(Hotel)

A kulcs! Hát persze, hogy benn hagytam a kulcsot, a pancser(!) , ezért jobb híján, két kezemben a rakatnyi csokival és chipssel valahogy kopogtatni kezdtem. Hogy hogy? Na ez még számomra is érdekes meló volt. Megértem én már egyet s mást az életben, de ehhez mindenképpen külön felkészülés és tervezés kellet. Mégis megoldottam. Hurrá! - örültem magamnak mikor sikerült, pedig még semmi nem biztos, még be kell engednie. Ami... hát úgy elsőre nem történt meg.

Annak ellenére, hogy nem voltam biztos benne, hogy újra sikerül anélkül, hogy eldobnám az egészet, újra próbálkoztam... volna, ha nem jut eszembe másodszorra, a legkézenfekvőbb megoldás.

- Helló! Kisasszony beengedne!? Házhoz szállítás! - köszörültem meg 'hivatalosan' a torkomat.

Vidám vigyor ült ki az arcomon, vagy igen, mondhatjuk már inkább nevetésnek is ahogy belém kapaszkodott és megcsókolt. Hogy mikor éreztem utoljára ilyen jól magam? Ööö... azt hiszem mondhatom, hogy már nem is emlékszem. Talán még az egész előtt. Mielőtt még láttam a borzalmakat, és mielőtt elkövettem őket. Hosszú, hosszú évekkel ezelőtt. Már azt se tudtam milyen érzés is nevetni. Őszintén... nevetni...

Aztán az egész tovább fokozódott, amikor azok a szemek... hát igen, nehéz volt ellenállni nekik, még ha szándékomban is lett volna, biztos, hogy nem megy. Ez fog engem a sírba vinni! A vaj szívem! Ha nem teszi meg más... khm...

- Akkor egy reggeli rendel! - nevettem még mindig feltolva magam, majd fel is tápászkodtam az ágyról. Sebtiben néztem körül, meg is volt az alsógatyám, a pólóm is magamra húztam, azzal egy utolsó, gyors kacsintást nyomva el felé, kikotorva a tárcám a gatyazsebemből léptem ki az ajtón

(Hotel)

- Na de Mr. Velasquez! - vágtam filmesen komoly és felháborodott arcot. Aztán elmosolyodtam. Hirtelen kapva tarkójához húztam magam felé, közben persze magam is hajoltam az ő irányába, majd egy hevesebb csókot levázolva neki elhúzódtam.

- Ahogy akarod. Rád bízom magam, vedd megtiszteltetésnek. Csak gyorsan hozz valamit, mert kifordul a gyomrom. - vettem elő a jól bevált "mindjárt-éhen-haló-kiskutya" tekintetet, és azzal pislogtam nagyokat rá. Amúgy sincs dolgom... munka? Felőlem ki is rúghatnak, legalább végkielégítést kapok. Na meg, ha úgyis elhagyom azt a koszos albit és átköltözök ebbe a városba, nem is gond, ha az a munka megszűnik számomra. Undorítóan felelőtlen gondolkodás, de mopst valahogy nem tud meghatni.

- Na, döntött, Uram? - vontam fel szemöldökeimet kíváncsiskodón.

- Hogy én?? - nevettem fel hangosan - Félreértesz madárkám, nem vagyok én főszakács! - vigyorogtam még mindig - Egészen mással kerestem a kenyerem. - húztam vissza a mosolyból, ahogy újra betörtek a múlt árnyai, de most nagyon nem akartam elrontani az esténket. Vaggy.. reggelünket, bármi is ez itt közösen.

- Úgy értettem, keresek valami boltot... közértet, vagy... éjjel-nappalit. - tértem rá inkább az ésszerű gondolatra, hisz nem sokan dolgoznak errefelé napfelkelte előtt. Gondolom... - Viszont rólad... - csúsztam hozzá újra közelebb, két alkaromon megtámaszkodva magam előtt, és úgy, hason fekve néztem a szemeibe - szívesen leeszem. - vigyorodtam el. - Ha nincs ellenedre. - nyomtam el egy tőlem régen, olyan szokásos kacsintást.

Jó volt önmagamnak lenni. Piszkosul jó. Az utóbbi évek... mintha más ember lennék. Teljesen más. Már kezdtem elfelejteni ki is az a David Velasquez...

Meglehetősen váratlan volt felajánlása. Ágyba reggeli? Nekem? Hát ez mifelénk sosem volt szokás, akárhogy dobhattam volna be magam az illetőnél.
- Hogy a viharba ne?! Leküldenék egy kis kaját, mielőtt elfonnyadok. - vigyorodtam el válaszom közepette, ami után csak egy apró, de mégis annyira őszinte mosoly maradt meg, köszönhetően David kiszámíthatatlan tetteinek, jelenleg a csókjának. Vajon ő tényleg igy szokott viselkedni minden lánnyal, vagy csak az én fejemet akarja elcsavarni? Mindenesetre nincs ellenemre, hogy így hízeleg, vagy miként is fejezhetném ezt ki... bejön.
- Tudod, ha te hoznád a reggelit, akkor.. khm... nos, akkor esetleg leehetnénk egymásról. - feleltem kissé szemérmesen. Nem tudom, hogy honnan jött ez a hirtelen félénkség, de gyorsan vissza is küldtem arrafelé. Nem kell itt a gyerekes játék David előtt...
- Ne sértődj meg, de a hoteli koszt biztosan finomabb. De persze ezt csak azért állíthatom, mert nem kóstoltam még sosem azt, amit te csináltál.

- Nem.... eszedbe ne jusson elmenni! – húzódtam közelebb valami egészen érdekes mozdulatsorral, de aztán már mégiscsak ott voltam közvetlenül mellette és átkarolva a derekát néztem a szemeibe.

- Azt hiszem nem akarom, hogy olyan gyorsan eltűnj. – mosolyogtam, mert valahogy erre futotta. Hülyeséget beszélek. Az istennek sem bírtam volna abbahagyni a vigyorgásomat! – Egy reggeli? Esetleg? – sóhajtottam nagyot. – Kérhetem az ágyba is, bááár…- néztem valahogy automatikusan az ajtó felé – Nos, nem tudom errefelé van e ilyesmire lehetőség, mégis csak egy kis hotel, de… - pillantottam vissza felé – Ha akarod, hozok én neked ágyba reggelit. – nyomtam egy hirtelen csókot a szájára, ami nem is tudom honnan jött. Csak úgy… zsigerből. Jól tudtam, hogy mennem kell tovább, de valahogy, kedveltem ezt a lányt. És amíg itt vagyok, hát miért ne legyek kedves vele?

David Velasquez szobája

Előzmények: (Lentről felfelé olvasva)

Colette April Hennaby:
Oké... Végül is talán ezek után eltudom nézni neki a kínzásos történteket... vagy nem, majd még kitalálom. Nemigen találok szavakat, de ha valamit muszáj volna mondanom, akkor vagy káromkodnék, vagy csak egyszerűen kinyögném, hogy: hűha. David most már biztosan nem az, akinek az első pillanatokban hittem. Számomra legalábbis, hisz ezután már nem csak simán David Velasquez lesz, a pasi a bárból, hanem David Velasquez, akivel isteni éjszakám volt.

Miután a mámor szétszakította testünket, elmosolyodva nézett rám. Mellettem feküdt. Kellően kábán pislogtam rá vissza, de nem mosoly, hanem nevetés kísérte a pillantásomat.

- Azt hiszem... - kezdtem bele, majd ahogyan belém fojtotta a szót, egyre csak jobban vigyorognom kellett. - Azt hiszem, hogy bármi ezután következő, hasonló felépítésű örömszerzés hatására már sírva is fakadnék, annyira nagyon "boldog" vagyok most. Ez nem is igazán boldogság, sokkal inkább ... Minek is magyarázom, nem 10 évesek vagyunk, mind tudjuk a magunk igazát. - fejeztem inkább be, mielőtt összehordanék minden sületlenséget. Nem kell egy ilyen jó partit eltaszítani ilyen hamar, hiszen bármikor jól jöhet még a társasága.

- Azért valami kaját leküldenék... - simogattam végig gondterhelten a hasamon, ahogy finom vergődésbe is kezdtem. - De nézz csak ki! Pillanatok kérdése, hogy a nap felkeljen... Ha esetleg zavarnék, vagy dolgod van vagy bármi, szóval érted, le is léphetek, ha arról van szó.

- ¤ -

David Velasquez:
Éreztem a hátsómba maró kezét és talán el is vigyorodtam egy pillanatra, de most sokkal fontosabb dolgom volt. Hajtott a vágy... a szenvedély... a teste? Mindezek együtt. Eddig nem csináltam sűrűn ilyet, de azt hiszem kellene. Csak leszólítom, rákérdezek, és vagy egy pofon vagy egy ilyen este a jutalom... A hülyének is megéri!

Nem vadult a mozgás, de egyre erőteljesebben hajtottam előre. A teste már egyre kívánkozóbb volt és az enyém nem habozta megadni neki. Talán a felnyögései a fülemben, azok voltak amik még jobban hajtottak, vagy talán az érzés… teljes mértékben elvesztem benne. Most nem volt múlt, jövő, vagy nagy szavak, most csak az itt és most volt. Ez az egyetlen pillanat, és a teste, ahogy szinte belesimul a testembe. Isteni volt! Émelyítően káprázatos, és én… éreztem ahogy az egyre feljebb törő érzés egyre inkább elveszi az eszemet, és…

Ő volt az aki megelőzött, de én sem teketóriáztam tovább, azonnal követtem. Gyűröttre szorítva a lepedőt a kezeim alatt, egyetlen elfojtott felnyögéssel adtam meg magam, majd egy rövid csók a nyakába és dőltem félre a lepedőre. Pokoli menet volt! De mégis isteni…

Még mindig hevesen ziháltam, amikor felé fordulva néztem a szemeibe. Elmosolyodtam.

- Szóval akkor... megfelelő volt a kiszolgálás? - húzódott a szám vigyorba, de furcsa volt. Még magam sem igazán tudtam kezelni a helyzetet. Na nem a kefélést, nem ott a gond. Hanem úgy az egészet. - Vagy még mindig nem vagy elég boldog? - löktem magam az oldalamra, hogy a fejemet megtámaszthassam a könyökömön.

- ¤ -

Colette April Hennaby:
Azt hittem, hogy tovább kínoz. Igazából csinálta is még, és számomra teljesen kiszámíthatatlan időpontban éreztem meg magamban. Úgy mondanám, hogy könyörögtem az égieknek, hogy végre eljussunk ide is, de tényleg nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan beadná a derekát. Vagyis valójában nem a derekát adta be... Kéjes és roppant hangos nyögéseimtől még a saját gondolataimat sem hallottam. Nem mintha nem minden gondolatom a bennem mozgolódó ékesség, meg a meghatóan szemrevaló gazdájáról szólna.

Miután felszabadultak a kezeim, csupán pillanatok kérdése volt, hogy visszaszálljon beléjük a vér. Egyik kezem egyből a hátára, másik pedig fenekére csúszott, így még jobban húztam magamba őt. Finoman bele is martam.