Születési hely, idő: San Francisco; USA; 1984. október 1. | Kor: 28 év (napok kérdése) | Becenév: Barátoknak Dave, de nemigen akad

Izzadságban tocsogva ébredtem. Nem. Hazudok. Úgy ugrottam fel az ágyban mint régen, amikor ránktörtek a zsaruk. Igen, akkor így hívtam őket. Magamat. Mert akkor… valaki más voltam. Egy aljas mocskos féreg…

Most viszont más játszott szerepet az álmaimban. Egészen más, mint ami már majd 8 éve, kiűzhetetlenül vert éket a fejembe. Anyám vérbe fagyott, földön elterült képe, és én… ahogy hosszú percekig mozdulni se tudok. Aztán az egész váltott. Valahogy elveszett a múlt emléke és már csak én voltam ott. És az a… tetem ott előttem. A koponya csak tocsogott, már nem is volt nevezhető koponyának, nemhogy embernek és én csak ütöttem, és ütöttem, és ütöttem, mintha rajta akarnék bosszút állni mindenért. És így volt. Rajta akartam. Mert megérdemelte! Az a mocsok, szemét, rohadék állat! – sóhajtottam nagyot visszatérve az életbe és tenyeremmel végigdörzsöltem az arcomat. Hogy jobb lesz? Nem hittem. Soha nem lesz jobb. Mindig itt marad ez a kép a fejemben, és az az érzés, amit akkor életemben először éreztem. Elvesztettem a fejem. Nem tudom mi lett volna, ha… ha valaki más van ott. Ha nem az a szemét. És nem vagy nyolcan vannak akik végül leszednek róla, hiába van hogy vérzem, végigcsorog a hasfalamon egyszerűen nem érzem. Semmit sem éreztem. Egyszerűen csak… gyűlöletet. Gyűlöletet minden ellen! A világ ellen… az élet ellen.. de főként az összes ilyen mocskos szemét, szarrágó tetves mocsadék ellen, akit a Föld a hátán hordoz, és engedi, hogy megszülessen! Hát hová lesz ez az élet? Mi lesz így belőle!? Hogy engedheti ezt?! – éreztem, ahogy kis híján végigfutnak az arcomon a keserű könnyek, de nem! Nem játszom ezt többet, ezért még időben egy nagy sóhajjal visszatoloncoltam. Hirtelen rúgtam ki a lábaimat az ágyból és támasztottam le a padlóra. Egy cigi… Mindenképpen kell most egy cigi, hogy koncentrálni tudjak. Nem voltam láncdohányos. Sőt! Soha nem is szerettem, de a mi köreinkben…. vagyis… azokban a körökben ahol mozogtam egyszerűen kellett. Akkor szoktam rá. Nagyjából. Néha.

Most is jól esett a régi megszokott, ahogy a csendben gomolygó füst tör utat a fejem felett. Jót tett. Azt hiszem jót tett. Hogy gondolkodni tudjak. Végig. Ezt az egészet…

Alig egy éve volt. Körülbelül egy éve. Mikor az utolsó munkával végeztem, mindenki odakerült ahová való, a hűvösre és én meglátogattam a nénikémet. Akkor derült ki minden. Vagy legalábbis először csak fetűnt, hogy gyerek túúúl visszahúzódó. Soha nem értettem a gyerekekhez, honnan is értettem volna, de egyvalamihez annál jobban. A félelemhez! És Anne egész biztos voltam benne, hogy valamitől retteg. Mivel egy szót sem tudtam kihúzni belőle, hisz alig ismer, már vagy 2 éve nem látta a bácsikáját, ezért Julie-hoz fordultam. Azt se tudta miről beszélek. Azt mondta… semmi gond nincs vele, minden rendben, Anne rendesen jár iskolába, kórusba, zongorára, itthon tökéletes gyerek, tanul, nem hisztizik, nem hangoskodik… Kívánni se lehetne tökéletesebbet. Viszont én láttam. Valamit… Mindent! Mivel nem hagytam annyiban a dolgot, utánanéztem. Fény is derült a dologra. A zongoratanár. A szemétláda tagadta, de több tanítványt is felkerestem, ugyanezek a jelek. Mégsem tudtam rábizonyítani semmit sem. Csak közvetett bizonyítékok, félremagyarázható tanúvallomások, amit a pénzes ügyvédek, félre is magyaráztak teljesen. De én tudtam, hogy bűnös! Már a szemeiből láttam! Ismertem! A mocskos fajtáját, a rohadék tetves népség, önelégült vigyorát, amikor mások nem figyelnek. TUDTAM, hogy ő a bűnös, a vádak mégis ejtettek. Tudtam, hogy nem hagyom annyiban! Ha kell az egész életemet felteszem csak többet ne mehessen gyerekek közelébe ez az aljadék, mégis ő volt aki megelőzött. Csak néhány pillanat volt. Nem több. Amig kettesben maradtam vele. Kinn a folyosón. Újra ott volt AZ a vigyor! Az a tipikus.. "Győztem!" arckifejezés, és nem is átallott megosztani velem néhány részletet.

- Hogy ez az Anne milyen egy kedves teremtés…- vigyorgott alattomosan - És milyen… finom a húsikája… milyen ééédes, amikor megkóstolom.. És amikor menekülne de tudja az anyja vesztére tenné... – tartotta a szemével talán néhány gyorsan telő másodpercig is a szemeimet, és ekkor változott meg minden. Innen már semmire nem emlékszem, csak hogy tocsogok a vérben, egy része az enyém és valami forrót ütök és pépeset, a csontdarabok felsértik a kezemet, de nem fáj, egyáltalán nem, egyszerűen csak… meg kell fizetnie!!!

Nyolc embernek sikerült lerángatnia róla. Arról a… valamiről, ami ott feküdt véresen. Már nem élt. Már rég nem. Egy kés a kezében… már ha kéznek egyáltalán nevezhető, amiről nem is tudom honnan szerezte, hisz alig pár perce mondták ki a felmentő ítéletet. Véreztem. Én is véreztem, a hasfalam, egyetlen, közepesen mély, szúrt seb, talán önvédelem, de meg se éreztem. Aztán bilincsek. A kórházban. Pszichológusok tömkellege, a jelvényem, a fegyver már rég nem volt nálam, és egy végzés. Vagy megyek a sittre azok közé akiket én juttattam oda, vagy alávetem magam egy több hónapos kényszergyógykezelésnek. Választottam. Azt mondták a sok, hosszú borzalom tett tönkre, én meg nem hittem nekik. Fogalmam sincsen. Gyógyszerek… egész erősek, aztán a színészet, rendben vagyok. Tökéletesen rendben, már semmi bajom sincsen. Színészet… Már volt gyakorlatom benne. Hosszú gyakorlat. Évekbe telt gyakorlat.

És hogy most mit keresek itt? – nyomtam el az ágy melletti hamutartóban a csikket. Tiszta volt a motel, mondhatni a legtisztább, mint amikben ezelőtt bármikor jártam. – Fogalmam sincs. Egyszerűen csak… megyek. Előre. Keresem a válaszokat. Vagy a kérdéseket? Nem számít. Egy szemétládával kevesebb. Ezt már biztosan tudom. És ez örömmel töltött el.

Mr. Igazság!
HŰ meg HA! Nagyjából ennyi, ami először eszembe jutott és nem vulgáris. Te aztán nem vagy semmi, David! Miket takar a macsó tekintet... De jó látni, hogy vannak még ilyen elhivatott emberek ebben a mocsok világban, még ha már nem is vagy szolgálatban. Remélem az életed kicsit nyugisabb periódusa fog most következni, bár... kitudja. Csak ügyesen!