- Minden! - tört ki elsőre az egyszerű válasz, még mindig az eget kémlelve, na hát nem is kellett ezen sokat gondolkodni. De aztán éreztem, hogy engem néz. Ahogy a szemei szinte lyukat égetnek a bőrömbe. Ezért nekem is felé kellett fordulnom. Egyszerűen muszáj volt! - Vigyáznom kéne rá... - beszéltem csak egész halkan, talán már suttogva, de észre se vettem. - én meg... tönkreteszem... - halkult már el szinte teljesen a hangom, csak megigézve nézve a szemeibe, és ha magamnál vagyok, az biztos, hogy ilyet ki se húz belőlem, SENKI... nincs akinek ilyet elárulok, de mégis... valahogy kiszedte belőlem. Boszorkány! - suhant át az agyamon egy pillanatra, de aztán újra nyeltem. Csak egyszerűen...

Ekkor volt, hogy visszafordítottam a fejemet. Vissza az égnek, mintha mi se történt volna. Újra szívtam a cigimet. Néma csendben. Aztán...

- Szerinted milyen érzés lehet meghalni... - kérdeztem a rahedli csillagot.

Elképzeltem kisgyermekként azt az érett nőt, kivel nemrégiben találkoztam. Igen, eltudtam képzelni az apró Conort is, és leginkább azt, hogy ilyenekkel ijesztgeti a testvérét. Tényleg szórakoztató lehetett!
- Mi változott? - fordultam felé, ahogy már Ő is ott feküdt mellettem a földön - Ti még mindig együtt vagytok. Oké, hogy Eff felnőtt, és már nem veszi ezt be, - mosolyogtam - de valami még mégis más.

- Mikor még hülye kiskölyök voltam, elhoztam ide Effy-t. - vágódtam hanyatt mellé a fűbe és nagyot sóhajtva magamba szívtam az illatát. Már amennyire még érzem. Talán most ütne egy kis Devil. - Vagyis nem ide, hanem még otthon. - beszéltem bele a fekete égbe. - Ott is volt egy ilyen rész. Bírtam ahogy halálra ijed tőle! - vigyorogtam fel hangosan, ahogy magam elé képzeltem azt a régi képet. Nem akartam én a szívbajt hozni a húgomra, de azért... vicces volt.

- Szerettem a régi időket... - sóhajtottam nagyot, újra beleszippantva a cigibe. Csak néztem az eget, és rohadtul nem volt kedvem eltépni róla a szemeimet. Magával ragadt... betépett... örökre itt tudtam volna maradni fekve. És akár meghalni mellette.

- Majd Te kiütöd a merevítőddel! - vigyorogtam. Viccesen nézhet ki az a jelenet, amint épp Conor egy grizzlyvel hadakozik.

Innen lehetett látni a csillagokat. Ismét elkápráztattak, mint a ház előtt. Ehhez még fű sem kell, mindig csodaszépek. Majd jött egy fuvallat, megrezegtetve a fák leveleit, szétfújva a hajamat finom friss erdő illatot hozott magával. Nagyot szippantottam. Ezért szeretek erdőben futni. Az erdő friss illata páratlan. És a borzongató, kellemes hűvös levegőtől kiráz a hideg. Imádom.
- Igen, hallom. - mosolyogtam csukott szemekkel.

- Mert szerinted a grizzly egy kismacska? - vigyorodtam el szélesen, persze ezer százalék, hogy a fű is rátett egy lapáttal, de ő emlegetett a háznál medvéket. Vagy nem??? - vakartam meg kis híján a fejem, mert nálam soha nem luxus, hogy nem emlékszek. Hát még ha valami volt és mégse volt. Aztán már csak a huppanást halottam mellettem a fűben.

- Akkor itt. - intéztem el ennyivel, és nagyot sóhajtva a gondolatra én is leültem. Hogy végigfeküdni? Aaazt nem. Előbb hallani akartam! A hangokat, ahogy a szél hülye kis lábacskái a fák között játszanak. Imádtam azt a hangot! Azért jöttem mindig ide. Ha lehet, betépve. Úgy sokkal erőteljesebb...

Néma kuss volt. Hiába füleltem. Aztán mégiscsak felzúgott egy hang.

- Hallod? - kérdeztem elvigyorodva és felé fordulva mélyre szívtam a cigimet.

Csöndben sétálgattunk az erdőben, kerülgettük a fákat. Szép erdő volt, és természetes, össze-vissza keresztezték utunkat fák, nem pedig sorban, mint a telepített erődnél. Azok nem szépek. Random módon sokkal szebb.
Bár alig láttunk valamit, még a csillagokat se nagyon felettünk, de mintha a fák kezdtek volna ritkulni. Egy tisztásra jutottunk talán.
- Medvék? - kérdeztem vissza - Kösz, ez eddig még eszembe sem jutott. - mondtam az orrom alatt, de hogy még Ő is hallja. Nem, mintha halál komolyan elhinném hogy ránk rontana egy maci. A fák teljesen elfogytak, és a szép, enyhén nedves fűn el is terültem.

[Jensen ház; (előtt) ]

Jó ideig caplattunk egy kurva szó nélkül, de ha akarom sem tudom megmondani az időket. A járás... egész jól ment, bár mit csodálkozom, volt már gyakorlatom benne. Ahogy a sötét fák kerülgetésben is, általában nem érdekelt merre megyek vagy hova, másnap, tisztán úgyis kikeveredek. Legalábbis eddig még mindig sikerült. Aztán mégiscsak elértünk egy tisztást. Jéééé, úgy látszik, mint a lovak, már csukott szemmel is megy. Gratula! - veregettem meg a vállamat fejben, és egy nagy sóhaj kíséretében kitéptem tisztásra. A hátam mögül viszont nem hallottam mozgást.

- Na mi van, nem jössz? - fordultam meg úgy középtájt. - Ne tojj be, itt nincsenek medvék. - mondtam ki szín komolyan. Tényleg nincsenek. Asszem...