Kattant a zár. Nem gondolkoztam. Még mindig nem, de a zárat már reflexből fordítottam el. Azonnal ledobtam a vizes ruháimat és a forró víz alá álltam. Nem nyúltam sem a szappanért, sem másért, csak álltam a víz alatt és lassan, de visszatért minden testrészembe az élet. Éreztem a csempe apró szegélyeit, ahogy végigfutott rajta a kezem… a lábujjaim alatt a zuhanyzó recés alját.
Percek… talán egy teljes óra telt el, mire elzártam a vizet és kiléptem, hogy megtörölközzek. Már jól voltam. Legalábbis a megszokott dolgoktól eltekintve. A vizes ruháimat a földön hagytam és egy szál alsóban siettem a szobám biztonságába.

Álltam a tükör előtt, néztem a saját tükörképem a gyér fényben. Az ujjaim görcsösen szorították a mosdókagyló hideg szélét. Próbáltam visszatartani a könnyeimet, amik minduntalan újra és újra utat törnek maguknak. Összeszorítottam a szemeimet és visszatartom egy percre a levegőt, amikor hallottam, hogy valaki elsétál az ajtó előtt. Tudtam jól, hogy bezártam az ajtót, mégis szaporább lesz a szívverésem. Éreztem, ahogy a szívem ritmusára ver az ér a halántékomnál. A visszatartott levegő egyre kevesebb. A tüdőm kétségbeesetten kiabált oxigén után, de én vártam. Amikor a léptek elhaltak, akkor vettem újra levegőt. Ekkor kitörtek a könnyek. Már a saját arcmásom sem láttam a sós cseppektől, amik szüntelen csorogtak végig az arcomon. Nagyot nyeltem. Majd még egyszer… és engedtem a szorításon. Tudtam, hogy mit fogok tenni, de már nem voltam benne olyan biztos, hogy segít. Mégis megteszem majd.
A kezem rutinosan nyúlt a felső polcra az üres dobozba rejtett pengéért, miközben én továbbra sem vettem le a tekintetem a tükörről. Hogy miért csináltam ezt? Nem tudom. Talán próbáltam szembenézni magammal. Mintha két énem lenne. Az egyik a tükörben, bezárva. A másik pedig szabad. Nem fél cselekedni.
Valamit elrontottam. Egy pillanat múlva éreztem az ujjamba hasító éles fájdalmat és a penge a mosdókagylóba esett. A számat viszont egy hang sem hagyta el, csak újabb könnycsepp gördült végig az arcomon. Egy kis ideig néztem a friss vért, ami beszennyezte a fehér kagylót, majd nem törődve a kis sérüléssel a pengéért nyúltam. Most már óvatosabban. Lassan csúsztam le a csempe mentén és vettem az ölembe a magammal hozott fekete törölközőt. Egy gyakorlott mozdulattal kaptam le a felsőmet és hajítottam egyenesen a szennyes kosárba.
Újabb lépteket hallottam. Könnyed és alig hallható. Az öcsém. Megdermedtem, és magamban azon könyörögtem, hogy menjen tovább. Ne kopogjon, ne álljon meg egy pillanatra sem. Szerencsém volt. Nem tette. A léptek elhaltak és a tekintetem azonnal a kezemre tévedt. Már elég sok vágás borította, de csak egy pár volt igazán mély. Biztos voltam benne, hogy ez alkalommal ismét mélyebbre vágok majd. Hogy miért…? Mert jobban fájt. Jobban, mint eddig bármikor és én képtelen voltam elviselni! Egyre kevesebb erőm maradt küzdeni.
A penge pillanatok alatt szakította át a vékony bőrt az alkaromon. Egy. Kicsit felemeltem. Nézem, ahogy a vágás körül megjelentek az első cseppek. Tudtam, hogy nem vágtam elég mélyen, mert nem változott bennem semmi. Nem tűnt el a feszültség. Egy kicsit lejjebb haladtam, közelítve a csuklóm felé. Kettő. A penge mélyen szántja végig a bőrt. Nem akartam megállni. Éreztem, ahogy a kibuggyanó vérrel együtt a feszültség csökkent bennem. Már kevésbé számított a külvilág. A fejem koppant a hideg csempén, de a pengét továbbra is a bőrömön tartottam. A könnyeim viszont elapadtak. Csak néztem a semmibe, de nem láttam. Homályos volt előttem a fehér kockák sokasága. Már oda sem néztem, úgy vágtam újabbat a bőrömbe. Három. A szemem előtt minden vörösre váltott. Mintha a vérem mindent befestett volna körülöttem.
Egy pillanatra bepánikoltam. A pengét a kőre dobtam és ijedten néztem a karomra, majd a törölközőre, ami az összes kifolyt vérem felfogta. Nem volt véres sem a padló, sem a falak. De még a nadrágomon sem árulkodott egyetlen csepp sem arról, hogy mit tettem éppen. Szükségem lett volna még egy vágásra. Egy negyedikre… és talán egy ötödikre, de hallottam, hogy valaki kintről a nevemet kiáltja. A szavakat követte egy hangos dübögés az ajtón. Attól féltem, hogy a fa nem állja ki a megpróbáltatást és kinyílik. De nem történt semmi, csak az előbbi ismétlődött meg sokkal indulatosabban. Egyetlen rövid percre volt szükségem csak, hogy elrejtsem a pengét és a karomat a törölközőbe csomagolva fordítsam el a kulcsot. Nem néztem apámra, ahogy elmentem mellette és ő nem kérdezett semmit, csak elfoglalta a fürdőszobát. Ilyenkor mindig megfordul a fejemben, hogy vajon ennyire vak, vagy csak nem érdekli, mit csinálok? Tényleg csak annyi számítana neki, hogy megkapja a fürdőszobát és időben beérjen dolgozni…? De tudom, hogy ezekre a kérdéseke soha nem kapok választ, mivel soha nem mondom ki őket hangosan. Most sem. Csak siettem a szobám felé, lehajtott fejjel szedtem a lábaimat vigyázva arra, hogy Martin egyetlen játékára se lépjek rá. Azt még hallottam, ahogy apa magára csukja az ajtót. Én is ezt tettem, amint elértem a szobám.