Ééééééés NYERT! Grey te mindig nyersz, nem hiába fut a neved a szerencse csillaga alatt.

- Rendben. – bólintottam beleegyezően, rendben elraktározva a fejemben a "nem túl rózsás" viszonyt. Úgy látszik lesz még mit tanulnom az én kedves öcsémről. – Akkor… Mehetünk? – kérdeztem megemelt szemöldökkel, de válaszul egy szót sem szólt, csak megemelt orral megcélozta az ajtót. Egyszer még el fogom kapni ezt a szőkét! – morgolódtam saját magamban, és elkapva az egyik elsuhano pincér karját a szemébe néztem.

- Mondja meg annak a hölgynek ott, hogy… nagyon sajnálom, de halaszthatatlan dolgom akadt. – pillantottam a lány felé. Elveszik a randi? Mit száűmít, ha az öcsémről van szó! – Ez itt a vacsora ára, vigyen ki neki amit csak kér. – dobtam fel egy százast a tálcájára. – Ez meg itt a szívességért. – toltam mellé egy huszast, ami lehet nem tetszett neki, de nem vagyok én a Nemzeti Bank. Persze mellékeltem hozzá egy olyan pillantást, hogy félre ne értse, ha inkább a többit vágná zsebre, megtalálom.
- Jövök! – motyogtam csak az orrom alatt és komolyan mondom egyre inkább kezdett idegesíteni ez a parancsolgató kis szuka. Mégis erőt vetem magamon és elindultam utána ki az ajtón. Csak szééééépen… nyugodtan…

(Chamberlain ház előtt)

- Rendben, elviszlek. - sóhajtottam - De ne várj tőlem semmi mást, csak kiraklak a ház előtt, és kész! - gesztikuláltam a kezeimmel neki - Így sem eléggé rózsás a kapcsolatunk... - jegyeztem meg, inkább csak magamnak.

- Jössz már?! - indultam el, otthagyva mindent, az a csaj sem érdekelt, vagy az, hogy éhes vagyok...

- Ne… ne... – kaptam a válla után ahogy elfordult – Jól tudod hogy nem fordulnék hozzád ha nem lenne életbevágóan fontos. – szűkítettem egész vékonyra kétségbeesetten a szemeimet. Láttam, hogy visszafordult. Gondolkozott. Szembogaraimban meghagytam a kétségbeesettséget, mögötte viszont már egészen másvalami dolgozott. Ha nem dől be, követem. Aztán csak telefonálok egy-két embernek, és….

- Öm, hát nem tudom, Lee... Azt sem tudom, hogy ezt mindet szabad lett volna-e elmondanom neked. - mondtam - Nem tudom, hogy jó ötlet-e. És ne próbálkozz, nem tudsz meggyőzni. - virítottam egy féloldalas mosolyt - És amúgy is... Dolgom van.

"Henry".. újabb név. Lassan már csokorba is állíthatom őket, és…

- Khm… oké.- köszörültem meg a torkomat szélsebessen végigfuttava benne a lehetőségeket. _ és mondd csak.. nem tennéd meg, hogy elviszel hozzá? – mosolyogtam rá a tőlem telhető legkedvesebben . – Tudod, lerobbant a kocsim és… - húztam meg sajnálatra méltóan tanácstalanságot színlelve a vállamat. Ha ez nem jön be… új módszer kell!

- Hm... - gondolkodtam el mégis - Talán Henry házánál, a nagyapjánál. Más helyet, tényleg nem tudok. - mondtam sajnálkozva. Tényleg nem ismerem annyira Fayet, hogy ilyeneket tudjak róla.

A Válaszát a lányra, inkább figyelmen kívül hagytam, nem lett volna jó ötlet tovább feszegetni.

Nem nyert. Ez biztosan lejött. Oké, akkor valami mással próbálkozom. Kérek!

- Ugyan már, nem igaz, hogy nem tudsz valami helyet ahová sokszor szokott járni. Műköröm.. fodrász... - nyeltem vissza a fintoromat - vagy csak ahol egy jót tud riszálni! - Nos igen. Tökéletesen biztos voltam az öcsém ízlésében. Bányarémekkel soha nem kefélne, ha meg vetkőznek neki riszálva... azt meg egyenesen kedveli! Ki nem, persze... Biztos voltam benne, hogy nagyvilági a nő. Vagy épp könnyűvérű, egyre megy. A szőke figyelmét viszont most teljesen más kötötte le. A vállam felett tekintgetett a messzibe és én bármennyire nem szerettem az ilyet, most nem voltam abban a helyzetben, hogy ezt közöljem is vele.

- Azt hiszem ezt a dolog bízd rám. - hűtöttem le a kedélyeket. Hogy mennyire sikerült visszafogni a módoromat? Rejtély! Nekem már fel se tűnt, kihez hogy beszélek, sosem voltam az a széptevős féle.

- Akkor nem tudom hol kereshetnéd még, tényleg. - gondolkodtam el. Annyira nem ismerem Fayet, nem tudom, mivel tölti a napjait. Ha így eltűnik, nem tudom, mi oka lehet rá, ezért arról sem lehet fogalmam, hogy merre bújhat ilyenkor el, magányában.

- Hé, téged nem vár a partnered? - néztem vissza a válla felett, majd vissza mosolyogtam rá - Új kuncsaft?

Egy pillanatra megfogott. Jééé, még engem is meg lehet lepni? Ezek szerint igen, mert a szó egy rövid időre bennakadt. Aztán kapcsoltam, és a tőlem telhető legbárgyúbb kínvigyort adtam válaszul. Lee biztosan valami ilyesmit tenne. Én csak... lesajnáltam a kis fruskát. Azt hiszi vicces kedvemben vagyok. Pedig ha egyszer úgy igazából látna... De aztán visszatértem a lényegre. A gondolkodásra. Végül nem kellett sokat tennem érte, újra beszélni kezdett, mégsem azt kaptam amit vártam. Vagyis... mondjuk, hogy részleteiben.

- Otthon már néztem. Nincs ott. Más hely kell. - ráztam meg meggyőzőn a fejemet, és reméltem végre valami infóhoz jutok. Ha nem... akkor más módszerekhez kell folyamodjak.

- Azt ne mond, hogy terhes vagy! - suttogtam összeszűkült szemekkel, majd újra komolyabbra váltottam.
- Na jó Lee, sajnálom, mert meggyőztél, de az az igazság, hogy fogalmam sincs hol találod Fayet. - vallottam be, befejezve a játékot - Nem tudom, talán keresd otthon, tudod, hol lakik. - ötleteltem.

Oké, nem megy könnyen... Akkor megy majd nehezen! - volt az első gondolat, de aztán visszafordult és megint beszélni kezdett. Jobb vagy Grey, mint azt hittem! - örültem magamnak, de arra figyeltem, hogy az önelégült mosoly ne feszítsen ki az arcomon. Végül is... csak igazam volt. A nője! És ahogy elnézem, elég viharos kis nőcske.

- Ezt... ezt te nem érted... - halkítottam le a hangomat körbe tekintgetve, mintha csak nem akarnám, hogy meghalljanak. - Ez nem olyan ami bárki fülének való. - futtattam a szemei között a tekintetem - Egyszerűen muszáj beszélnem vele! - suttogtam már szinte - Tudnia kell valamit! Valami nagyon... fontosat. - köszörültem torkot zavarosan. - Élet-halál kérdése. - adtam meg a kegyelemdöfést.
Végülis... nem hazudtam akkorát. Az öcsém élete.

Félre rángatott, ott hagyva azt a lányt, akivel éppen meghitten vacsoráztak, mikor én odapofátlankodtam...upsz. Mikor megálltunk, egyből kivettem karomat kezei közül.
- Lee, esélyed sincs, nem mondok semmit! - fordultam volna el, de meggondoltam magam - Nem érdekelnek a személyes érzéseid, főleg nem, ha egy barátnőmet akarsz tönkretenni vele. Ellenben, ha bajban vagytok... Miről van szó? - kérdeztem. Tényleg úgy nézett ki, akinek szüksége van Faye-re. De ki tudja, mit árulok el azzal, ha mondok neki valamit? Lehet, hogy hazudik. Sőt, eléggé nagy az esélye. De... Én ebben nem akarok részt venni! Na jó, most kiderül, mi a szitu, és meglátom, mit tehetek.

A kiscsaj nem könnyíti meg a dolgomat. Ez egy percre az arcomra is kiülhetett, de aztán úgy voltam vele, hogy ideje összeszedni az eszemet. Blöff! Ez az egy ami bejöhet és vagy remek a ráérző képességem, vagy teljesen elszúrok mindent. Remélem az előbbi.

- Megbocsátanál nekem, Amber!? - kértem elnézést a lánytól az asztalnál, aki a jólneveltséghez mérten csak kedvesen bólintott. Ezért szeretem én az úri nőket!

- Beszélhetnénk néhány percre!? - karoltam bele a szöszibe és igyekeztem kissé arrébb húzódni vele, el, egy félreeső kis szegletbe. - Idefigyelj... - öööö... - te lány. - néztem meggyőzőn a szemeibe. Hogy agresszív vagy zsarnokoskodó? Áh, dehogy voltam. Csak próbáltam tartani a szerepet és teljesen kizárni azt aki vagyok. - Faye miatt jöttem vissza. - vágtam a legmeggyőzőbb boci szemeket, ami csak a világon létezik. - Muszáj beszélnem vele.. érted? Van itt valami ami... amit mindenképpen tudnia kell. - nyeltem nagyot óhatatlanul, mint aki ki tudja milyen bajba keveredett éppen. Remek színész vagyok? Naná, hogy remek színész vagyok.

Eléggé.. furcsa volt nekem Lee. Amikor, először nem értette, ki az a Faye, vagy.. nem is tusom, miért értetlenkedett. De... összeszaladt a szemöldököm. Lee-nek átmosták az agyát? Az vicces lenne.

- Ömm, az imént említettem, hogy kerüld el, szóval, biztos lehetsz benne, hogy nem mondom el, hol keresheted. - emlékeztettem. Az mellékes, hogy én sem tudom hol van, de azt neki nem kell tudnia.

- Ez az... "ahogy"... - ismételtem a szavait összehúzott szemöldökkel - Elég gyanúsan cseng nekem. - tartottam az előbbi reakciót, ebből baj még nem lehet. Viszont ez egyre érdekesebb. Ahogy az is egyre biztosabb, hogy a kiscsaj tud valamit. Valami olyat, amit én nem. Talááán... lehet hogy fel kéne függesztenem a vacsorát ezzel a szépséggel? Nem is vitás, az első igazi nyom, hogy mi történhetett Lee-vel. Aztán jött a következő momentum.

- Faye-t? - szaladt a szemöldököm a homlokomra. Oké, elszúrtam. - Ja, hogy Faye-t! - bólintottam megértően. - Azt se tudom hol van. - mondtam ki az igazat végre - Te nem tudod merre kószál mostanában? - Második nyom. Ez az Grey, csak így tovább!

- Ömm... Nem is tudom, ahogy te elmentél, azt hittem, többet nem jössz
vissza. - válaszoltam. De tényleg. Fogalmam nincs, miért mehetett el,
szóval azt sem tudom, miért jött volna vissza.

- Minden esetre, Fayet kerüld el, kérlek. - Bár Őt nem nehéz elkerülni, azt sem tudom, mikor láttam utoljára.

"Elmentél..." Oké, erre valahogy nem számítottam, de mégis valami első nyom. Vagy legalábbis afféle.

- Én nem tudom meddig voltál távol, de most itt vagyok. - vágtam ki magam amennyire lehet, de a fejem közben már arrafelé pedzegetett, hogy hogyan is derítsem ki, merre "mentem el". De aztán az ingemre pillantva beszélt újra.

- Áh, nem számít. - legyintettem, pedig igenis számított. Ez egy Hugo Boss! Mégis le kellett nyelnem a dühömet és átadni magam a szerepnek. - Egyébként... miért hitted, hogy nem jövök vissza!? - kezdtem bele óvatosan, a szövetszalvétával törölgetve az ingemet és visszaereszkedtem a helyemre. Nem most lesz amikor kiverem a balhét. Majd annak is eljön az ideje.

Mikor felállt, azt hittem, felnyársal a szemével. Oh, ja igen, ráborítottam a vörösbort. De hogy lehet itt? Úgy tudtam, elhagyta a várost. Vagy csak én voltam annyira sokáig távol? Mi óta visszajöttem, Faye-el sem találkoztam.

- Hát én is ezt kérdezem! Te elmentél, nem? Vagy, csak én voltam ilyen sokáig távol? - kérdeztem, bár már csak magamnak tettem fel a kérdést - Ömm, bocs a bort. Tényleg, nem direkt volt.

Már lazán benne voltunk a vacsorában. Egy szót sem szóltam, tisztességes ember nem beszél ha eszik, mégis néha rámosolyogtam ütközben. Fejemben már sokkal előrébb jártam. Szép-szép kis lányka, de mi lesz ezután!? Az izgalom, az ami vonzott benne. A csendes finomsága amit egyik luxusprosti sosem adhat meg. És valamiféle.. tisztelet, még ha ez az én számból egész viccesen is hangozhat. Aztán jött a becsapódás. Váratla és hirtelen, és emlékszem először levegőt sem kaptam. Csak ültem ott, cseppet talán már liluló fejjel és bámultam azt a.. nőt! Vagy mi a fene is akar az lenni, azt az ócska szajhát, aki meg merészelte engedni magának, hogy ilyet tegyen és...

Most nem érdekelt, hogy ki vagyok. Hogy kinek kéne lennem. Most csak önmagamat adtam. Szintiszta öbnmagam, amikor egyik pillanatról a másikra emelkedtem fel a székről és fúrtam mélyen a szememeimet a szőke liba szemeibe, amikor... Egy pillanat alatt ért hidegzuhanyként a következő mondat.

Nem tudtam mit reagáljak. Hirtelen. Aztán végre félúton bekapcsolt az eszem és összeszedte a tényeket. Ez a liba ismeri Lee-t. Vagyis engem. Akkor valószínűleg én is ismerem, a neve meg... na ezt majd megoldjuk valahogy.

- Hát te hogy kerülsz ide? - blöfföltem, és reméltem, hogy beletrafáltam a lényegbe.

// Grey, Amber //

Nem volt kedvem hazamenni enni, főleg, hogy otthon semmi kaját nem találtam volna, ezért arra gondoltam, beugrom enni ide. Most álljak le főzni? Max egy tükörtojást tudnék összehozni ezzel a kedvvel, és abból tömérdek mennyiség kellene, mire elegendő mennyiséget összehoznék, le menne a nap. Úgyhogy... Itt vagyok.

Még a pultnál kikértem egy pohár vörösbort, most ehhez volt kedvem. Bele kortyolgattam, nem akartam egyből meginni, nem akarok sokat inni. Szóltak, hogy van egy üres asztal, úgyhogy annak irányába indultam, egy eldugott, csöndes helyen volt az asztal.

Oda úton elmerengtem, hogy mit is fogok majd rendelni. Ekkor valaki - egy pincér lehetett - nekem ütközött, és szerencsétlenségemre kiborult a borom. Ami még szerencsésebb volt, hogy nem is rám borult, hanem az épp mellettem lévő páros egyikére.
- Oh, te jó ég, nagyon sajnálom, tényleg! - kaptam a fejemhez, mire az alak felém fordult, és belém hatolt a felismerés - Lee? - Mit keres itt? Öh, tudtommal, elhagyta a várost.. mikor is? Ó, már nem most!

Előzmények a másik oldalról (Lentről fel irány) :

Grey:
-"Ááá, értem." - ismételtem a szavait cinkos mosollyal - Ez olyan lesajnálóan hangzott. - mosolyogtam tovább - Talán olyan hihetetlen elhinni hogy az ember kíváncsi rá milyen az élet másik oldalán? - tartottam mindvégig a szemeit, de legbelül tisztában voltam vele ez milyen képtelenül is hangzott. Aki oda születik... az soha nem lesz kíváncsi arra, hogy hogy él a koszos aljanép! Lee mégis valahogy kivétel volt ebben. Ha neki sikerült... hát nekem is sikerülni fog eljátszanom!

- Tudod lehet hogy kicsit nehéz a természetem. - vallottam be - De tanulóképes vagyok. - villantottam biztató mosolyt, de fejben közben megveregettem a saját vállamat. Igen, remekül csinálod! Tökéletes vagy! Mint mindig..

- ¤ -

Amber:
- Ááá... értem. - bólintottam szavaira egy apró mosollyal.
Végül is, a tökéletes neveltetésből neki is elege lehetett. Én mondjuk szerettem, hogy megadnak nekem mindent, de a bátyám halála után... Minél előbb elakartam menekülni onnan. Oldalra pillantottam, és láttam, hogy a pincérnél már ott van az elkészült vacsoránk.

- ¤ -

Grey:
Okos kislány... Ez már előre feltűnt nekem.

- Való igaz. - mosolyodtam el szelíden, vagy legalábbis próbáltam szelídséggel megtölteni az arcomat. - Nos... - nyertem némi gondolkodási időt, amíg végiggondolom Lee mit kereshetett. Nők? Kicsi rá az esély. Szórakozás vagy izgalmas élet? Arra ott van Ibiza. Akkor hát miért is jöhetett erre?

- Kihívás! - vágtam rá egyöntetűen az első gondolatot ami eszembe jutott. Végül is... nem olyan lehetetlen. Nem lehet olyan könnyű dolog a mifélénknek megtelepedni egy ilyen helyen. - Kipróbálni milyen az élet a másik oldalon. - mosolyodtam el újra a szemeibe, és na... ez a lehető legnagyobb hazugság volt, amit mondhattam. Soha nem érdekeltek a koszos népek. De most... Lee vagyok. És ő ki tudja hogy gondolkodott...

- ¤ -

Amber:
Elmosolyodtam, ahogy azt mondta, nekem kivételt tesz. Én kíváncsi voltam a múltjára, hiszen az amerikaiknak teljesen más élete van, mint a portugáloknak. Már, ha egyáltalán ő amerikai...
Figyelmesen végighallgattam a rövid történetét. - Azért furcsa, mert te mondod, hogy ez egy poros kisváros, és a jólneveltséged ellenére te is itt kötöttél ki. Vajon miért? - néztem kíváncsian a szemébe, majd egy széles mosolyra húztam a szám szélét.

- ¤ -

Grey:
Nem esett túlzásokba, de nem is baj az. Szavak nélkül is beszédesek a jelek. Finom bőr, kellemes illat, kifinomult érzék, és a kisugárzás... igazi érett gyümölcsként kelleti magát az ember előtt. Ennyi nekem éppen elég volt, hogy tiszteletbe vegyem. Már ha ez a szó egyáltalán létezik az én szótáramban.

- Azt hiszem rólam nem is érdemes ennél többet tudni. - mosolyodtam el szelíden, de benne volt a rideg távolságtartás. Nem az a fajta vagyok aki könnyen kiadja magát. Barátok? Csak ha kellenek. Céllal. Lee viszont... - De veled azt hiszem kivételt teszek. - szélesedett kedvesebbé a vigyorom, ha szerep, akkor játsszuk rendesen!

- Los Angeles elit negyedéből származom. Tökéletes neveltetés meg egyebek. - intettem letudva a kezemmel - De aztán ráuntam. Most meg itt vagyok. - toldottam meg egy fejbiccentéssel, miközben háttal támaszkodva a széken, kezem épp a szövetszalvétával játszadozott. Lee mindig is engedetlen volt az asztalnál. Ő bizonyosan ezt tette volna. - És csak élem az életem. - tartottam mindvégig a szemeit egy röpke féloldalas mosoly kíséretében. Menni fog ez! Most Lee vagyok...

- ¤ -

Amber:
Intett a pincérnek, aki máris felvette a rendelést.
- Hát, a családom... Ők aztán tényleg mindent megadtak nekem, de én sehogy sem viszonoztam nekik. - húztam el a szám, majd a szemébe néztem. - Rólad viszont semmit sem tudok a neveden kívül... - próbáltam így ösztönözni, hogy mondjon magáról pár szót. Bár, tudom, hogy a férfiak nem beszélnek annyit, mint a nők, de azért jó lenne az ő életéről is tudni valamit. Mélyen és kedvesen a szemét fürkésztem, hátha szóra bírom...

- ¤ -

Grey:
Azon nyomban intettem is a pincérnek, és ő hamar megérkezve fel is vette a rendelést.

- És mit kell még tudnom rólad kedves Amber? - pillantottam fel a szemeibe amint a felszolgáló távozott. - A családod... a neveltetésed... Úgy érzem, nem hétköznapi családból származol, igazam van? - emeltem meg kérdőn az egyik szemöldököm. Úgy alapvetően nem szokott érdekelni mások élete, de egyrészt benne megvan az a plusz, ami nem tudom mi, de érzem, na meg amúgy is üssük el valamivel az időt. És azt hiszem... ő még talán tényleg érdekelt is valamelyest...

- ¤ -

Amber:
- Igen, az annak hangzik. - bólintottam egyetértően, de azért még átnéztem egyszer. Mivel az ajánlata hangzott a legjobban, nem is fürkésztem tovább.
- Nekem tökéletes lesz a nyelvhal. - tettem vissza az asztalra az étlapot. Na, igen. Rá vagyok szokva a halakra, és az ilyen tengeri gyümölcsökre, hiszen az óceán mellett nőttem fel.

- ¤ -

Grey:
- A nyelvhal ígéretesen hangzik. - tértem vissza újra a szemeibe, mintha mi sem történt volna tekintettel. - És többek között nehéz elrontani. - pillantottam vissza az étlapra szemrevételezve a szakács nevét. Valami senkiházi, de mit is vártam? - Azt hiszem tökéletes kiemeli majd a pezsgő zamatát. - csuktam óvatosan össze. - Ajánlhatom esetleg neked is? - emelkedett meg az egyik szemöldököm.

- ¤ -

Amber:
Szavain halványan elmosolyodtam, és újra belekortyoltam a pezsgőmbe. Ahhoz kétség sem fér, hogy nagyon jó ízlése van. Felvettem a másik étlapot az asztalról, és kíváncsian fürkésztem a kínálatot. Bőven volt amiből válogatni lehetett.
- Te választottál már valamit? - kérdeztem tőle, mert a sok ételből én még nem tartottam sehol. Hátha ő már kinézett magának egyet.

- ¤ -

Grey:
- Persze, hogy az, hisz én választottam. - vettem fel gyenge mosolyt - Az ilyen gyönyörű nők pedig csakis a legjobbat érdemlik. Mindenből! - tartottam hosszú pillanatokig a tekintetét a korty után, majd elhelyezve a poharat az asztalon, az étlapért nyúltam.

- Hm. Egész jól hangzik a kínálat. - futtattam végig a szemem a választékon, meg-megakadva egy-egy tengeri különlegesség különleges nevén. Nem francia konyha, deee... ez egy kisváros. És lassan csak bele kell szoknom Lee életvitelébe. - A bátyádat pedig sajnálom. - engedtem le a lapot, továbbra is szigorú szemekkel tartva a tekintetét. Hiába mondanám, hogy sosem érdekelt mások nyűgje, mégis Lee volt az egyetlen aki nekem is sokat jelentett. És amióta nyoma veszett...
De aztán inkább megköszörülve a torkomat tértem vissza az egymás alatt futó sorokhoz.

- ¤ -

Amber:
- Nem szívesen beszélek ezekről a dolgokról. Akkor csak annyit mondok, hogy az egyik ok a bátyám halála volt. - nyeltem nagyot, de amikor megláttam, hogy érkezik a pezsgő, egy halvány mosolyra húztam a szám. Én nem lehetek ilyen érzékeny... A bátyám öngyilkossága óta, csak egy összetört lány vagyok, aki nem élvezi az életet. De ez nem én vagyok! Változtatni fogok rajta, itt az idő. Ez a környezet már nem olyan, mint Portugália, biztosan elfogok felejteni mindent.
- Proszit! - ismételtem utána, és én is megemeltem a poharamat. Elmosolyodtam a poros kisvároson. Tényleg ilyen ez a város? Vagy csak túloz? Nem érdekes, mindegy... Belekortyoltam a pohár pezsgőbe, és nem csalódtam az ízében megint. - Nagyon finom.

- ¤ -

Grey:
- És ha megkérdezném sem árulnád el mi volt az a sok rossz dolog, ugye? - intéztem felé egy könnyed mosolyt, mire már érkezett is a pezsgőnk. Szinte perceken belül landolt az asztalon, újabb néhány pillanattal később a poharainkban, majd azt követően egy kézlegyintéssel hajtottam el a pincért. Az ételrendeléssel később foglalkozunk.

- Proszit! - emeltem meg óvatosan a poharat miután újra kettesben maradtunk. - Egy gyönyörű lány új életére ebben a poros kisvárosban! - tartottam még mindig a magasban. Na igen, mindig is a szavak embere voltam. - A legjobb évjárat, remélem ízleni fog. - mosolyogtam rá, és belekortyoltam az italba.

- ¤ -

Amber:
A pincér már szaladt is, miután leadtuk a rendelésünket.
- Sok rossz dolog történt ott velem. Pedig megvolt mindenem, de a történtek miatt nem tudtam tovább maradni, és boldog lenni. Én csak új életet szeretnék kezdeni... - sóhajtottam föl a mondandóm végén. Nem szerettem volna még a részleteket is elmondani neki, mert rosszul esik azokat kiejteni. De, ennek az estének nem kell ilyen szomorúnak lennie. Simán elterelem a gondokról a figyelmemet.
Igazából én sem voltam túl éhes, majd ha ő kér valamit, talán én is. Egy pillanatra mintha elmélyedt volna a szemben... Halványan elmosolyodtam, ahogy észrevettem ezt.

- ¤ -

Grey:
Csak bólintottam a pincér felé és már száguldott is az italért. Helyes! Szeretem a gyors kiszolgálást.

- Szóval? Mi hozott ebbe a poros kisvárosba Portugáliából? - fordultam vissza a lány felé, óvatosan megkönyökölve az asztalon. Az étlap előttem hevert, de nem voltam éhes. Illetve ételre nem, sokkal inkább az előttem ülő lány varázslatos szemeire. Csak úgy simogatta az érzékeket. Már az út szélén is feltűnt, de akkor nem volt meg hozzá a kellő hangulat, hogy másban is gondolkozzak vele. Bááár az igazi vadászösztön soha nem pihen, nem igaz? De igaz. Csak éppen tudni kell, minek, mikor van itt a helye és az ideje.

- ¤ -

Amber:
- Tökéletes lesz. - válaszoltam röviden neki. Hallottam a pezsgőről, sőt már kóstoltam is. Egyik kedvenc, attól függetlenül, hogy eddig csak Portugáliában éltem, és a franciákhoz be sem tettem a lábam.

- ¤ -

Grey:
- Egy Dom Perignon Rosé-t... - fordultam oda a megjelenő felszolgálóhoz, akinek elég ízléses öltözéke volt. - Megfelel, kedves? - néztem sokat sejtetően a lányra. Kitűnő minőségű francia pezsgő, de ki tudja ő mihez szokott Portugáliában.

- ¤ -

Amber:
Megérkeztünk. Elég jól nézett ki kívülről az étterem, de nem biztos, hogy ugyanilyen belül is. Mindegy, azért hátha nem fogok csalódni.
Kisegített a kocsiból, én pedig szótlanul, mosolyogva haladtam befelé mellette.
Ahogy az asztalhoz vezettek minket, láttam, hogy végül is egyáltalán nem rossz hely. Olyan, mint kívülről. Rendezett, szép, és a felszolgálók kedvesek. Nem kell ennél többet várni egy étteremtől. Pont tökéletes.

- ¤ -

Grey:
(Hotel)

Az étterem nem volt túl eldugott helyen, és ahogy kívülről elnéztem, egész pofásnak is hatott. Szerencse. Az internet nem hazudott és ennek most több mint örültem.

Amint leállítottam a motort, már löktem is ki az ajtót, hogy megint a másik oldalra menjek. Udvariasság. Erős oldalam. No, ha volt rá okom. Ha nem...

- Megérkeztünk. - fűztem hozzá ahogy kisegítettem és egy pittyentéssel már zártam is az autót. Belé karoltam, ahogyan az illik és így kísértem az ajtónállóhoz. Elég volt egy biccentés az állal... jól tudta mi a dolga, mégis elfintorodtam. Pancser! Egy ócskaság a nyakkendője.

Odabenn azonnal az asztalhoz vezettek, remek hely, nem hiába fáradoztam vele. És a kiszolgálás is tökéletes volt. legalábbis a felszolgálók modora és viselkedése.
Meglepő... egy ilyen mocskos kis koszfészektől.