Nem volt egyszerű. A mosdás maga, ahogy az első kör sem amikor eldöntöttem hogy leveszem a kötéseket és az egészet megnézem a tükörben, de hamar meggondoltam magam. Úgy az első lépésnél amikor a vállam ragacsos volt.. és szinte feketéllett, gyorsban takargattam vissza mindent. Nem akartam hogy meglássa. Sőt! Én se akartam megnézni, és még abban se voltam biztos hogy egyáltalán a kórházban mutogatnom kéne, de valami azt súgta hogy ha nem akarok egyszerűen beledögleni, akkor muszáj lesz. Íme, a nagyszerű Amerika! Az álmok földje..
A dolog mint mosdás ezzel lekorlátozódott alapszintre. Némi víz, büdös nem vagyok, hisz tegnap, még valahol a tomboló adrenalin bűvkörében megfürödtem ha igaz, viszont egy új és tiszta pólót magamra rántva, amit még útközben hoztam magammal szemfülesen, hamar el is tüntettem mindent ami úgy egyáltalán szemet szúrhatott. Akkor ezzel nem lesz baj.

Kilépve az ajtón, meglepett a hirtelen beszűrődő zene. Nem kéne, hisz örülhetnék, jól van, nincs baja az egésszel, a tegnap este.. mintha meg se történt volna, mintha nem is létezne, de valami nagyon gyanús érzés lopakodott a háttérben. Viszont nem próbálkoztam foglalkozni vele. Tiszta farmer.. fehér póló.. mezítláb.. caplattam le a lépcsőn, egy pillanatra felmerült a fejemben amikor nem is olyan rég, Conor hányását sikáltam az éjjel eltökélten, és a pillanatra amikor Effy megjelent előttem. Mint egy istennő.. Igen, pont valami ilyesmit éreztem akkor, a tiltott gyümölcs, az érzés hogy az életemmel játszom, és muszáj volt elmosolyodnom a gondolatra. Milyen gyorsan meg tud változni minden.. - rémlett fel már sokadszorra, de egy könnyű sóhaj és irány a konyha. Még nem múlt el a veszedelem. A neve: Conor. De nem érdekelt. Ezt a harcot biztosan megvívom vele!

- Gyönyörű vagy.. - futott szét a mosoly az arcomon, ahogy ép vállammal az ajtófélfának dőlve összefont kezekkel figyeltem ahogy táncol. És tényleg! Az volt. Hihetetlenül gyönyörű, ami egy perc alatt feledtetett el velem mindent. A tegnap este történteket.

- És ez nekem készült? - léptem közelebb, nem várva meg a válaszát már kapaszkodtam is a szék támlájába hogy kihúzzam és egész egyszerűen lerakjam magam. - Ha ezt mind befalom akkor majd egy gyomormosás is jól esne. - legelt végig a szemem - A kórházban! - néztem fel rá, hogy értse ám a viccet és nem haboztam kellően vigyorogni. Nem tudtam bánkódni. Egyszerűen nem ment. A tegnap este ellenére sem. Egész egyszerűen képtelen voltam bármiért is aggódni az ő közelében.  Ha tudom hogy neki nem eshet baja..

Egy kóbor sóhajt véve csak figyeltem ahogy derült égből a villámcsapás hogyan tüsténkedik. De nem tudott átverni. Többé már nem. Már túl mélyen beengedett. Azelőtt mikor még lógó nyelvvel ácsingóztam érte, talán csak egy numera volt a fejemben. Vagy kettő.. De most már teljesen más. Sokkal több. Oké, hülyeség már most ilyet mondani, de már azt is el tudtam volna képzelni, hogy valaki akivel leélhetem az egész életem.

- Oké.. - szakadt ki belőlem, e nem sok határozottságot beletépve, minden esetre hátratolva magam alól a széket, lassan felálltam az asztaltól . Éhes? - villant aztán vissza a fejemben, és bár a legkevésbé sem éreztem úgy, hogy bármit is képes lennék letuszkolni a torkomon, de a tény tény, hogy már fogalmam sincs róla, hogy mikor ettem utoljára.

- Valami jöhet.. - tornáztam aztán mégis ki a fogaim között, és fél kézzel megtámaszkodva a szék háttámláján csak figyeltem azt a halmot amit feltornáz. Más esetben.. ha épp jobb kedvemben lennék még rá is kérdeznék, hogy ugye nem terhes!?? de most nem volt kedvem az efféle poénos közjátékokhoz. Most aludnom kéne. És ez tuti. Holnap majd talán mindent másképp látok majd...

- Akkor hajrá... - sóhajtottam újra nagyot, de csak útközben elharapva a végét, és félreállva az útból hogy rendesen elférjen, ahogy elindult, egyetlen szó nélkül követtem. A vállam még mindig kurvára fájt. Hogy rohadjon meg...

A szavaira nem szóltam, csak egy bólintással jeleztem, hogy rendben. Bár nemigen értettem hozzá, hogy milyen időközönként kell cserélni ezt a... szart, de azt tudtam, hogy akkor sem fog kevésbé fájni. Mindenesetre bíztam benne. Ő a nő! Talán ő jobban ért az effélékhez, mint én bármikor is érteni fogok. A csókja viszont jól esett. Önműködően hunytam le a szemem, már akkor amikor közeledett, de amikor az ajkamhoz ért, arra a pillanatra mindent elfeledtem. Kár hogy csak rövid ideig tartott.

- Majd odafigyelek. - nyaltam meg az alsó ajkam az ajka előbbi helyén és a művelet valahogy nyugodtsággal töltött el. Még mindig feszült voltam, de... de a tehetetlen düh már nem dolgozott bennem. Már nem akartam megváltoztatni az életet. Ő itt volt velem, és addig nincs értelme, hogy bármin is kattogjak - sóhajtottam nagyot, leengedve a maradék feszültséget, de ahogy az ablakon lassan derengő fények emlékeztettek, hogy hip-hop itt a reggel, ezért talán ideje lenne valamicskét aludni is végre.

- Ahogy szeretnéd... - fűztem hozzá némi kedvesség sugallva a hangomban, de nem akartam, hogy látsszon rajtam mennyire is megvisel az, hogy nem törődhetek vele. Azután viszont hirtelen gondolatot vettem.

- Mi lenne ha ezt is felvinnénk? - emeltem meg a kezemben a bögrémet, készen arra, hogy pattanjak és vele menjek, de valahogy kellett most a nyugalom a környezetemben. Nem a kiélezett figyelem, hogy Conor mikor dönt úgy, hogy hazajön, vagy épp bevágja valamelyik ajtót az emeleten, ha épp most kapna el, azt hiszem abban nem lenne köszönet. Túl feszült vagyok ahhoz, hogy most ésszel cselekedjek.

A kérdés... Na igen. Ez még jó darabig kattogott a fejemben, és a válasz..!? Őszinte legyek? Fogalmam sincsen! Mégsem tudtam ezt nyíltan kimondani a szemébe, amikor itt áll előttem, teljesen.. lepusztulva, és én megőrülök érte, mert tudom, hogy szeretem, de vajon képes leszek e, egy büdös szó nélkül végigasszisztálni mellette, és hagyni, hogy ez az egész eleméssze és engem is tönkre tegyen... Na ebbe már nem voltam olyan biztos. Mégsem mukkantam meg. A kezem még mindig a kezén szorított, még akkor is, amikor közelebb hajolt és egy puszit nyomot a homlokomra. Azt hiszem ez éppen elég volt. Arra, hogy elüldözze, most minden fenn maradt kétségemet. Nem válasz.. de legalább igyekezet.
Oké Will, higgadj le! - beszéltem be magamnak, és egy nagy sóhaj kíséretében igyekeztem kiengedni a feszültséget.

- Oké... akkor a tea. - engedtem végül neki, én hülye, mindig engedek, és tudtam, hogy ezt egyszer majd nagyon meg fogom szívni, de most nem tudtam foglalkozni vele. Amíg itt van.. a közelemben.. nem.

Nem bírtam mosolyogni. Persze nem voltam mogorva sem vagy maga alá aszott csak úgy.. átlagos. Nagyot kortyoltam a teából, ami mint rendszerint első körben odaégette a számat, de csak annyit értem el vele, hogy hirtelen megrándulok , amire meg a vállamba hasított éles fájdalom, és ezt már nem tudtam titkolni, oda kellett, hogy kapjak.

- Bassza meg.. - sziszegtem a fogaim között halkan, és rájöttem milyen szerencsétlen is vagyok. Vagy csak szimplán egy balfasz! Mindegy.. Aludnom is kéne.

- Azt hiszem... ha megittuk a teát, jó lenne kidőlnöm egy kicsit. - szűrtem a fogaim között félhangosan csak amolyan megemlítés értékkel. - Túl közel a reggel.. - sóhajtottam félhalkan - Velem tartasz? - emeltem meg enyhén felé a szemöldökömet. Ha azt mondja nem, nem fogom tovább győzködni. Eldöntöttem. Az ő... és vele együtt az én érdekemben. Már rájöttem, hogy hasztalan... Ezt neki kell lejátszania. Egyedül..

Nagyon szívesen megkérdeztem volna, hogy most miről beszél.. de talán csak a sértettség beszélt volna belőlem. Ezért vettem egy nagy levegőt.. nyeltem egyet.. és próbáltam felidézni a fejemben, hogy ugyan miért is bízna bennem!? Amiért én már évek óta a rabja vagyok.. ő csak.. alig 2 hete fogad el engem, ami messze nem elég hogy csak úgy ukkmukkfukk megnyíljon előttem. Talán ezért is volt, hogy ahogy a hangját hallom, egy pillanat alatt szorult össze a szívem, és ahelyett, hogy megint vádaskodni kezdenék, helyette leültem, hangossat puffanva a szék a seggem alatt, és lassan.. csak egész óvatosan, az arca felé pillantva csúsztattam a kezére, bátorítón a kezemet.

- Nem Chrisről van szó… - kezdtem bele egész halkan, csak vigyázva visszafogva a hangomat, de mégis minden eltökéltséggel, hogy megértsen. – Rólad beszélek. – folytattam ugynazon a tompa hangon és vártam, hogy a szemeimbe nézzen. – Aggódom érted.. – kezdtem bele újra, mellőzve minden nyált, csak valamiféle határozottságot támasztva önmagammal szemben a hangomon. – És bármit megadnék azért, hogy ne hagyd így el magad.. hogy segítsek, de jól tudom, ezt a lépést egyedül kell megtenned… - Tényleg tudom? Milyen hülyeségeket beszélek!? A legszívesebben most azonnal felkapnám, és elvinném messzire, ahol nem találják meg se a szülei, se a rohadt szellemek, és főként az.. a bizonyos nem! Aki nem hagyja, hogy nyugalommal folytassa tovább az életet. Mégsem mozdultam egyetlen tapodtat sem. És valahol büszke voltam magamra ezért.. – Eff, tudom, hogy ezt a harcot önmagaddal kell megvívnod, de soha ne felejtsd el, hogy bármi is van.. akárhogyan is lesz, én itt állok mögötted! – kerestem már határozottan a szemeit, hogy megbizonyosodjak róla, hogy érti miről beszélek. – Rendben? – bólintottam óvatosan, és éreztem ahogy a kezem önműködően szorít a kezem alatt fekvő kezére. Szerettem.. Ebben határozottan biztos voltam. De vajon elég e neki annyi, hogy ÉN.. szeretem? Talán nem én vagyok az aki mellé szükséges…

[Effy szobája]

Végig őt figyeltem. Talán érdemes lenne Conor ajtaja felé is pillantgatni útközben, de a korábbi üvöltözésből tekintve vagy már be van állva megint teljesen, és akkor nem kell beszarni, úgyis eldöglik néhány órára odabenn, vagy valamin bekattant és elhúzott a fenébe. Vagy legalábbis síri csönd volt, és ééén... igyekeztem is ezt a csöndet megtartani magam körül Eff tankszerű trappolását kivéve.

- Okéééé.. akkor tea. - csaptam össze a kezeimet ahogy beléptünk a sötétbe, de egyelőre épp elég volt az ablakon kintről beszűrődő utcai lámpa fénye. Hogy a vállam nem fájt? Dehogynem. Mégsem akartam felszisszenni előtte, csak összeszorítottam a fogaimat és amíg ő motyóstul lepakolta magát az egyik asztalhoz közeli székre, én előkaptam a vízforralót és jó félig megtöltve alá is gyújtottam a lángot.
Egy szót se szóltam. Egy megveszekedett mukkot se, nagyon úgy tűnt, nincs épp beszédes kedvében, ez már fenn is lejött, én meg már meguntam , hogy újra fussam a felesleges köröket. Hogy tudsz valakin segíteni aki nem akarja hogy segítsenek rajta? Sehogy! Még ha akár az életemet is odaadtam volna érte, amíg ő ellökött, semmit sem tehettem érte. és talán ez volt az egészben a legrosszabb....

A teafőző sivítása vert ki a fejemből, én meg hirtelen fordulattal - talán hirtelenebb is mint kéne - kaptam le a tűzről a cuccot, mielőtt Conor tényleg kimászik az odújából, hogy itt rókázzon össze mindent. Nem volt kedvem megint takarítani...

- Meddig fogunk még hallgatni..? - kérdeztem meg félhalkan, amikor elé lépve az előtte heverő bögrébe töltöttem a forró vizet és megnyitva előtte az asztal oldalán heverő teatartót némi önkiszolgálásra is rávettem. Aztán mégis valami más csúszott ki a torkomon. - Fogsz valaha bízni bennem annyira, hogy közel engedj? - tettem fel a következőt teljesen önkéntelenül, nem gondoltam meg, de valahogy ez volt az ami legbelül a legjobban zavart. Tudom... alig telt el néhány.. hét... mégis úgy éreztem, hogy ő fele annyira sem hagyja, hogy törődjek vele, mint.. amennyire én azt igénylem. Talán van ennek az egésznek jövője?