Elég volt kilépnem a szobám ajtaján, már onnan is hallottam, ahogy veszekszenek. Megint. Hiába kellett volna, nem bírtam rászánni magam, hogy tovább menjek. Talán… két lépést tudtam megtenni, de utána nem ment. Mintha mázsás súlyokat tett volna valaki a lábaimra. Nem ment. A kiabálás egyre erősödött. Anélkül, hogy ténylegesen odafigyeltem volna a szavakra, tudtam, hogy rólam folyik a vita. Mindig rólam. Hogy mit kezdjenek velem és mi az, amit még nem próbáltak ki rajtam. Apa ragaszkodott ahhoz, hogy el kellene küldeni innen valahova messze, ahol megnevelnek… akár egy klinikára, ahol annyira teletömnek gyógyszerekkel, hogy akit visszakapnak, már nem is én leszek. Anya viszont bízott a csodában és képtelen volt törődni azzal, hogy mi a valóság. Szeretett volna megmaradni egyfajta álomvilágban. Az ő évek alatt felépített birodalmában, ahonnan, majd ha hosszú idő múlva kilép, én a régi leszek, és újra meglesz a tökéletes családja. Csakhogy hiába hitt ebben én nem bírtam változni! Próbálkoztam! Mindent próbáltam már, de egyre sűrűbben éreztem azt, hogy nem bírom tovább. Nemhogy változni nem tudtam, az idő elteltével már saját magam is kételkedni kezdtem abban, hogy megéri küzdeni. Egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy feladjam…
Martin jelent meg mellettem. Nem tudom, honnan. Olyan volt, mintha csak egyszerűen… ott termett volna. Innen tudtam, hogy valószínűleg megint kiesett pár perc. Lenéztem rá, de mielőtt bármit is mondhattam volna, rám emelte szomorú tekintetét, és mint aki nem is ismert meg, továbbment. Bántania kellett volna a dolognak. Éreznem kellett volna valamit… de semmi nem változott bennem. Mintha már nem lenne hova süllyednem… Vajon az ember szomorúságának van egy alsó határa? Vagy az az a pont, ahol már feladja az életet?
Nem volt időm most ezzel törődni. Újabb hangos szavak jutottak el a fülemig és a legvégén a nevem. Már nem rezzentem össze, nem féltem… semmi. Miközben a lábam gondolkodás nélkül vitt előre egészen a konyha küszöbéig, újra eszembe jutott a tükörben látott énem. Vajon, most az vagyok? Vagy aki nem érez, akinek nem számít az élet, csak cselekszik?
- Leonard! – kiabált apám, amikor meglátott, mintha meglepődött volna azon, hogy lát.
Hogy én mennyire utáltam, amikor így hívott! Sőt, eleve utáltam ezt a nevet! Valahogy… nem én voltam. Ez a név túl előkelő… túl tökéletes és én az soha nem leszek. Nemhogy az ő szemükben! A saját tükörképemet nézve is hazugság volt körülöttem minden. Én… nem léteztem, mert az, aki vagyok, nem létezhet. Mert nem természetes.
- Mi a fene ez rajtad? – nézett végig a ruháimon. Éreztem, ahogy minden négyzetcenimétert kielemez rajtam. – Jobban teszed fiatalember, ha ezt azonnal lecseréled! – adta ki a parancsot. Ez egyértelműen az volt. Nem mondta ki végig, de a levegőben ott lebegett a „különben...” rész. – Nem elég, hogy ennyi baj van veled… hogy ennyi pénzt ölünk abba, hogy kigyógyulj ebből a… ebből a… - kereste a szót, de végül feladta és sokkal csendesebben fejezte be. – Próbálj meg normális ember módjára viselkedni! – kérlelt, de a hangjából kiérződött, hogy már ő sem hisz abban, hogy meggyógyulok.
Én csak bólintottam. Egy pillanatig elfelejtettem, hogy mennyire utálja ezt. Amint tudatosult bennem, hogy mit csináltam, felkaptam a fejem és kiengedtem a hangom. A mai nap első szavai.
- Igen, apa.
- Csak viselkedj úgy, mint egy normális ember – ismételte meg az utolsó szavait. Nem mintha szükségem lett volna rá. Az utóbbi pár hónapban már annyit hallottam ezeket a szavat újabb és újabb mondatokba ágyazva, hogy elvesztették a jelentésüket számomra. Már egyszerűen csak fájt őket hallani, de semmi több. – És ha átöltöztél dobd ki a szemetesbe ezt a borzasztó rongyot! – tette még hozzá és egy „Elmentem dolgozni” szöveggel elsietett mellettem.
Én még ott maradtam. Anya mindvégig nekem háttal pakolt valamit. Nem igazán néztem rá. Azt régóta nem tettem már. Nem akartam látni a pillantását… az undort az arcán így inkább, amikor tehettem szépen elnéztem mellette. Most viszont nem volt rá szükség. Hosszú percek teltek el és semmi mást nem történt, csak tiszták lettek az edények, amiken dolgozott. Lassan számomra is egyértelművé vált, hogy semmi nem változott tegnap óta – miért is változott volna? – így indulásra bírtam magam. Az utolsó pillanatban viszont meghallottam a hangját.
- Ma délután átjön pár barát az utcából… - fogott bele, de nem volt rá szükség, hogy befejezze. Már ezt is hallottam párszor. Az ilyen „beszélgetés” vége az, hogy szeretné, ha rendesen viselkednék, vagy ami még jobb, nem nagyon lennék itthon. A lényeg, hogy ne rontsak el mindent azzal, hogy nyilvánosságra kerül az igazi énem. Színészkedjek, vagy tűnjek el itthonról.
- Értettem – vágtam a szavába és már ott sem voltam.