Külvárosi közhelyek»Világítótorony

Nem is figyeltem, merre megyek, csak mentem előre egyre növelve a tempót, míg ki nem fulladtam. Menekültem saját magam elől. A gondolataim elől. Lehet, hogy csak percek teltek el, amíg én lehajtott fejjel meneteltem előre, de az is lehet, hogy órák. Nem számított az idő. Sötétedésig úgysem megyek haza, ezt már eldöntöttem. Nagyon is jól tudtam, hogy senki nem fog hiányolni. Talán még akkor sem tennék, hogyha napokra tűnnék el. Számukra nem hiszem, hogy lenne különbség pár óra és pár nap között, ha arról van szó, hogy addig is nincs velem gondjuk.
Éreztem, hogy kezdek kimerülni. Egyre kevésbé bírtam a saját magam diktálta a tempót. Muszáj volt lassítanom és egy rövid percre megállnom, amíg kifújom magam. Az első dolog, amit észrevettem, hogy szinte senki nincs a közelben. Ez már egy jó jel volt. Szerettem egyedül lenni. Kár, hogy az ember nem tudja saját magát is hátrahagyni. A második dolog a hullámok monoton zaja volt. Amint ezt nyugtáztam magamban, emeltem fel a fejem. Egyből szembeötlött a nagy torony előttem. Soha nem jártam még itt. Legalábbis bent soha.
Szinte azonnal a fejembe fészkelte magát a gondolat, hogy jó lenne feljutni. A legtetejére és onnan nézni le. Ahonnan mindent látni. Ahonnan minden és mindenki csak egy apró pont. Ahol a gondok egyáltalán nem számítanak. Minden pont semmiség a nagy egészben.
- Talán itt maradhatnék egész éjjel… - mondtam ki meggondolatlanul, de szinte fel sem tűnt. Túlzottan elbűvölt a nyugalom és az egyedüllét gondolata.
Talán tényleg megtehetném. Itt tölthetném az egész napot és éjszakát. Nézhetném az eget, ahogy a messzeségben egybefolyik a tengerrel. Talán… arra a kevés időre a semmibe veszne az örökös elvárás. Talán ha eltűnne az elvárások súlya, fellélegezhetnék…