta látszott, de közelebb és közelebb érve megláttam a kis város nevét. Chance Harbour. Egy különös érzés keritett hatalmába, persze már megint elmegyek az azelőtt kényelmesen megszokott városból, de ilyen vagyok. Nem vagyok képes egy helyen sokat időzni, egy idő után...unalmassá és sablonossá válik körülöttem minden, az élet, az emberek, a környezet. Kivettem egy cigit a dobozból, majd nekidőlve a táblának rágyújtottam. Végre. Nem tudtam mi hiányzik az életemből, és végre ahogyan a vékony szálat a számhoz emeltem, megnyugodtam. Megérkeztem, és az a különös érzés, melyet a város árasztott magából nem hagyott nyugodni. A fagyos levegőtől kicsit elvonta a figyelmemet, és az az érzés kúszott be a tudatomba. Tovább akartam volna már menni, de szenteltem annyi figyelmet a cigarettámnak, hogy kényelmesen elszivom. A tüdőm kicsit reszketett, lábam fagyott, ujjaimat nem éreztem. Fáradtság, hiszen nem volt a kinti levegő hideg. Sőt. De akkor is... reszkettem. A franc álljon bele ebbe a kurva fáradtságba. Pörögni akarok.

Csak egy dolog, hogy én mit akarok, és más, hogy a szervezetem. Szivtam még egyet, majd ledobva a csikket, rátapostam és erőt véve magamon, átléptem a határt és megérkeztem új otthonomba. Hallgasd hát történetem...

(Kikötő)

(A semmiből)

Hosszú volt az út. Busszal jöttem haza. Persze repülhettem volna, de a bánat sem akart hamar hazaérni, ezért jöttem így. Hosszú volt, de nem bántam. Vagyis, részben mégis. Jó volt a hosszú út, mert később értem haza, de rosszabba, mert mire hazaértem, elfogytak a készleteim. Olyan idegben voltam a hazajövetel miatt, hogy kettesével nyomogattam le a torkomon a nyugtató pirulákat, nehogy megüssek valakit a buszon aki hozzám szól. Bejött. Gond nélkül megérkeztem, és amikor a busz végül megállt a város egyik megállójában, én fogtam a motyómat, és leszálltam.
Ahogy lábam a kavicsos földre tettem, ismerős gyomorforgató érzés tört rám. A pokol városa... de jó újra itt. Jobban örültem mikor leléptem,vagy inkább elhurcoltak, de... sebaj, hátha jobb lesz mint volt. Hátha apámat megszállta a szent lélek, és az angyalok mindensége, és már nem akar ágyelőt belőlem - álmodoztam. De még magamat is kiröhögtem. Peeersze, majd pont nekem lesz ekkora mákom. Fenéket. A selejtesek ilyet nem érdemelnek.
És ez a gondolat csak erősödött bennem amikor megláttam a megállóval szemközt, a kocsijának támaszkodó apámat, ahogy komor, undorodó képpel nézett rám vissza.
- Otthon, férges otthon - motyogtam keserűen, és valahogy ösztönösen dörzsöltem meg a karom, ahol sosem felejtem el, hogyan kaptam, életem legelső igazi sebét.
A lehető legzárkózottabb és "normálisabb" képpel indultam meg apám felé, aki mindennemű üdvözlést mellőzött, mikor mellé értem, kinyitotta a hátsóülés ajtaját, majd megfordult és ült is be előre, hogy rám se kelljen néznie. Bár nem is tudom mire számítottam... hülyeség a reménykedés...
Engedelmeskedtem a néma utasításnak, bepakoltam a csomagjaim az ülésre, aztán én is beültem, természetesen hátra. Nem merészkedtem apám mellé, nem ettem én meszet... talán túlzás is lenne rögtön az első nap bekerülni a kórházba újra. Legalább egy napot hadd töltsek kint...
Így indultunk meg hazafelé. Ő nem szólt hozzám, én hozzá, és... őszintén fohászkodtam, hátha így is maradunk a következő... hónapokban, években...

(folyt. köv. Raguel lakás)

/Valahonnan/


/Közhelyek - A város utcái/

(A messzi távolból)

Hm, hm, hm... feltűnt a Chance Harbor határát jelző tábla, én pedig átszáguldottam a képletes határon. Felüdülésként ért hogy végre megérkeztem, bár nem mintha nagyon lenyűgözött volna a környék, de legnagyobb pechemre édes rokonságom mostanában úgy tűnik vonzódik az ilyen... hmm... "kisvárosokhoz." Csak tudnám mi a jó ebben... Illetve, azon kívül, mi a jó benne, hogy sok a fa, illetve faanyagú épület, és van bőven mit felgyújtani. Hát... legalább talán nem unom halálra magam. Na persze... drága kicsi Grey-em is biztosan lefoglal majd, hisz vele mindig akkora élvezet... hmm... hát szívózni. Reméljük még mindig úgy "szeret" mint korábban. És persze remélem nem tanyasult el nagyon... - gondoltam magamban vigyorogva gonoszul.

(folyt. köv. Társasház)