Kellemes volt... ahogy meghallottam az ismerős duruzsolást a fülemben. Még mindig visszhangzott, tompán visszaverve az ütemet, mégis hátraejtettem a fejemet, egyenesen a fejtámlára és lehunytam a szemem. Olyan volt, mint a mesében. Olyan nyugodt. Olyan borzongató.

- Vigyázz vele... Ő a második legnagyobb kincsem. - suttogtam csak az orrom alatt, és már éreztem az óvatos löketet. Szerettem ezt a járgányt. Nem adtam volna oda senkinek. Mégis meglepett, hogy ez a lány, egy pillanat alatt felülírta a fejemet és én engedtem, hogy vezesse. Őrült vagyok. Most már egyértelműen.

(Jensen ház)

Mondatán, csak felkuncogtam. Még sosem ült az anyós ülésen. Még senki nem vitte haza? Senki nem gondoskodott róla?

- Rendben. - Mosolyogtam halványan, mikor a kulcs a tenyeremben landolt. Kényelmes autó volt, nem csodálom, hogy nem engedi át másnak. Te jó ég, mióta itt vagyok, és eladtam a kocsimat egyszer sem vezettem. Már el is feledtem, milyen felemelő érzés. Gyújtást adtam, mire a motor felbődült, és kigurultunk a tömött parkolóból. Még szerencse, hogy kivélóan vezetek...

Ő volt a gyorsabb. Én még valahol elvesztem a gondolataim között, vagy csak letaglóztak az emlékek, de aztán mégis összekaptam magam és megcéloztam az első ajtót.

- Még soha nem ültem itt... - vizsgálgattam a terepet, ami már csak egész ritkán hullámozva meg feketén feszített körülöttem, mégis még mindig elvarázsolt. A szavai voltak amire visszatértem.
Felemeltem a kezemet amiben a kulcs még mindig ott csörgedezett és a felém nyújtott tenyerébe tettem.

- Egy ital. Otthon. Nálam. - tartottam a szemeit - Azt hiszem ez már nem olyan lehetetlen. - bólintottam óvatosan és egy nagy sóhaj kíséretében húztam el. Nem lesz ez így jó... nem lesz ez így jó... valami nem lesz itt jó, NAGYON NEM! - suttogott valami elcseszett dallam a fülemben, és én az istennek sem tudtam kipiszkálni onnan!

Mikor elengedett nyugodtan eresztettem ki a bennrekedt levegőt. Talán.. Kicsit lelki furdalás éreztem, bár nem tudom miért, talán, kicsit durva voltam. Nem tudom.
- Induljunk. - köszörültem meg a torkom, majd megkerülve a kocsit, beültem a vezető ülésre. Slusszkulcsom még nem volt, dee....
- Esetleg más fizető eszköz a kulcsért? - mosolyodtam el halványan.

Még mindig nem eresztettem a szemeit. Csak húztak, egyre mélyebbre, egyre beljebb és én egyre jobban elveszítettem a lábam alól a talajt.

- Sosem tartottalak kurvának... - beszélt a szám, csak egész halkan, de talán azt se tudtam mit beszélek. Ja, hát bizonyosan, mert ahogy a kergetőző szeme elkapta az enyéimet, na az... aaaaaz megkongatta a vészharangot. - De ha nem, hát nem. - nyeltem nagyot valahogy ütemesen, és jobb ha a fejemre hallgatok, akármit is súg nekem, ezért eleresztettem.

- Azt hiszem mennünk kéne. - váltott valahogy zavarba a hangulatom és ellöktem magam a sárvédőtől.

Várható volt, hogy ez lesz a végkimenetel. A lehető legközelebb húzott magához, ajkunk már majdhogynem összeért, de meglepő módon, most nem letámadott, hanem kérdezett.
- Conor... Én nem az egyik kurvád vagyok. - néztem rá, szemeim cikáztak az Ő két égető szemei között. Velem nem bánhat úgy, mint azzal a lánnyal éppen a sötétben, vagy mint azzal az Effyvel.

- Aaaaaaz sem egy utolsó szempont... - bólintottam nagyot ívesen, és hát nem rajtam múlott hogy végül nem esett le a fejem, csakis a gyors reakción - De nekem van egy sokkal jobb ötletem. - találtam megint a szemeire, és szabad kezem számomra is meglepő művészi időzítéssel kapott a tarkójára és húztam közelebb. Egész közel, csak hogy a szemeim fenékig merülhessenek a hívogató szemeiben. Hogy csak az Ördög teszi ezt velem? Nem érdekelt. Az az egy számított, hogy így most jó. Nagyon jó...

- Mit szólnál mondjuk egy csókhoz!? - tartottam feszesen, de nem durván, azt hiszem erre teljességgel emlékszem, igyekeztem úgy feszíteni az ujjaimat, mintha csak selymet markolnának közre. De mégis ott volt előttem, a szemeimben, az övéiben még mindig kápráztak a csillagok és most valamit éreztem. Talán hogy vágyom rá. De az is lehet, hogy teljesen mást, most az egész zavaros. Most talán... ha még 60 éves lenne, akkor is lazán lesmárolnám itt helyben.

- Ügyeees! - nevettem tapsolva, de azért készültem, hogy ha esetleg borulna, el tudjam kapni.
- Nos, mit szeretnél kapni? - mosolyogtam. Karba tett kézzel álltam előtte, ahogy Conort ismerem, érdekes lesz ez - Esetleeeg... Nem hagylak itt? - nevettem. Nem hagynám itt, de ezt neki nem kell tudnia!

Elkapott, ezért nem vizsgáltam meg közelről az aszfaltot. Örültem neki. Azt hiszem. Akármilyen mély is volt az a lyuk ami ott örvénylett és hívogatott a mélyben, valahol éreztem, hogy itt, sokkal jobb lesz. Vele!

- Tudok ééén menniiii! - egyenesedtem fel, és elengedve a kezeit nagy levegőt vettem és lassan engedtem le, széttárva őket. Sikerült. Megálltam. Ami fél siker, ahhoz képest ahogy a tér imbolygott előttem, de amit akarok azt mindig el is érem! - Látod? - vigyorogtam vissza a szemeibe, majd feszülten figyelve azt a kígyózó csíkot ott előttem, annak mentén kezdtem lépkedni.

- Nos? Mit kapok, ha ezt odaadom? - rántottam ki a slusszkulcsot a zsebemből odaérve és biztos ami biztos alapon seggel megtámaszkodtam a bal sárvédőn.

- Rendben. - nevettem. Láttam még csillogó szemét, bár már egészen jól tudott egyenesen menni.

- Nem hagylak egyedül, a végén még kárt teszel magadban! - mondtam, majd megbotlott a lábában, de még időben elkaptam - Látod?! - nevettem - Persze, kitalálunk valamit.

Felvigyorogtam.

- Hát hogyne tudnám. Persze, hogy tudom, hogy merre lakom, sőt! Azt is tudom TE merre laksz! - bökött az ujjam a csupasz mellkasán, és mintha újra kiszakadnának bőréből a csillagok. Szép volt. Gyönyörűűű! Teljesen belefeledkeztem. De már tudtam, hogy nem valóságos. Sajnos. Csak az Ördög utószele, mégis nagyot sóhajtottam a látványra.

- Viszont ha megérkeztünk, ott kell maradj velem. - téptem vissza a szemem a szemeibe - Hogy szórakoztass. - vigyorodtam újra el. - Majdcsak kitalálunk valamit... - kacsintottam... volna rá, ha kis híján orra nem esem.

- Akkor megtiszteltetés, hogy én leszek az első! - indultam el - Mert téged nem hagylak vezetni. - az részletkérdés, hogy ittam egy kicsit, de csak nem találkozunk ilyenkor már rendőrrel - Azt el tudod még mondani, merre laksz? - nevettem.

Sose hagytam, hogy a nők irányítsanak. Vagyis egy bizonyos pont óta nem! Mégis... benne valahogy megbíztam. Biztos ez a rohadt drog! - vágta fel a pirosat a fejem, mégsem tudtam rajta dühöngeni. Túúúl nyugodt volt. Túúúl kellemes. A karjaiban. Ahogy anyám ölelt körbe mindig... régen. Jééé? Még erre is emlékszem? Lehettem vagy két.. max három éves. Valamikor akkor foglalkozott utoljára velem.

- A parkolóban. - nyögtem ki rém értelmesen, de aztán elengedtem a képeket. Rég volt, elmúlt. Van ilyen, vagy nem? Vagy de! Szarjunk bele! - köszörültem meg észrevétlenül a torkomat és egy nagy sóhaj kíséretében rászorítva a kezeire, igyekeztem koncentrálni a lépteimet.

- De azzal remélem tisztában vagy, hogy a kocsimat még nő nem vezette!? - torpantam meg valahol félúton és vigyorogtam a szemeibe. Azok a szemek... bassza meg józanul majd elengednek...

Conor

- Nem, nem tudsz. - Sóhajtottam - Múltkor is majdnem elütöttél, emlékszel? - Mosolyogva gondoltam vissza a találkozásunkra.

- Na gyere. - Indultam el lassan, azért mégse bukjon fel a saját világában - Merre parkolsz?

Conor elhagyta a testem, azt éreztem... és éreztem hogy üressé vált alakom önmagát tartani képtelen, így a fal - ami valahogy előttem termett - mentén lecsúsztam a földig. Hogy koszos volt? Rémesen, de nem foglalkoztam vele. Nem is tudtam. Túl bódító volt... az egész világ... a sötétség... a koszos utcalámpa fénye... mintha csak a fogorvosnál lettem volna és az érzéstelenítő nem csak a számat zsibbasztaná el, de mindenem... az a rózsás köd belengett mindent... szinte láttam magam előtt ahogy gomolygó rózsaszín füst tölti meg a kis sikátort. Mókásan nézett ki, és én hallottam ahogy felkuncogok, miközben a fejem a falnak nyomtam. Valami motoszkálás volt mellettem, de arra nézve csak egy kezet láttam, ami a rózsaszín ködből nyúlt felém, ujjai közt egy dobozzal. Conor? - gondoltam magamban... de aztán el is libbent a név, és csak megráztam a fejemet, mire a kéz visszahúzódott. Ez jó.... egy okos kéz... mókás... móóóókás, de... óóóó... az nem mókás... ahogy éeztem hogy forogni kezd körülöttem a világ... mintha egy körhintán ülnék... ez nagyon-nagyon nem volt kellemes. Próbáltam tapogatózni, nyúlkálni valamerre, de csak nem találtam szilárd irányzatot, hát végül úgy elcsavarodott a fejem, hogy éreztem hogy hátraesek, és bevágtam a fejem az aszfaltba.
- Csillag... csillag... ragyogjál... - dalolgattam önkívületben, ahogy a forgó világ képében még csillagok is megjelentek a szemeim előtt. Pedig nyitva se volt a szemem... hűűűű... film! Király! - Éreztem hogy emelkedik a kezem, de nem ment messzire, visszahanyatlott a földre, és valami sötét izé telepedett a képembe... azt hiszem elájulhattam kicsikét... de az biztos hogy észnél nem voltam, mert egyáltalán nem voltam tudatában, amikor emberfeletti képességek tehetségével fél oldalamra fordultam, aztán négykézláb, és valami vékony hideg vasfélébe kapaszkodva húztam fel magam... azt hiszem... talán... és lehetséges hogy el is indultam. Hűűűűű... akár egy jégpálya, ezek a csúszós utak, hajj-ajj, nem jó, nem jó...!
Hallottam valami beszédet... két hang... valakik beszéltek... de nem érdekelt, nem és értettem, csak a bódulat, a körhinta, és egy ólajtó mély hányinger kötött le... és mentem, és mentem... valahova, valameddig...

Mikor legközelebb eszmélete tértem, és kinyitottam a szemeimet, épp valami... vagyis hogy pontos legyek VALAKI hajolt fölém. Éreztem egy simuló kezet a combomon, ami a rövid kis ruhámban fedetlenül maradt. Az illető észrevehette hogy mocorgok, mert amennyire elláttam a pofájáig, vigyorgott... én viszont gyönge kezeimmel toltam el a mellkasánál fogva. Vagyis nagyon igyekeztem, de nem akarta hagyni magát.
- Húzz... a francba...! - nyögtem fel szinte kiabálva az arcába, mire a kezei a karomra rebbentek, és lenyomta őket a földre, hogy a nyakamba temesse az arcát. Ez nem Conor... abban biztos voltam. Nem láttam rendesen, nem is éreztem úgy magam ahogy kéne... de ez az alak idegen volt, és tudtam, igenis TUDTAM hogy amit ő akar azt én nem!! Ám mielőtt tovább viaskodhattam volna vele, éreztem valami mást is... valamit, ami nem volt már idegen, de utáltam érezni... Hiába akartam volna bármit tenni a helyzet ellen, a következő pillanatban fejemet oldalra fordítva, nemes egyszerűséggel könyékig lehánytam a fölém nyomult hapsi karját, mire az felüvöltött az undortól, és egy ólajtó nagy pofon kíséretében leugrott rólam... Na nem mintha ezt momentán felfogtam volna, mert alig tűnt el rólam, és jött a második hullám, akkor már az oldalamra fordultam, és a falat hánytam le...
Hát ettől már picit észre tértem... vagy legalábbis a világ nem forgott körbe-körbe, és a csillagok is eltűntek, akár csak a rózsaszín köd... de így is szédültem cefetül, és imbolygott minden, akár egy groteszk modern festmény... minden olyan szétmállottan homályos volt...
- Pffúúú... leteszem a piát... - nyögtem nagyban szenvedve, ahogy lassan sikerült ülő helyzetbe húzni magam, és a hátam a falnak döntöttem, reményeim szerint ott, ahol nem okádtam színváltósra. Ezúttal már egész ügyesen sikeres volt ama szándékom hogy felemeljem a kezem, és arcom a tenyerembe temettem. Lecsukott szemmel azért jobb volt, legalább a kép tisztább lett, hisz tiszta fekete volt... legalább ez, ha már az agyam így is pocsolyaállagú volt a kibaszott sok piától amit lehúztam. Uuuujjjaaaajjjj... kaptam Callum-tól... Conor-al is ittunk... meg a kettő közt magamban is... asszem... tán nem volt más, de hát ki tudja... Én momentán a nevemre se emlékeztem... bár az rémlett hogy mielőtt kidőltem k*rva jól éreztem magam... és szexeltem Conorral... az biztos, mivel a bugyim az hiányzik... és abban is majdnem biztos voltam hogy nem az előbbi perverz barom szedte le rólam, mert az azért tán feltűnt volna... remélem!

Hát az már eltűnt ez biztos... Conor se nincsen sehol a közelben... asszem őt mintha ott hagytam volna odébb valami nővel... mert nem látom... Szóóóóval, fel kéne kelni. De ezt a célt könnyebb volt jóval kitűzni, mint meg is tenni. Valahogy elértem megint, ezúttal tudatosabban is, hogy négykézlábra küzdöttem magam, és bónuszként megint lehánytam a földet... aztán sikerült megtalálni a falat... asszem... és abba kapaszkodva egészen fel tudtam mászni álló helyzetbe! JEEE! De ügyes vagyok!! - dicsértem magam valahol mélyen gondolatban, és az imbolygó lábacskáimon elkezdtem szambázni egy fénysáv felé... ahol zajokat hallottam... Egy idő után kiértem egy útra... ahol majdnem elcsapott egy kocsi... legalábbis azt hiszem, mert két fénypont jött felém, aztán megint hanyatt estem, ezúttal a járdán. Szóval talán igen... De nem zavartattam magam. Megint feltornáztam magam, és egy közelinek látott ajtó felé indultam, ami épp a látóterembe esett, és rémlett hogy visz valahova...

(folyt. köv. Club)

Sóhajtanom kellett.

- Tudok vezetni... - mondtam ki a szokásosat, de egyáltalán nem érdekelt, hogy ez tényleg így van e. Vagy éppen szartam bele. Most bármelyik verzió bejátszhatott. Rövid néma csönd, talán elragadtak a hullámok. Aztán mégis beszélni kezdtem.

- De ha van kedved... - találtam vissza a szemeibe amiben még mindig fényesen keringő hurkok egymást kergetőzve játszottak. Nehéz volt eltépni róla a szemeimet. Vagy éppen visszatérni arra, hogyan is folytatódna a mondat.

Segítettem neki felállni, és kezeimmel tartottam őt.
- Segítek az egyensúlyoddal! - bólogattam, és fogtam erre, hogy még mindig egymás kezét fogjuk.
- Most mi legyen? - néztem rá - Haza vigyelek.. esetleg? - vetettem fel az ötletet. Az esélytelen, hogy ilyen állapotban itt hagyjam. Még ha jól is van.

- Ezt nem hinném... - sikerült nehezen csak-csak talpra vergődni, a kezeit szorongatva, és mintha már kezdeném újra sötétebben látni a világot. Most hogy ennek örüljek e? Nem tudom. De odáig már eljutott a fejem, hogy újabb adagot, most nem nyomhatok be. Nem vagyok hülye. És nem is akarok mihamarabb találkozni az én Tate barátommal. Maradjon csak ott, ahol van. A hülye állatja. Ekkor éreztem csak, hogy kiszáradt a szám, és a lány is mocorogni kezdett a háttérben. De csak egy pillanatra kaptam oda a fejem. Hogy szédültem e? Ja. Meglehetősen. Aztán visszanéztem Summerre.

- Sajnálom... - pillantottam le a kezeinkre, majd vissza a szemébe, de mégsem húztam el. Valahogy adta magát a helyzet.

Visszapillantottam rá. Nem tudom eldönteni, káprázik a szeme, és azt írja le, hanem tényleg komolyan beszél.

- Köszönöm. - Mosolyogtam rá halványan - Azt hiszem, te maradtál utolsónak, mint rajongóm. - Kuncogtam. Az új "botrányhősnőnek" nem maradtak rajongói.

- Nem! Nem! Tényleg... - kapott el valami hirtelen hév, ami nem is tudom
honnan jött. Mégis azok a szépséges szemek... teljesen rabul ejtettek. -
Nem csak a hangod az, amitől a lábaim elé terülnek a csillagok... - néztem
le a sok-sok vakítóan fénylőre, ahogy egymással kergetőzve játszottak a
padlón. Kis szemetek. Némelyik a lábamba harapott!
Aztán hirtelen változott meg minden. Eszembe jutott "ő"...

- Khm... Azt hiszem ideje lenne mennem. - sóhajtottam nagyot és
megpróbálkoztam azzal, hogy felálljak. Hogy menni fog e? Szerencsejáték. De
a szándék megvolt bennem. A keze viszont... ja, azt hiszem azt még mindig
nem engedtem el.

- Oké... - Mondtam halkan. Érdekes nyílt kapcsolat...

Egymás felé fordult arcunk, tekintete néha eltévedt, üresen, nem itt volt. Vajon meddig lesz még a szer hatása alatt?

- Ugyan, Conor. - Fodítottam el fejem mosolyogva. Talán... Elpirultam? Még akkor is, mikor tudom, hogy a bódítószer beszél belőle.

- Hogy Effy-t? - vált a hangom valahogy bizonytalanul magassá - Nem, nem zavarja. Ugyan miért is zavarná? - kezdtem önkéntelenül hangtalan nevetésbe. - Felnőtt ember vagyok. És ő is az. Én sem kérdezem hány kannal bújt ágyba éppen vagy hogy egyáltalán mit művel velük. Nem az én dolgom...- rántottam meg a vállamat, de a fejem még mindig a fal támassza, nem is biztos, hogy képes lennék önmagamtól megtartani, de mégis annyira jó... annyira isteni, hogy ez elmondhatatlan. A szám mozog, a hangomat hallom, de mégsem én irányítok. Csak mint valami robot. E.... T.... - vigyorogtam fel megint, de Conor koncentrálj! A lányra! Summer! Az előbb még hozzá beszéltél.

- Igen, khm... - köszörültem torkot, hogy megkeressem az előbbi mondatvéget, ami lássuk be, valahol útközben elveszett. - De én így szeretem... - mosolyogtam fel a lány szemeibe, elvarázsolódva ahogy az arcán megcsillannak a csillagok.

- Mondtam már neked milyen gyönyörű vagy? - emelkedett fel magától a szabad kezem és simított végig az arca oldalán, ujjaim nyomán a levegőbe pattintva egy-egy felnevető csillagot.

- Igen, tudom, hogy jól vagy, de ez akkor sem túl egészséges. - Róttam rá. Jó, én sem vagyok egy angyal, én is drogoztam már, de akkor is aggódom Conor miatt. Mondjuk, ki vagyok én, hogy megmondjam, mit csináljon?

- Effy? Öööh, nem még nem meséltél róla. - mondtam. Arra biztosan emlékeznék, hogy ha a barátnőjét említette volna. Conornak barátnője van?! Nem mintha zavarna, vagy ilyesmi, csak nem tudom elképzelni róla...

- És nem zavarja, hogy más lányokkal is összejössz? - böktem ujjammal a másik mozdulatlan sötét alak felé. Amúgy jól van? Mintha régen nem mozdulna...

Bár el tudnám képzelni, hogy csak ágymelegítőnek tartja, és úgy csalja, bár akkor nem így beszélt volna róla...

- Jól vagyok... - bizonygattam örömittasan, mert jól is voltam. Nagyon jól. K*rva jól! El sem hinné mennyire isteni is volt ideát, ahol csak úgy fúj a szél... az arcomba szórja a homokot, és ott játszunk mi ketten.... Én és a húgom. Szép emlék... És azt hiszem ez azonnal ki is ült az arcomra, hisz ez volt az egyik legszebb emlékem. Talán az egyetlen is, de azt tudom, hogy sokszor felidéztem. Jó volt csak úgy újra és újra végignézni. Aztán hirtelen jött a váltás.

- Te Summer...! - ugrott vissza azonnal a mosolyom - Te még nem is ismered az én Effymet. - ugrott a szemöldököm azonnal a homlokomra. - Az én gyönyörűséges Effy-met... - sóhajtottam nagyot és próbáltam koncentrálni a bizsergésre. Arra az érzésre, ahol mintha kis bogarak szaladgálnának végig, száguldva át, az ereimben, folyamatosan körberántva az érzést. Jóóó volt érezni. Még ha csak az Ördög is adta nekem. Jóóó volt. Nagyon ritkán volt jó ennyire...

Először félre értelmezte célomat a gatyáján való motoszkálással. Mit is vártam, Conor. De csak nevetni tudok rajta, jóízűen nevetni.
Mosolygós, teljesen kiütött arcát figyeltem. Csukott szemmel éppen máshol járt, még a drog hatása alatt. Dilis, hogy minden szemetet bevesz, de hát... Ő Conor! Tőle még ezt is elviselem. Majd kezét az enyémbe csúsztatta. Így ültünk a sötétségben, kézen fogva a földön. El sem hiszem, hogy itt vagyok - nevettem magamban.
- Kicsit vigyázhatnál jobban magadra! - szóltam halkan, de tudom, hogy úgyis minden ilyen szó lepereg róla.

- Na! Na! Ne kapkodj annyira... Nekem is kell azért egy kis pihenő! - vigyorogtam ahogy a gatyámon vadászott, de aztán csak megszabadított a cucctól, mármint a cigitől és én nagyot sóhajtva koppant a falon a fejem.

- Imádom mikor ezt csinálod... - húzódott mosolyra a szám és csukott szemeim mögött az angyalok játszottak. Észre sem vettem mikor kúszott a kezébe a kezem és kezdtem szorongatni, de valahogy... megnyugtatott. Na nem mintha ideges lennék, vagyis... kinn a felszínen nem, csak...

- Te vagy a kedvenc dalospacsirtám... - nyílott fel lassan a szemem és most mindent olyan szépnek láttam. Olyan könnyűnek. Még azt a magába hívó sötét messzeséget is kinn a túlparton.