Építkezés

**Vendég** Vendég

Nem értettem meg, hogy mit mondott. Nem akartam érteni! Rosszul esett, mi tagadás és nem értettem az okát, de egy árva szót sem szóltam, csak álltam ott előtte lehajtott fejjel, összeszorította szájjal és próbáltam nem arra a hirtelen megjelent rossz érzésre koncentrálni, ami ott volt bennem. Azt hiszem, ez most rosszabbul esett tőle, mintha bárki más mondta volna. Már kezdtem benne bízni. Újra. És akaratlanul is felépítettem magamban valami remény-szerűséget, miszerint talán jöhetnek jobb napok, ha vele töltöm az időmet.
- Nem... - kezdtem bele, körülbelül egyidőben azzal, amikor ő is beszélni kezdett. Azt akartam mondani neki, hogy nem akarom hallani. Bármit is akar, nem akarom tudni. Az az egy mondat elég volt nekem... De mégis elhallgattam és hagytam beszélni. Csak akkor emeltem fel rá a tekintetem, amikor befejezte a beszédet és megértettem, hogy mit akart az előbbivel mondani. Ő ezután hallgatott és én is. Csak egy bólintást sikerült kicsikarnom magmaból, de semmi mást. Egyetlen szót sem tudtam kinyögni. Pedig most már értettem, hogy nem azért mondta, mert bántani akart a szavakkal, mégis... annyira nehéz volt ezután bármit is mondani.
Aztán tovább beszélt és én csak megint bólintani tudtam, jelezve, hogy nekem rendben van, menjünk hozzá. Pedig már nem akartam. Most valahogy máris csábítóbbá vált a saját otthonom. A szobám, ahol magamra tudom zárni az ajtót és senki nem tud bántani... senki nem szól hozzám.
- Menjünk. Hozzátok - mondtam mégis ki hangosan és vártam, hogy hagyja abba a tabletták nyelését és indulhassunk.

/Gondolom akkor irány a Társasház.../

Tárgy: Re: Építkezés Kedd Dec. 04, 2012 10:05 pm

Bámultam, ki a fejemből, hol Leont nézve, hol a dobozt... és vártam, figyeltem, mikor nyúl a dobozba, mikor vesz ki belőle, mikor fogja a szájába venni és lenyelni... azonban ez elmaradt. Én meredten néztem, ahogy a keze odanyúl... de nem elvett, hanem a kezem tolta el, visszafelé. Megborzongtam kissé, igen, de... ahogy szememmel végigkövettem keze útját, nem rettentem meg annyira az érintéstől. Azt hiszem... talán kezdtem megszokni, hogy néha hozzámér, de nem kell ezért felkapnom a vizet... vagy nem is tudom.
- Öh... értem - bólintottam lassan, és egy pillanatra... csak egy pillanatra fordult meg valami a fejemben, ami ahhoz sajnos épp elég ideig ott volt, hogy ki is mondjam. - Akkor remélem nagyon fáj... - de aztán hirtelen kaptam észbe, és jöttem rá milyen szörnyű dolgot mondtam. Rögtön hátráltam egy lépést, s úgy kezdtem szabadkozni, mint aki épp halálra sértett valakit. - Vagyis... Sajnálom, bocsánat, én nem... nem úgy gondoltam, nem akartam ezt mondani, vagyis... ne haragudj, én... én úgy értettem hogy... szóval én csak azt akartam mondani, hogy remélem hogy a fájdalom amit érzel... szóval hogy ez eszedbe juttatja hogy ne csináld... magaddal azt - hadartam, mint egy eszelős, még az sem tűnt fel hogy közben totál idiótát csinálok magamból. Csak az lebegett a szemem előtt hogy mit mondtam, és mekkora gyalázatos szörnyűség volt ilyet mondanom egy érző embernek, és aki a barátom...
- Nem... nem gondoltam meg magam, de én teljesen... megértem ha te igen. Én nem szeretnék még elválni, hozzánk... nyugodtan feljöhetsz, ott... ott nagy valószínűséggel úgyis semmibe fogják venni hogy hazamentem, téged talán észre se vesznek... Menjünk... - miközben beszéltem és csak beszéltem, remegő kezem automatikusan nyúlt a másikban tartott dobozba, és kivett előbb egy szemet, amit le is nyeltem, aztán még egyet... és már raktam volna a harmadikat a számba, mikor megálltam menet közben félúton... ahogy szemem Leon arcára esett. Elszégyelltem magam... és egy nagy nyeléssel ejtettem vissza a harmadikat a többi közé, hogy talán... talán mégse kéne még több. Rövid az idő, sok lesz ez lassan, nem kell több, most... nem kéne több.

**Vendég** Vendég

Nem akartam feleslegesen többet beszélni. Pedig szerettem volna megmondani neki, hogy nem kell megköszönnie. Ez így van rendben, hogyha nem ő tehet róla, nem fogom hibáztatni. Azt hiszem, csak most jutott el a tudatomig, hogy ez neki nem annyira egyértelmű. Elraktároztam magamban a felismerést, hogy máskor is tisztázzam vele, ha valamilyen történésért nem ő a hibás és... és vártam. Hogy mi lesz.
- Ha meggondoltad magad... - kezdtem bele, de nem jutottam a mondat végére. Azt hiszem valahogy elfogyott a levegőm. Persze láttam a felém nyújtott gyógyszeres dobozt és hallgattam a szavait.
Mégsem szóltam egy árva szót sem. Biztos voltam benne, hogy tényleg segítene pár szem bogyó. Aztán a tekintetem találkozott az övével. Elég volt az az egy pillanat ahhoz, hogy lássam mennyire nagy erőfeszítésre van szüksége, hogy felajánljon nekem akár egy szemet is. Valahol mélyen biztos voltam abban, hogy nem nyújtja csak úgy akárki felé a kis dobozt, hogy vegyen belőle. Aztán a szemem újra a tablettákra tévedt és a kezem is oda nyújtottam, de nem azért, hogy elvegyek tőle és kiszedve egy szemet lenyeljem. Nem. Csak eltoltam a kezét.
- Nem kell - ráztam a fejem. - De azért köszönöm... - jelent meg egy halvány mosoly az arcomon. - Kibírom. Tudod, hogy általában úgysem érzem, amikor... vágok. Legalább ilyenkor a fejembe fészkelik magát a következmények - beszéltem egész könnyedén még mindig mosolyogva.
- Akkor... mi legyen? Menjünk hozzátok... vagy inkább menjek haza és... aztán majd találkozunk. Valahol. Akár még ma. Később - ajánlottam fel a lehetőséget, hogy mégis visszavonja az ajánlatát. Nem lett volna belőle harag, ha azt mondja, hogy mégse menjünk hozzájuk. Én sem szívesen viszek bárkit is hozzánk. Na nem mintha sok jelentkező tolongana és látogatna meg. A barátok terén eléggé... szűkösen állok.

Tárgy: Re: Építkezés Kedd Dec. 04, 2012 5:14 pm

Néztem, hogyan tűri le sebesen a pulóvere ujját, de ahogy a szemébe villant az enyém, a másik karjánál azt is láttam hogy a mozdulat megállt a másik kezénél. De nem néztem oda, csak a szemem sarkából pillantottam meg... a szemeit figyeltem, és az arcát. Nagyot nyeltem. Igen... veszélyes mondat volt, hogy menjünk hozzánk... de úgy éreztem... most... hogy nem lesz belőle baj... Ha mégis kiakadnának? Nem... nem számít, én amúgy is kapnék valamilyen okkal, előbb-utóbb, hát akkor legyen az az ok, hogy segítek a barátomnak. Ez egy jó ok, megérné kapni érte...
Mikor láttam és hallottam hogy beleegyezett, nyeltem még egy nagyot, és bólintottam... bár talán csak magamnak. Nyugtázásképpen, hogy igen, jó lesz így... Aztán csak néztem. Leon arcát. Tudtam, indulni kéne, és... nyilván nekem, nekem kéne megindulni, vissza az úton... De valami tartóztatott, mintha... várni kellene még... nem indulni, felkészülni... várni...
És Leon megszólalt. Azt hittem indulásra fog ösztökélni, de helyette azt mondta nincs rosszul. Csak fáj neki... Furcsa volt, hogy Ő ki tudta mondani, "csak fáj", én nem tudtam volna, így ahogy Ő, biztos nem. Mindkettőnknek mást jelentett a fájdalom.
- Sajnálom... - kezdtem volna, nem is tudom... bocsánatkérésbe. Önkéntelen is a zsebeimbe dugtam a kezeim, és lehajtottam a fejem. Folytatni akartam, de Ő is megszólalt megint. És ahogy felkaptam a fejem, egy mosolyt láttam meg az arcán. Hitetlenkedve fogadtam a szavait. Nekem még sose mondta senki, hogy valami nem az én hibám... nem én tehetek róla... nem én okoztam. De Leon most mondta... és ahogy rám mosolygott, önkéntelen is bólintottam egy kicsit, és szám lassan, meg-megremegve húzódott egy hasonló mosolyra mint az Övé.
- Köszönöm... - nyeltem csak egy kisebbet, és kihúztam egyik kezem a zsebemből, benne már a megszokott gyógyszeres doboz, amit most... egy nagy levegő kíséretében nyújtottam Leon felé, felkínálva belőle neki. - Csillapítja... a fájdalmat - mondtam kicsit akadva, mert nehéz volt... felajánlani a kincsem... az én drága szerzeményeim, egyetlen értékeimet... De neki fájt, nekem pedig volt rá gyógyszerem... muszáj volt megpróbálnom...

**Vendég** Vendég

Hallottam, hogy ő is földet ér és felém lépked. Hátra sem néztem, de tudtam, hogy ott van és reflexből tüntettem el újra a kötéseket a pulóver ujja alatt. Nem azért, mert előtte szégyelltem őket vagy titkolni akartam... Nem. Ez csak megszokás volt. Ha valaki ott van, akkor el kell rejteni. Ennyi. Mégis mielőtt a másik kezemen lévő kötés is takarásba került volna, megakadtam a mozdulat közben.
- Ho... hozzátok? - kérdeztem vissza kicsit hitetlenkedve. A fejem azt sugallta, hogy mondjak nemet. Ne is forduljon meg a fejemben az, hogy rábólintok! Mégis azon kaptam magam, hogy mozdulok és valamit rendben-szerűséget motyogok az orrom alatt.
Viszont attól függetlenül, hogy beleegyeztem, nem mozdultam. Volt még ott valami a fejemben, amire tudtam, hogy válaszolni kell. Valamire, amit mondott, csak én leragadtam annál, hogy azt mondta, menjünk hozzájuk.
- Nem vagyok rosszul. Csak fáj - vallottam be nem is tudom miért. Pedig eszemben sem volt elmondani neki. Nem akartam panaszkodni, de furcsa volt a most érzett fájdalom és nem tudtam mit kezdeni vele. De mielőtt túlzottan elmerültem volna a lüktető fájdalomba, alig láthatóan megráztam a fejem. Mintha ettől eltűnhetne minden rossz dolog, de abban már nem reménykedtem, hogy tovább élvezhetjük az ittlétet.
- Nem unom a fejed - ismételtem a szavait és kicsikartam magamból valami mosolyfélét. - De... - kezdtem bele, majd elhallgattam. Nem voltam benne biztos, hogy nem csinálok-e magamból bolondot, ha kimondom, ami a fejemben járt éppen. - Nem a te hibád ez az egész - emeltem meg egy kicsit a kezeimet. - Oké? - néztem egy pillanatra a szemeibe és most már valós volt a mosolyom. Valami biztató mosoly, hogy komolyan gondolom és nem hibáztatom semmiért.

Tárgy: Re: Építkezés Hétf. Dec. 03, 2012 8:17 pm

Magabiztosnak tűnt a hangja, és addig hajlottam is hinni neki, míg rá nem bólintott, hogy mégis inkább másszunk le. De végülis csendben hagytam a dolgot, láttam rajta hogy eddig se örült amiért nyűttem a témát, és nem akartam elüldözni. Vagy megharagítani magamra, ha... egyáltalán nem késő máris ezt a szándékom végiggondolnom...
Követtem őt, bár lényegesen lassabban mint ahogy Ő egyáltalán sétált, aztán mászott. Még így is, hogy én csak óvatosságra gyúrtam. Ő már lent volt, mire én félútig lemásztam. De akkor sem siettem, ez most lefelé már nem a menőzésről szólt a fejemben sem, hanem hogy épen lent legyünk. Oké, jó móka volt, de jobb lett volna ha simán csak mászunk. Bántam, hogy talán mégis miattam lett ez a dolog, én akartam nyugis helyre menni, szóval az én saram hogy neki most fájdalmai vannak.
Mire lábam a földet érte, meghallottam Leon hangját, és felé kapva a fejem, nem is tudtam higgyek-e a fülemnek... rögtön meg is szólalt bennem a vészcsengő, hisz nem akartam hogy haza menjen... egyrészt látszott rajta ahogy beszélt, hogy Ő se akar, meg... én se akartam hogy ilyen hamar haza kelljen mennem. Nem mertem rákérdezni visszajönne-e még ha hazamenne, hisz az rögtön egyértelművé is tette volna mennyire ódzkodom az elválás pillanatától.
- Na és... mi lenne ha hozzánk mennénk...? - bukott ki belőlem a kérdés, ahogy megálltam, félig mögötte, félig mellette. Ha már az én saram hogy ez történt, túlélem, hogyha felviszem magunkhoz. Apámék úgyis ma semmibe vevőset játszanak, tán fel se tűnne nekik ha hazamennék, és nem egyedül. - Ott is van kötszer, átkötöd, és aztán... visszajöhetünk, vagy maradhatunk ott, vagy mehetünk máshova... persze, ha még nem untál rá a fejemre, vagy nem vagy rosszul... - tettem aztán hozzá, ahogy ez is eszembe jutott mint lehetőség. Lehet hogy szédül, vagy rosszul van... nem tudtam hogyan is van nála ez a vérzéses dolog. Ha vagdossa is magát, lehet rosszul tőle... a kettő nem zárja ki egymást.

**Vendég** Vendég

Csak menni akartam. Tovább. Vissza. Teljesen mindegy. Beszélni akármiről, aminek semmi köze a fájdalomhoz és a vérhez. Mégis nagyon úgy tűnt, hogy nem hagyja ennyiben a témát. Én pedig tudtam, ha ebbe belemerülünk még jobban, nem lesz visszaút. Újra visszacsúszok a szomorú valóságba és búcsút mondhatunk a szórakozásnak.
- Elvérezni? - kérdeztem vissza majd megráztam a fejemet. - Nem. Nem fogok - mondtam annál magabiztosabban, mint amennyire magamat éreztem. Mégis ahogy feldobta a témát, hogy másszunk inkább le, a magasság helyett a mélységet néztem.
- Másszunk - pillantottam még egyszer felfele, majd újra le. - ...vissza - fejeztem be a mondatot és nem pazarolva tovább a szavakat, már indultam is az ellenkező oldalon, a függőleges gerendán. Persze így is fájt minden egyes mozdulat, de nem törődtem vele. Legalábbis addig nem, amíg rekord idő alatt le nem értem. Az utolsó körülbelül fél méternél már ugrottam. Túlzottan égett mind a két csuklóm és nem bírtam volna tovább megtartani magam. Az a kevés magasság már semmiség nem volt.
A talajon állva egy gyors pillantást vetetem Jeremyre és ahogy sejtettem, ő lassabban haladt, mint én. Ezt a szusszanásnyi időt kihasználva sunyiban húztam csak fel a pulóverem ujját. Eléggé úgy tűnt, hogy újra vérzik a kezem. Legalábbis itt-ott már átlátszott egy halvány, vörös csík, de semmi olyan nem volt, amit nem éltem volna túl. Tudtam, hogy nincs ez olyan vészes, mint amilyennek érzem, vagy amilyet Jer maga elé képzelt. Csak fájt. Ami persze furcsa volt, mert tényleg nem szoktam érezni. Persze ez most más. Az előző este kikapartam őket, és most azt a friss sebet szakítottam fel újra, de... akkor is különös volt a fájdalom.
- Azt hiszem, vissza kellene mennem - beszéltem csak magam elé. Abban sem voltam biztos, hogy ezt magamnak mondtam vagy Jeremynek. - Vagyis... haza... - nyeltem minden eddiginél nagyobban miközben még egy pillanatig bámultam az egyre vörösödő anyagot. - Át kell kötözni...
Persze semmi kedvem nem volt otthon lenni. Még ha csak annyi időre is, hogy átkössem a csuklóimat, de nagyon úgy tűnt, hogy muszáj. Vagy szereznem kell valahonnan kötést és minden egyebet, vagy irány az otthon...

Tárgy: Re: Építkezés Hétf. Dec. 03, 2012 4:49 pm

Látszódott rajta, hogy nem örül amiért kérdeztem, de egyszerűen nem tehettem róla, tudnom kellett mi van vele. Hogy jól van-e. Leon... a barátom, és miattam bohóckodunk, meg mászunk itt össze-vissza, tartozom minimum annyival, hogy... törődöm azzal amit láttam...
- Tudom - bólintottam lassan, nézve Őt, ahogy minden erejével másfele akart figyelni. Nem tudtam mi lenne a jobb, ha noszogatnám, vagy ha ráhagynám. Persze át tudtam érezni, bárminél jobban... hogy nem akarja hogy sebeivel foglalkozzak, de akkor is egyszerűen... muszáj volt foglalkoznom Vele. Nem tudtam volna azzal a tudattal jól érezni magam, hogy neki közben isten tudja milyen fájdalmakat okoz a mászogatás. Így vártam... hogy mit mond, leráz, vagy... válaszol.
- És ha elvérzel itt nekem? Ha egyszercsak arra leszek figyelmes hogy a totál szétvérzett kezeiddel vétve lezuhansz innét...? - kérdeztem, rosszabbnál-rosszabb rémképeket álmodva magam elé, hogy "mi történhet, ha..." Nem akartam én egyáltalán vészmadárkodni, kedvet elrontani, és a sebei látványához sem ragaszkodtam volna, de az ideg belém költözött az arca látványától, és attól nem tudtam egykönnyen szabadulni. - Figyu, nekem elég lagymatag a reakcióidőm, ha lezúgsz innét, nem hiszem hogy el tudlak idejében kapni. Ne menjünk inkább le...? - kérdezgettem, s azt hiszem kezdtem a kelleténél is jobban beparázni. Hogy ezt a magasság hozta-e elő, vagy a sebek, amik nem is az enyémek, nem is miattam vannak, de mégis... úgy foglalkoztattak mintha a sajátjaim lennének, nem tudtam. Azt tudtam, hogy nem akarok elmenni, és a lemenéshez sem ragaszkodom, de a belső aggódást nehéz volt kordában tartani. De gondoltam, hogy ha Leon nemet mond, még mindig előszedhetem a dobozom, és én is legurítok egy-két bogyót, meg talán neki is felajánlom... végülis fájdalmai vannak, ez meg csillapító... egy-két szemet csak tudok nélkülözni...

**Vendég** Vendég

Zsebre dugott kézzel figyeltem Jeremyt, ahogy felkapaszkodik. Nem mondom, hogy nyugodt voltam. Nagyon nem voltam az. Reméltem, hogy oldalt fog mászni, mivel az eddigiekből úgy tűnt, az megy neki minden gond nélkül. Így viszont, elég ideges voltam és miközben minden idegszálam pattanásig feszült, hogy vajon mikor kell a kezéért nyúlnom, elnyomtam a friss fájdalmat. Inkább az idegesség és mélyről jövő aggodalom, mint a lüktető, tompa fájdalom.
- Hülyék... azok vagyunk - értettem egyet egy apró mosollyal. Valahogy nem volt az igazi a mosolyom, de egészen közelített a valóshoz. A fájdalom nem rontotta el a kedvem és nem ingott meg az elhatározásom, hogy itt és most azért is jól fogjuk magunkat érezni!
Legalábbis addig nem, amíg ott nem állt mellettem a gerendán jó pár méter magasságban. Eddig bármennyire is biztos voltam magamban és az elhatározásban, valahogy a nullára csökkent a jókedvem, amikor láttam, hogy a kezeimet fürkészi. Magamban azonnal belefogtam, hogy "Csak ne kérdezz rá! Kérlek, ne!", de nem tudtam figyelmen kívül hagyni a szavait, amikor hallottam a hangját.
- Abban maradtunk, hogy nem beszélünk ilyenekről... - mondtam ki az első gondolatom egy nagy nyelés után és mindent megtettem, hogy kerüljem a pillantását. Még az is megfordult a fejemben, hogy tovább kellene mászni... Akkor legalább lett volna valós okom arra, hogy a magasságot fürkésszem és ne találkozzon a tekintetünk.
De mivel képtelen lettem volna újabb gerendára felhúzni magam, és valljuk be, amúgy is bántott a tudat, hogy nem válaszoltam Jer kérdésére, így...
- Nem tudom. Nem akarom tudni, hogy vérzik-e. Nem számít - vontam vállat. - Majd eláll. A kötés rajta van - mondtam és most már valahol mínuszban járt a kedvem éppen.

Tárgy: Re: Építkezés Vas. Dec. 02, 2012 10:07 pm

Mikor bólintott, én is így tettem, de mikor hirtelen felállt... csak kitágultak a szemeim, nem tudtam, merem-e követni. A gerendán ülni egy dolog volt, de állni már egy egészen másik. Viszont ez a gondolatsor meg is szakadt, mikor láttam ahogy végiggondolja az utat, és a következő pillanatban felfelé lendült, hogy utána a kezeivel megkapaszkodva lógjon a felettünk húzódó másik gerendáról. A mozdulattól ledermedtem volna, ellenben amint a tekintetem az arcára ugrott, szinte felpattantam, olyan gyorsan keltem fel én is, és próbáltam minden ügyességemmel megállni a lábamon.
- Leon... - kezdtem rémülten, és még előre is nyújtottam a kezem... talán hogy visszahúzzam álló helyzetébe, de... haboztam... S még mielőtt döntést hozhattam volna, Leon újra mozdult, és szinte nekem fájt nézni ahogy felhúzódzkodik. De megtette, és meg se nyikkant közben. Felhúzta magát és onnét nézett le rám.
- Nekem nem gond... - néztem Őt, és kezeim kissé széttárva egyensúlyoztam, óvatosan csúsztatva előrébb a lábam, hogy kedvezőbb helyzetet vegyek fel. Kinéztem oldalra, oda ahol idáig is felmásztunk. Ja, egyszerűbbnek tűnt, de... egyrészt nyuszi se akartam lenni, másrészt a húzódzkodás nem okozhat nekem gondot, még ha egy emelettel feljebb is van mint a megszokott... Így nagy levegőt vettem és szememet Leonról a gerendára szegeztem, majd felfelé lendülve, és kezeim felnyújtva, elkaptam a fölöttem lévő gerendát. Egy pillanatig meglógattam magam, és volt bennem egy pillanat... mikor ara gondoltam, lenézek... de aztán megláttam újra magam fölött Leon arcát, és kezeim megfeszítve húzni kezdtem testemet fel. - Hogy mi milyen hülyék vagyunk... - nyögtem, miközben egészen felhúztam magam, és végül sikeresen megállapodtam én is a gerenda tetején. Nagyot fújtam, és elsőként néztem a barátom kezére, amit a ruhája elfedett előlem. Nemigen tudtam kiverni a fejemből a fájdalomtól eltorzuló arcát.
- Leon... - kezdtem bizonytalanul, de eltökélten bámulva Rá. - A kezed... ez nem volt jó ötlet, igaz? Vérzel? - böktem ki kerek-perec, gondolván, hogy... ha válaszol, jobb előbb túl lenni rajta, ha meg nem... akkor mindegy hogy gyorsan vagy lassan kérdezem-e...

**Vendég** Vendég

Bármilyen furcsa is volt az előbbi helyzet, bármilyen véletlen is... nem az érdekelt, hogy majdnem leestem és nem is az, hogy hozzáértem. Azt hiszem, felkészültem rá, hogy ütni fog. De amikor nem tette, egy apró, megkönnyebbült sóhaj kíséretében mosolyodtam el. Csak egy másodperc volt, amíg a mosoly az arcomon játszott, de mégis örültem. Ahogy annak is, hogy nem ragadtunk le ennél az apró bakinál és rábólintott, hogy menjünk tovább.
Egy aprót bólintottam és a következő pillanatban már álltam is mellette teljes magabiztossággal. Számomra azon a keskeny gerendán állni már olyan volt, mintha a földön álltam volna, vagy egy padon. Nem igazán éreztem veszélyesnek. Kapásból indultam volna vissza az oldalsó, függőleges gerendához, de az túl bizarr lett volna, ha keresztül mászok Jeremy-n, így inkább felnézve, egy kis ugrást követően elkaptam a fejem felett lévő szélét. Amivel csak az volt az egyetlen baj, hogy hirtelen minden súly a kezemre nehezedett és felvisítottak a tegnapi vágások. Kis híja, hogy nem üvöltöttem én is a fájdalomtól és estem le.
Nagy nehézségek árán, összeszorított fogakkal bírtam végül csak felhúzni magam. Más esetben biztos nem tartottam volna itt pihenőt, maximum annyi ideig, míg megnézem, hogy Jer fel tud-e kapaszkodni, de most muszáj volt.
- Lehet, nem mászunk egészen a tetejéig - mondtam és igyekeztem nem a csuklóm felerősödött lüktetésére figyelni. Azért sem nézem meg, hogy újra vérzik-e. Azért sem fogom felhúzni a pulóver ujját és megnézni! - Te mászhatsz oldalt is. Ott talán egyszerűbb - tettem hozzá és reméltem, hogy amiért nem mászunk fel a legtetejére, azért egy szintet még feljebb jön. Nem akartam még, hogy el kelljen innen mennünk. Ez a legjobb hely a világon!

Tárgy: Re: Építkezés Csüt. Nov. 29, 2012 12:21 pm

Magamon éreztem a pillantását, de nem tudtam mi az ösztönzőbb, az hogy zavar, és minél előbb fent akarok lenni hogy ne nézzen, vagy... az hogy nem akarok lebőgni miközben néz... Bárhogy is legyen, felértem, és ez azért kifejezetten megnyugtató volt. Legalábbis az, hogy első körben nem estem baromi nagyot.
- Áhh, előbb fognák rám, hogy direkt ugrottam - vontam meg a vállam, és egy nagy levegőt vettem. Aki a diliházból való kijövetele napján kipurcan, tuti nem hinnék az illetőről hogy megölték, három másodperc alatt rám sütnék hogy kinyírtam magam, és szegény Leon a tragikusan kiválasztott szemtanú...
Találkozott a pillantásunk, és láttam ahogy elmosolyodik Ő is. Hát szépek vagyunk, esküszöm, ha valaki látna, hasát fogva röhögne. Ülünk fent egy gerendán, és vigyorgunk. Vagy piásaknak néznének minket, vagy drogosnak, vagy őrültnek... na jó, az uccsó kettő rám igaz is. De hát nem tehettem róla, ez most valahogy tényleg egy jó hely volt. Mondjuk nem tudom mekkora szerepe volt ebben a tablettáimnak, de... most tetszett a hely, és az a fő.
- Hát nekem eddig bejön a téma, szóval ha akarsz, mehetünk... - kezdtem bólogatva beleegyezni a mászásba, mikor elég gyorsan történtek dolgok... Leon mocorgott ültében, aztán... a mozdulat közepette valahogy odáig jutottunk, hogy a keze odaért az enyémhez, nekem pedig egy pillanatra mintha elektromosságot vezettek volna a kezembe, talán még szabad szemmel is láttam hogy megremeg az említett testrész...
Láttam a szemem sarkából hogy meginog mellettem, de még mielőtt agyamban célt ért volna a parancs hogy ragadjam meg a kezét le ne essen, már Ő meg is kapaszkodott. Hogy én voltam ilyen lassú, vagy Ő ilyen gyors, vagy... csak leblokkoltam, nem tudnám megmondani, de azt tudtam, hogy egy jó nagyot nyeltem mielőtt válaszoltam volna, s képtelen voltam elvenni a szemem a saját kezemről, talán... féltem hogy ha nem figyelek rá, újra remegni kezd...
- Semmi baj... - mondtam, bár hangom valahol közben elhalt, így megismételtem egy nagyobb levegővel. - Semmi baj. - Most valahogy meg sem fordult a fejemben hogy üssek a mozdulatért... hogy ez azért volt-e, mert Leon volt, vagy mert én magam láthattam hogy nem direkt volt, vagy... valami ilyesmi-e, vagy a gyógyszer hatása volt-e, nem tudtam volna megmondani ezt sem. De most csak... inkább megilletődtem. Azt hiszem. - Menjünk... tovább mehetünk, én nem bánom - tértem inkább át vissza erre a kérdésre, és felfelé néztem, a felettünk lévő gerendákra szegezve a szemem.

**Vendég** Vendég

Nagy mosollyal nyugtáztam, amikor láttam, hogy pár másodperc után mászni kezd utánam. Nem tudom miért, de feldobott a tény, hogy legalább megpróbálja. Szinte pislogni sem pislogtam úgy figyeltem minden mozdulatát. Igyekeztem készenlétbe helyezni magam, időben szólni, ha nem a megfelelő helyre teszi a kezét, lábát, vagy - ne így legyen -, ha esetleg megcsúszna egy rossz mozdulatból kifolyólag. Szerencsére minden gond nélkül felért és már ott is ült mellettem.
- Nem hiszem, hogy hagynálak meghalni... A végén rám fognák, hogy megöltelek - mondom szemrebbenés nélkül. Milyen baromi könnyen viccelődünk mind a ketten a halállal! Mások még kimondani is félnek azt a rövid szót, hogy halál, mi pedig azon nevetgélünk. Vagy mi nem vagyunk teljesen komplettek, vagy mindenki parázik túlzottan szembenézni a valósággal, miszerint úgyis meghalnak egyszer.
Túl sokáig forogtak a gondolataim a halál körül, de szerencsére Jeremy hangja kirángatott a saját fejemből. Felé kaptam a pillantásom, és amint megláttam a mai nap teljesen őszinte és igazi mosolyát az arcán, nem tudom nem utánozni. De mielőtt túl feltűnő lett volna elkaptam a tekintetem.
- Hát, én szeretnék... - néztem fel a felettünk elnyúló magasságba, ahol szintén biztosították a mászást a gerendák. - De ha te nem szeretnéd, most az egyszer kihagyhatom - fordítottam felé a pillantásom újra és valahogy akaratlanul is mozgolódni kezdem. Nem tudom, miért. Nem voltam ideges. Itt miért is lennék az, nem igaz? De én mégis mozgolódtam és teljesen véletlenül egy pillanatra hozzáért a kezem az övéhez, ahogy újra fogást kerestem a gerendán.
- Bocs - rántottam el szinte azonnal és még ott ülve is meginogtam. Nem volt veszély, nem estem le - ahhoz már túl gyakorlott vagyok -, mégis megbillentem. Aztán újra biztosan ültem, ahogy megtaláltam a biztos pontot, elég távolságot tartva a kezétől.

Tárgy: Re: Építkezés Kedd Nov. 27, 2012 4:13 pm

- Nem baj az, én se vagyok most az, de egy kis testmozgás még sosem ártott meg senkinek - mondtam biztatón. Persze nem akartam én semmit sem ráerőltetni, de az biztos hogy bizonyos fajta testmozgást mindig is végeztem, mert... jobb érzés volt. Tudni, hogy vannak dolgok amikre képes vagyok. Képes voltam olyan sebesen mozgatni a testem hogy lehagyjak másokat. De aztán elpuhultam a diliosztályon és már csak kocogok. Képes voltam olyan súlyokat kinyomni ami sokaknak nem megy. De a diliosztályon nem volt konditerem vagy hasonló. De ügyes vagyok, és találékony. Ahogy Leon el tudta képzelni hogy ez... a romos félépítmény izgalmas "játszótér", én el tudtam képzelni egy egyszerű fáról hogy az ága megfelelő fokódzkodó a húzódzkodásra, vagy nehéz asztal, szék, de még egy nagy kő is, alkalmas súlyemelésre, mintha csak konditeremben lennénk és edzenék. A képzeletünk sokmindenre jó volt. Viszont ha az ember már szabad... néha jó visszatérni az igazihoz. Szívesen láttam volna neki hát újra... hogy fussak, ahogy csak bírok... mint az előbb. És furcsamód úgy éreztem, boldoggá tenne ha néha Leon is velem tartana. Ami számomra különös volt.
Nem is tudom hogy eszméltem fel rá hogy mit mond, de kicsit meglepett, mikor azt mondta, vigyáz rám. Ez még különösebb volt, de megnyugvással töltött el. Mintha... mintha biztonságban lennék... Kicsit megzavarodtam... önmagamtól... tőle... de ahogy Ő tovább beszélt, leráztam magamról a ura érzelmeket. Meglepődtem, de hát na... semmi gond, hisz a barátom... Ő se akarja hogy kitörjem a nyakam, és talán kiült az arcomra hogy én se... Nincs abban semmi hogy meg akar nyugtatni.
- Oké... ez megnyugtató - bólogattam lassanként, és figyeltem mit csinál. Mint lép oda az egyik gerendához. Rám nézett, és én vissza Rá. Eltöprengtem. Nem feleltem, de figyeltem. Néztem hogyan mozdul, és kezd el felmászni, hova teszi a kezét, a lábát... és zavaromban nagyot nyeltem, de... reméltem hogy vagy nem veszi észre, vagy azt hiszi a mászástól van, mert félek. Gyorsan elkaptam a szemem, ahogy láttam hogy elkezd megtelepedni az egyik vízszintes gerendán, és felemeltem a kezeim. Akkor hát... lássuk a medvét. Igyekeztem leutánozni azt ahogy Őt láttam felmászni, oda tettem a kezem, a lábam, és nekiindultam a magasba. Először kissé bizonytalanul, de igyekeztem nem tétovázni, nehogy amiatt zúgjak vissza a földre. Végülis nem is bizonyult olyan nehéznek... a kezeim elbírták a súlyom, a lábammal támaszkodtam, nem volt nehéz feljebb jutni, és... végül elérni oda, ahol Leon is ült már.
- Ha netán lezúgnék idefentről, és kifekszem, eszedbe ne jusson mentőt hívni - néztem rá, ahogy megültem mellette. Tetszett nekem ez a hely, tényleg simán maradnék még akár betört búrával is, az se zavarna. Nyugis hely volt, és ez bejött. - Jó ez a hely - néztem előbb körbe, aztán felfelé emeltem a fejem. - Ha jól gondolom, megyünk még feljebb is, igaz? - vigyorogtam rá Leonra.

**Vendég** Vendég

- Visszavágó? - kerekedett el egy pillanatra a szemem, de utána már mosolyogtam. - Benne vagyok. De részemről komoly edzésre ne számíts. Nem vagyok valami nagy sportember - tettem hozzá egy bocsánatkérő mosollyal kísérve. Ettől eltekintve biztos voltam benne, hogy jó lesz néhanapján az a kis futás. Ha olyan érzés lesz, mint most... akkor nem fogom megbánni.
A következő percekben várakozva néztem rá. Talán kicsit aggódtam is amiatt, hogy mit fog szólni az egész kastély dologhoz, de szerencsére egész hamar válaszolt. Nem bírtam nem mosolyogni. Főleg amint folytatta és feltápászkodott a földről. Talán túlzottan is beleéltem magam a dolgokba és nem gondoltam át a következő szavaimat.
- Nem fogod kitörni a nyakadat, vigyázok rád... - aztán rájöttem, hogy mit is mondtam. - Mármint... úgy értem... Nem töröd ki a nyakad. Nem lesz semmi bajod. Csak kapaszkodni kell. Egyszerre csak egy dologra figyelni, és... túléled. - beszéltem szinte értelmetlenül, miközben nagy léptekkel haladtam előre a legelső, vörös fémgerendáig. Ott viszont megálltam. Azt hiszem, ekkor voltam csak képes újra felé pillantani.
- De ha nem szeretnél, nem muszáj másznod - mondtam egy apró mosollyal. Nem mondom, hogy nem örültem volna annak, ha velem jön. Mászik... és talán a végére tényleg úgy igazából élvezni fogja. De ha amellett dönt, hogy nem kockáztat, azt is kész voltam elfogadni. - Ahogy szeretnéd - tettem hozzá és mászni kezdtem felfelé, erősen markolva a biztos pontokat, végül bemásztam a legelső vízszintes gerendára és ott ülve lógattam le a lábam. Persze eszemben sem volt megállni. Ez még nekem semmilyen magasság... de muszáj volt visszanéznem, hogy Leon követett-e. Vagy egyáltalán hogy döntött, megpróbálkozik vele?

Tárgy: Re: Építkezés Hétf. Nov. 26, 2012 8:11 pm

Nem akartam Leonra nézni, de amikor meghallottam az elakadó hangját, valahogy mégis odatévedt a szemem. Csak egy pillanatra, csak a szemgödör sarkából kémlelt oda a szembogaram, de... az a szeletnyi pillantás is elég volt. Tudni. Ebből tudtam, észlelte mi volt... de nem akartam... nem, ezt most nem engedhetem a fejembe... ha engedek az emlékeknek... vége a szép napnak, és azt nem akarom... Évek óta először látom a legjobb barátom, nem fogom hagyni... nem lehet... hogy emiatt elromoljon... amiatt a sok rohadt heg miatt... Nem! Nem és nem, csak azért sem...
Tartani akartam magam a tervhez. Nem gondolok rá. Nem gondolok azokra. Nem történt semmi... mintha nem is lett volna... mondjuk... hogy csak képzeltem, igazából nem is csúszott fel a pulcsi, nem látszott semmi, és Leon nem látta. Ez a tényállás, erre emlékezem. A gyógyszertől kissé tompa agyam még be is vette... nagyjából, míg erősen plántáltam a szöveget. "Nem volt semmi. Nem volt semmi."
- Igen... te nyertél, de csak mert előbb indultál - feleltem, mintha mi sem történt volna. Épp ahogy akartam. - De tényleg... rég volt. Ha te is szeretsz futni, később ismételhetünk. Visszavágót akarok! Én mostanában maximum kocogtam, az nem is hasonlítható ehhez - legyintett kezem az út felé,amerről futottunk idáig. - Jó lenne újra edzésbe jönni.
Szemem felhunyorgott az arcára, ahogy fölém hajolt, és eltűnt a nap a képből. Innen nézve kifejezetten viccesen festett, ahogy a fény a feje mögül sütött át.
- Ne tudd meg milyen vicces innen a kép - böktem felfelé, feléje, és kicsit elnevettem magam. - Nem szeretek napozni. Bár várat még nem védtem... vagy bocsi, kastélyt - javítottam ki magam egy vigyorral -, de tudod mit? Nem bánom, próbáljuk ki, hátha legyőzzük a hét fejű sárkányt - ültem fel, aztán feltápászkodtam és újfent leporoltam magamat.
- Viszont te vagy a gyakorlott szóval te mész előre, nem szeretném a nyakam törni, te ismered a terepet - böktem az építmény felé. Bár biztosnak nézett ki, de akkor is Ő a tapasztaltabbik, és szeretem a nyakam, azt gondoltam biztosabbnak ha rá hallgatok. És bíztam benne persze, hogy szól hova ne másszak át ha élni akarok.

**Vendég** Vendég

El nem tudom mondani, mennyire örültem, amikor hallottam, hogy megáll mellettem. Vagy azt hiszem, úgy is mondhatnánk, hogy megdobbant a szívem, de ezt azt hiszem, magamnak sem akartam belátni. Úgyhogy maradjunk annyiban, hogy örültem, hogy nem maradt le nagyon és nem tűnt el félúton. Amint sikerült szabályozni legalább egy kicsit a légzésem és nem éreztem úgy, hogy a világ összes levegője sem elegendő, kiegyenesedtem és kapásból fordultam a tengelyem körül. Az eddigi örömittas mosoly egy pillanat alatt fagyott le az arcomról. Csak egy másodperc volt, ameddig láttam a csupasz bőrét, de talán jobb is így. A hegeit még nem láttam. Soha. A kórházban nem félmeztelenül mászkált... de ha így tett volna, akkor is valószínűleg tele lett volna kötésekkel, amik eltakarták volna a sérüléseket.
- Ne... - fogtam bele, de erő híján elhalt a hangom. Jobban belegondolva, fogalmam sincs, mit akartam mondani. Hogy nem kell takargatnia? Hogy előttem nem kell szégyenkeznie? Hiszen nem az ő hibája! Ő nem magának okozta... De végül inkább maradtam a hallgatás mellett. Jobb így.
- Látszik, hogy régen futottál. Én nyertem - próbáltam valami mosolyfélét festeni az arcomra. Most valahogy nem ment olyan könnyen, mint eddig, de próbálkoztam. Szinte kétségbeesetten kapaszkodtam az előbbi jókedv maradványaiba.
- De ugye nem akarsz itt feküdni és napozni? - álltam oda a fejéhez, hogy szándékosan kitakarjam a napfényt. - Vagy egyedül hódítsam meg a csúcsokat és védjem meg a nagy kastélyt? - kérdeztem és most sikerült valamivel őszintébb mosolyt csalni az arcomra.
Amint kimondtam a szavakat, felkészültem arra, hogy kinevet, vagy legalábbis úgy néz rám, mintha elment volna az eszem, de... azt hiszem vállaltam a kockázatot. Azzal győzködtem magam, hogy mit számít, ha még egy ember szemében nem vagyok normális? Pedig igen is számított. Bármennyire nem akartam, az ő véleménye számított. Az övé és az öcsémé. Két ember az életemben, akik... nem is tudom. Akik elég fontosak voltak ahhoz, hogy számítson a véleményük?

Tárgy: Re: Építkezés Vas. Nov. 25, 2012 6:35 pm

Egy jó darabig sétáltunk. És nagyrészt végig csendben. Hogy ez konkrétan melyikünk miatt volt... nehéz lett volna megállapítani, de azt hiszem néma, közös megegyezés volt. Ő se szólt, én se szóltam. Nem tudtam neki mi járhat a fejében, de nekem... nagyrészt az, hogy mennyire furcsa is újra... a szabad levegőn járni. Persze a dilikaranténban volt udvar, ki lehetett néha menni, de... az más, ha az embert kerítés és falak zárják körbe, mint mikor szabadon... minden korlát nélkül indul el, és megy... és csak megy... és megy amerre akar. Vagyis én most konkrétan arra, amerre Leon vezetett. Ez egyszerűen... jó volt. Már ez is, már ha csak ennyit csináltunk volna, így is jó lett volna amit csinálunk. Se otthon, se bezárva nem vagyok. És olyanokkal se kell lennem akiket utálok. Most valahogy... az a kényszer se kínzott, hogy végig a gyógyszeres dobozzal játsszak, és tömjem magamba már csak unalomból is a pirulákat. Most elég volt... a csend, a nyugi... a levegő, és a jó társaság.
Fel sem tűnt igaziból mennyi ideig mentünk, csak arra eszméltem fel egyszercsak, hogy Leon megszólal. A mutatott irányba néztem, és megláttam valamit... bár nem volt rá sok időm hogy alaposabban is megpróbáljak ráfókuszálni, vörös csík a távolban, egy fa fölé magasodva, ja... az megvolt. De hát én meg a távollátás. Nem voltunk nagy cimborák sajnos. Viszont ahelyett hogy alaposan kikémlelhettem volna amit ott láttam, felriadva kaptam a fejem Leon felé, amint megütötte a fülemet a kiáltása, és mint aki lassított felvételt néz, úgy érzékeltem, hogy nekilendül, majd kilő akár a rakéta, s úgy elfutott mellettem, mintha kergetnék. Én az első fél percben köpni-nyelni nem tudtam, talán... lassúságomban még a szám is eltátottam, hogy most mi történik... ám aztán valahogy kapcsoltam, hogy ja, tán illene utána menni. És bármennyire is nem éreztem most magam késznek a futásra, valami bennem mégis... ösztönzött, hogy ugyan... ez sem más, mint mikor egyedül futottam a zárlatban. És nekiindultam. Előbb csak lassan, de aztán ahogy a szél a hajamba kapott, én is rákapcsoltam kicsit, majd még egy kicsit... és a végén már úgy loholtam Leon nyomában mintha engem is üldözne valaki. Nem is éreztem hogy a levegő hiányában szúr az oldalam, hogy a sebesség erejétől alig tudja megadni a tüdőm a kívánt mennyiségű levegőt. Jó volt futni!
Annyira jó volt, hogy legszívesebben meg sem álltam volna, mikor megérkeztem a levegő után ugyancsak kapkodó Leon mögé. Láttam a fölénk magasodó részben elkészült, de nagyrészt félbehagyott építményt, de még ahhoz is gyenge voltam hogy egész a tetejéig felemeljem a fejem, a levegő most fontosabb volt. A gyors futás már rég nincs a repertoáromban, de nem érdekelt, mert futni... jó volt... átkozottul jó!
Alig észleltem, mikor öntudatlan felnevettem, és nagy levegőt véve, dőltem előbb térdre, aztán leültem a lábamra, és végül nemes egyszerűséggel hanyatt eldőltem a csupasz földön.
- Jesszus... - nyögtem ki nagyokat lélegezve, és kezem a szúró oldalamra nyomtam.
Ekkor vettem csak észre, hogy vagy a nagy futásban, vagy az utána következő kifekvésben, felcsúszott a pulóverem meg a pólóm, és kilátszott a bőröm egy szelete. Nem néztem le, de tudtam jól, ott is vannak hegek... és különben is... utáltam láttatni bármi ilyen részt társaságban magamból... Gyorsan lejjebb húztam a felsőim, hogy eltakarjam magam, és nem néztem Leon-ra, nem akartam látni hogy látta-e ezt, utána biztos nem tudnék a szemébe nézni... most nem... Inkább úgy teszek mintha mi sem történt volna.
- Baromi... rég futottam már így... - lihegtem még mindig, és lehunytam a szemem pár pillanatra, hogy rendezzem a légzésem. - Nagyon... jó volt.

**Vendég** Vendég

/A város főtere/

Egész úton, amíg haladtunk előre azon a pár másodpercnyi mozdulaton járt az eszem. Amikor a vállamhoz ért. Valahogy mélyen tudtam, hogy inkább azon kellene gondolkodnom, hogy neki ez mekkora előfeszítésébe is került, de mégis inkább akörül forogtak a gondolataim, hogy mennyivel könnyebben tértem vissza a jelenbe és vertem ki a fejemből a régi érzéseket a mozdulata után.
Ettől függetlenül hallgatag voltam, amíg mentünk előre, a szükségesnél sokkal nagyobb kerülővel. Mindenképpen el akartam kerülni az embereket. Jer miatt. Még azokat a helyeket is, ahol csak nagy ritkán járnak emberek. Mert mi van akkor, ha pont most vannak ott?! Nem akartam kockáztatni. Így viszont talán egy jó óra is eltelt, mire megláttam a legfelső gerendák tetejét.
- Ott - szólaltam meg végül a nagy hallgatás után és mutattam a nem is olyan távoli pont felé. A vörös fémgerenda úgy kirikított az egyik fa csúcsa felett, mint valami szörnyeteg feje. Mosolyogva fordultam oldalra és valami különös oknál fogva kimondtam, ami az eszembe jutott.
- Futás! - kiáltottam el magam és teljes erőbedobással futni kezdtem. Nem érdekelt, hogy ő lassabban reagál. Hogy biztos leelőzöm, ha másért nem, mert ezer százalék, hogy hatott nála a sok tabletta... Én csak futottam és reméltem, hogy ő nem ráérősen sétálva jön majd utánam.
Eszméletlen volt! Az építkezés is, mint valami elhagyott, félig lerombolt királyság... Gyerekes képzelgés, tudom, de valahogy ezt soha nem tudtam kinőni. Talán azért, mert szükségem volt ennyire. Egy kis gyermekes képzelőerőre, hogy ne omoljak még jobban össze.
Eléggé szaporán kapkodtam a levegőt, amikor megálltam a körülbelül három emeletre tervezett fél-építmény előtt. A térdemre támaszkodva próbáltam minél több oxigént beszívni, de mégis lassítani a légzésem. Nem néztem hátra. Nem néztem meg, hogy Jer ott van-e mögöttem. Talán nem akartam megkockáztatni a csalódást, hogyha mégsem lenne ott. Ahhoz most túl jól éreztem magam. Szabadnak és a bennem tolongó érzések egyike... egészen hasonló volt a boldogsághoz. Vagy legalábbis hasonlított ahhoz, amire boldogság néven emlékeztem még régről.

**Vendég** Vendég

Félbehagyott építkezés a város szélén...

**Ajánlott tartalom**