/Willson birtok - Lóistállók és Csűr/

/Személyi kórterem/

(személyi kórterem)

A száll cigivel és a gyújtóval lépkedtem ki az udvarra, és meg is céloztam egy padot, ami a kerítésekre nézett, még véletlenül sem az épületre. Legszívesebben nem mentem volna többet vissza, de... a cuccom ott volt. No meg, az infúziót még mindig itt rángattam magam mellett.

Megkönnyebbülve szippantottam bele a szálba, ahogy utána nem sokkal füst gomolygott ki a számból. Ez kell nekem! Nem holmi idióta orvosok... Béke, és nyugalom. Amit senki más nem tud nekem teremteni, csak a zene és egy száll ebből a csodából.

Ha már csönd és nyugalom, nincs olyan, hogy ezt valaki ne rontaná el. Tipikus...
- Amint látom, sikerült megtalálnia a kijáratot, Ms. Cataleno. - hallottam magam mögött az újdonsült dokim hangját.
- Jól látja. - sóhajtottam fáradtan, miközben csatlakozva hozzám leült mellém a padra.
- Még hamar kezdi. Ki sem tette a kapun a lábát, de máris vissza akar kerülni? - bökött a cigaretta felé.
- Miért csinálja ezt, doki? - kérdeztem meg, ami már egy ideje piszkálta az agyamat. Valahogy más, mint az eddigi dokik.
- Nekem csak ez a munkám. - mondta váll rándítva.
- De jóval túlteljesít rajta. - fordultam felé.
- Csak jól akarom csinálni, ha már fizetnek érte. - jelent meg egy halvány mosoly a száján.
- Lefizették...? - találgattam tovább.
- Ugyan, dehogy. De úgy láttam, maga fokozott figyelmet igényel. És amint látom, nem tévedtem. Nem vigyáz magára eléggé.
- Akkor miért enged haza?
- Amióta itt van, egy rohama sem volt, így kénytelen vagyok elengedni. Bár szívem, szerint, még jó ideig maradna. És könyörögve kérem, járjon vissza kontrollra! - nézett rám, mint aki ezzel akarna hatni rám.
- Minek? - szippantottam egyet, mint valami remény vesztett.
- Mert mégegyszer nem lehet ekkora szerencséje.
Ezen kelletlenül elgondolkoztam, hisz' igaza volt. Már ez úttal is azt hittem, itt van a vége.
- Mennyi ideig voltam...? - kezdtem el a mondatot, de ő gyorsabban, és hatásosabban fejezte be.
- ...Volt halott? - nézett kérdően az erős kifejezéssel - Merthogy igen, halott volt. 2 perc, 24 másodperc. Még pár másodperc, és nem tudjuk visszahozni. Vagy ha valami csoda folytán sikerül is, az agya túl sok ideig nem kapna oxigént, és sosem tudna többet önállóan felállni sem.
- Direkt akar halálra ijeszteni? - fordultam felé teljesen.
- Őszintén, igen. Magában még annyi minden van, nem hagyhatja ilyen könnyen elveszni.
- Szóval, ha a megmentőm pár másodperccel később siet a segítségemre, most zöldségként feküdnék az egyik kórteremben? - gondolkodtam el.
- Jobb esetben, igen. De ha bejár kontrollra... És elfelejti végre a futást, vagy legalább a dohányzást, többé nem lesz problémája a szívével!
- Soha?
- Sajnos, ezt nem garantálhatom. De kérem, ha valami nincs rendjén, ne habozzon bejönni! Maga az első számú betegem, mindenek felett elsőbbséget élvez.
- Milyen időnként van kontroll? - untam meg a győzködését.
- Egy ideig hetente szükséges, ha nem gyakrabban, utána megbeszéljük. - talán kicsit elégedettséget éreznék a hangjában...?
- Nem ígérek semmit doki, de... igyekszem. - nyomtam el a csikket.
- Örömmel hallom. - mosolyodott el - Mit szólna hozzá, ha elvégeznénk az utolsó vizsgálatokat, és haza is menne? Otthon viszont pihenne kell még, itt nem tudtam eléggé leszedálni, hogy végre pihenjen!
- Remek hír doki, már nagyon hiányzik a saját ágyam! - ezzel a gondolattal mentünk vissza a kórterembe.

(Személyi kórterem)

(személyi kórterem)

Amint beraktam magam a kocsiba, ami még mindig ott állt, a sofőr nem volt sehol. Hol a kurva anyjába tűnt!? Ekkor hallom meg visszajönni rohanva a lépteket. A cuccok. Biztos felvitte a cuccokat. – sóhajtottam még egyet, de nem úgy, hogy meghallja.

- Örülhetsz neki ha nem köplek be Larrynek amiért egy szemét, lassú, tetű disznó vagy! – köpködtem a szavakat amikor beült, már teljesen mindegy volt nekem, csak egyszerűen szabaduljak.

- Edgewood. – köptem aztán mégis oda neki – De kurva gyorsan, különben kirúgatlak! – rúgtam az ülésbe hátulról, és hallottam ahogy a lóerők felhörögnek. Kibaszott… csontok! – mérgelődtem megint a másodjára kötözött kezemet bámulva és éreztem, ahogy lassan, de egyre ütemesebben zúgni kezd a fülem. Viszketett! Az egész viszketett! Valami tetves kényszer volt bennem, hogy ÜSSEM! Még! és még! És ÚJRA!
Mégis sikerült rajta felülemelkednem. Talán életemben először…


(Edgewood)

(Summer lakása)

Visszaérve a kórházba első utam az elsősegélyre vezetett. Egyrészt talán nem ártana megnézetnem, másrészt eszemben sem volt az orrára kötni mi is történt. Nem kellenek a kérdések, ráadásul most pihennie kell. Valahol félúton elkaptam egy újabb nővérkét, - még szerencse, hogy ezek ilyen készségesek - és beköttettem vele a kezemet. Nem kell röntgen. Szarok bele! Csak rakja helyre aztán majd... lesz valahogy.

Miután itt is végeztem, szemem azért a korábbi orvosért kutatott. Fogalmam se volt ki volt az, de hogy utálom, azt már biztosan tudom. Mégis, úgy tűnik ő az egyetlen aki tudja mi van vele. Eltartott egy kis ideig, na meg némi lébe, mire felhajtottam a fószert. Azt mondta siet, de én nem szarakodtam, elé álltam, hogy amíg el nem mondja mi van Summerrel, addig sehova nem megy. Most vagy gyáva volt a szerencsétlen, vagy csak látta a szemeimből, nem viccelek, de az is lehet, hogy látta ahogy az oldalamon megcsillan a késem, de kipakolt. Teljesen. Kb. a felét nem értettem, de egy dolgot nagyon is. Nincs... mit.... tenni. És ettől fel tudtam volna robbanni.

Keskenyre húzott szájjal léptem közelebb, előadva neki, hogy mindenben tegyenek a kedvére, a pénz nem számít, és Ő... az első beteg, akármi is van, különben... Persze neeeem voltam én fenyegetőőőő... Hogy én? Távol álljon tőlem. Én csak vázoltam a helyzetet, hogy ha valami baja lesz... hát nem ő lesz az egyetlen. Na meg hogy hiába hívja a rendőrséget, azok jobban hisznek nekem, meg a lének amit a mellényzsebbe túrok, ő meg talán mehet a szarhoz sírni munkáért külföldre, mert az biztos, hogy így vagy úgy... de elintézem.

Hatott, vagy legalábbis úgy tűnt nem volt hiába minden amikor végre egyedül maradtam a folyosón. Ekkor ért utol minden. Az egész kibaszott nap, a hírek, a feszültség, az emlékek, MINDEN! Éreztem ahogy háttal végigcsúszom a falon, és legszívesebben darabokra törném ezt az automatát itt mellettem, de így is kurvára fáj a kezem, na meg akkor kezdhetnék mindent előröl. Nővérke... kötözés... még egy adag fájdalomcsillapító, és akkor már... talán nem lennék elég tiszta, hogy elrejtsem. Ezt az egészet.

Az biztos, hogy hosszú percekig is eltartott, mire összeszedtem magam annyira, hogy felkeljek és jó nagyot nyeljek. Oké... akkor most előre! Mindig kibírtam mindent. Ezt is ki fogom! - gyilkoltam a fejembe, és felkényszerítve egy szívélyes mosolyt - amit eddig még soha az életben senkiért sem tettem - lenyomtam a kilincset.

(Kórterem)

Minden rendben ment. A kiscsaj harapott a pénzre, könnyen jött-könnyen ment, és azt is felfogta, hogy most rohadtul betegnek kell tűnnie, oxigénmaszk meg a többiek, soha nem árt az óvatosság.

Vigyorogva néztem mélyre szívva a már nem is tudom hányadik cigimet, ahogy a kocsi vijjogva kihúz az épület alól. Jó balhé lesz! Tudják, hogy jó nagy zajt csapjanak... - sóhajtottam megint, rátaposva az utolsó csikkre, és otthagyva a halmot a fenébe, megindultam az emelet felé.

Nem tudom mikor kerültek a kezembe a farzsebemből a kulcsok, de az biztos hogy a kocsiban már szorongattam őket. Még mindig nem tudtam jó ötlet e. Hagynom kéne a fenébe! Az egészet! Őt! Hisz olyan jól megvoltam Eff-el nem? Semmi kötelezettség! A magam ura vagyok, mindenki bekaphatja, nincs támadófelület. Mégis... valahogy mégsem vitt rá a lélek, hogy kidobjam az ablakon a kulcsokat és végre véget vessek ennek az egésznek. Bassza meg...

(Társasház, Summer lakása)

(Kórterem)

Már javában a folyosókat jártam, kezemben reszketett a cigi, csak alig pillanatokra tőle, hogy szarjak bele és meggyújtsam, amikor jött a telefon. Oké, itt vannak.

- Rendben. Várjanak meg lenn. Azonnal ott leszek. - adtam ki parancsba és egy új gondolat kongatva a fejemben, szememmel keresni kezdtem. Csak lesz itt valaki... És nem is kellett sokáig keresnem egyből kiszúrtam egy ápoló kiscsajt.

- Hé szívi! - szóltam oda neki szokásosan - Üzletem lenne a számodra! Nem bánnád meg. - vigyorodtam el, persze egy cseppet sem érdekelt, hogy bánja e. Nekem.. kell... és mindenkinek van az a pénz. Először megpróbált lepattintani, de én meg nem az a fajta vagyok aki csak úgy feladná a dolgokat. - Ne szarj be kiscicám. Élvezni fogod! - vigyorodtam el a karjánál fogva berántva egy csendesnek tűnő kórterembe és a falhoz szorítva néztem a szemeibe. Elvigyorodtam. De tudnám máskor hogy élvezni ezt a helyzetet... de aztán visszatértem a lényegre.

- Kapsz tőlem... - gondolkodtam el - 500 dolcsit, ha most azonnal betegköpenybe bújsz és lejössz velem az alagsorba - kezdett el tiltakozni kézzel lábbal - Neeeeem, szívikém, neeem... kell beszarni... - próbáltam lenyugtatni - Nem lesz semmi bajod. Csak szépen elrepülsz New Yorkba... - vettem az ujjaim közé azt a gyönyörű haját, azt a hosszú barnát, ami egészen másvalakire emlékeztetett. - Legyen 1000 dolcsi! - vágtam rá, még ha az az egész múltheti keresetem, de azt hiszem ezért odaadnám a havit is. - Valakit helyettesíteni fogsz. - vigyorogtam rá teljes szélességben és beleszívtam az útközben meggyújtott cigimbe. Nem bírtam már ki. Ez van! Gyenge vagyok...

(Jensen nappali)

Őrületes tömeg! Vagy csak azok a szarrágó fotósok, tv-sek, meg a többi aljas mocskos patkány, jól emlékeztem még gyerekkoromból, hogy másztak a fejemre, hogy szedtek majdnem darabokra, és az a sok tetű ember! Mindegyik csak egy darabot akar belőled! Egyetlen darabot, nem számít, hogy már semmid nincs amit adhatnál! A bőröd kell nekik! A hajad! Bármi, csak elmondhassák, róla, hogy te vagy! Ha eddig sík ideg voltam, most a robbanás kerülgetett! Izomerővel vágtam ki az ajtót, nem érdekelt kit trafálok el. Hadd hulljon a férgese! Úgy vágódtam ki a kocsiból, mint akinek anyját-apját üldözik. Mégis egyetlen egy dolog lebegett a szemem előtt. Bejutni... ODA!

Nem volt nehéz átverekednem a tömegen, hisz sosem néztem kit hagyok hátra vagy taposok el. Annál inkább a zsaruk, de már azt is jól tudtam, velük hogyan beszélhetek. Csúszott a százas, alapból a zsebbe és már törtem is újra beljebb. Most nem volt időm, hogy kiüssem őket, és egy hideg cellapriccsen dünnyögjek, amikor Summer....

- Summer Cataleno! - vágódtam be a nővérpulthoz, amit már nagyon jól ismertem. Nem innen, de ezek a pultok rohadtul egyformák. A nő nem válaszolt, szajkózta a szokásos szöveget "nem adhatok felvilágosítást..." csakhogy én nem az a fajta vagyok, akit ez érdekel.

- Ne szórakozzon már velem, AZONNAL MONDJA MEG HOL VAN! - vettem már erélyesebbre, talán az is lehet azt a cuki kis ruháját is elkaptam amit máskor szívesen lefejtenék bármikor róla, de most még ez sem érdekelt. Beijedt... vagy csak én szúrtam ki a zsarut a távolban nem tudom. Volt már gyakorlatom benne. A csaj visszaesett, én meg elindultam a kiszemelt kórterem felé. Hallottam én valahol a fülemben a "Rendészek! Rendészek!" felkiáltásokat, de nem érdekelt. Ez sem! Nincs aki visszatarthatott volna tőle! Csak néztem a fickó szemébe, zsebemben már szinte nyílt a bicska, mégis egy gyávább fajtát fogtam ki, már egy "kisebb" lökéstől félreesett! Kivágtam a kórtermet. Erre még határozottan emlékszem. De utána...

Két vagy 3 debil egyenruhás lógott a nyakamban. Próbáltak visszafogni, hogy bemenjek. Próbáltak... Én mégis üvöltöttem.

- SUMMER!!! HOL VAGY!!!? SUMMER!!! - és végre megláttam. Élt... és lélegzett! Engem nézett. Riadtan.... de engem... És én éreztem, hogy megkönnyebbülök....

(Kórterem)

(Kórterem)

Lassú léptekkel haladtam kifelé. Nem mintha bárkitől is félnem kéne.. elvileg.. de azért minidg jobb az óvatosság. Amint elértem a bejárati ajtó külső részlegét, még egy pillanatra visszapillantottam a lány ablakára. Azt hiszem apám büszke lenne rám. - mosolyodtam el, azzal újra a nyakamba vettem a várost és megindultam végre, haza. Pontosabban Diann házába...

(Meade ház)

Jó darabig ültem ott. Még mindig nem tudtam hogy mióta, csak a gyomromban megjelenő korgó érzés figyelmeztetett arra, hogy már jó ideje. Ekkor láttam meg újra azt a férfit. Egy törött lábú idős hölgyet tolt be tolókocsin és amikor átadta t a nővérnek indult vissza a kocsihoz. Gondolom. Én viszont gyorsabb voltam.

- Khm... helló! - álltam fel bátortalanul a székből részben eltorlaszolva a kifelé vezető utat. - Nem tudom.. emlékszik rám? Ma! A parkban! - nem tűnt túl megvilágosodottnak - Azzal a hosszú fekete hajú lánnyal! Aki alig néhány órája összeesett! - próbálkoztam tovább, de hát ez egy kisváros. Csaknem felejthet el olyan könnyen. - A szívmasszázs? - kérdeztem utolsó próbálkozásként, ha így sem sikerül, valami másik megoldást kell találjak. Éééés SIKERÜLT! Végre láttam megvillanni az értelem fényét a szemeiben, és enyhe bólintással jelezte, tudja ki vagyok.

- Igen. - mosolyogtam rá kedvesen - Az a fekete lány.... jól van? - tettem fel hamarjában a következő kérdést, mielőtt egy pillanat alatt otthagyna. És persze ekkor jött a szabadkozás, hogy ő csak mentős, ő nem tudja, de én óvatosan tettem a kezem az alkarjára.

- Igen. Tisztában vagyok vele. De nekem fogalmam sincs ki az a lány, és szerettem volna nagyon megmenteni! érti? Szeretném úgyérezni, hogy igenis nem hiába tettem amit tettem. Ahogy maga is. Azért dolgozik, hogy életeket mentsen nem igaz? - tartottam rövid szünetet a szemeibe - Én csak annyit szeretnék tudni, hogy... él! - kérleltem tovább, és úgy tűnt végre ő is megértett. Az órájára nézett, néhány pillanatig még habozott is, de aztán csak megcélozta a nővérpultot és valamit susmogott a korábban egy cseppet sem kedves lánnyal ott benn.

- 12-es szoba. - tért vissza mellém egy kacsintás kíséretében, és már vonult is tovább a dolgára. Ezek szerint ÉL! - mosolyogtam fel, és ha már tudom a szobát... elindultam az irányba. A korábbi nő már kevésbé volt elutasító és durva, de biztos vagyok benne, hogy rossz napja lehetett, hisz ez az arcán is rendesen meglátszott. Most mégsem rohant utánam, utasított ki, vagy bármi más. És én már csak néhány lépésre voltam...

(kórterem)

(utcák)

Hogy a másik lány? Valahová eltűnt útközben. Biztosan csak dolga volt, nem úgy nézett ki, mint aki megsértődne mert otthagyom, vagy mint aki ne törődne másokkal. Mindenesetre csak álltam ott, egy darabig, azon tétováztam, hogy induljak e el most a kórházba, vagy előbb értesítsem Dianát, vagy... aztán mégiscsak úgy döntöttem, hogy előbb tudnom kell a lánnyal minden rendben. Diana biztosan nem fog megharagudni. Hisz Adam is vele volt.

Elhatározva magam azonnal megkérdeztem egy arra járó-kelőt. Kedves volt, ő is, és azonnal útba igazított. Azt is mondta nincs itt a szomszédban, menjek inkább busszal, de ééén... bírom a nagy távolságokat.

Nem tudom mennyi időbe telt amíg odaértem, soha nem hagytam, hogy az idő szabja meg az életem. Már messziről láttam a bejáratot és az útközben befutó újabb mentőket, és ahogy mindenkit előreengedve végül én is beléptem, megcéloztam a nővérpultot.

- Helló... - léptem oda mosolygósan - behoztak egy lányt... olyan.. fekete haj avolt, talán... egy fél órája? - próbálkoztam, de ő csak nézett rám értetlenül. Hát mégsem kedves annyira mindenki erre.

" Neve?" - kérdezte valamiféle fásult hangon.

- Khm.. Joshua Blackburn. - feleltem egyszerűen.

"Nem az öné, a hölgyé." - forgatta meg egy cseppet sem titkolva a szemeit.

- Ja hogy őőő... - világosodtam meg, ugye hál istennek én nem mondanám, hogy sokat jártam kórházban ezelőtt. Sőt, mondhatni soha! - A lány nevét nem tudom, én csak... csak láttam, hogy összeesik a parkban, és hívtam a mentőket, és... De biztos nem hoztak be olyan nagyon sok hosszú fekete hajú nőt, ha kérném megnézné nekem? - mosolyogtam rá kedvesen.

"Ha nem családtag, nem adhatok ki információt!" - jött a válasz.

- Értem én kisasszony, de én mentettem meg csak kíváncsi vagyok minden rendben van e. - néztem még mindig a szemeit.

"Ha nem családtag, nem adhatok ki információt!" - jött újra ugyanaz a fásult hang.

Felsóhajtottam. Ez nem fog menni. Ez a nő túl.... vaskalapos.

- Köszönöm .- mosolyogtam rá még egyet, és meghátrálva leültem az egyik székre. Ki kell találnom valamit. Talán elkapom az egyik mentőst, ő biztos látta, hogy én voltam az aki segített, és... csak elmond nekem annyit minden rendben van e. Igen, azt hiszem ez a legjobb megoldás. Ezért csak hátradőltem a székben és.... Vártam. Nem tehettem mást.