A szavaira... na igen, valami cseppnyi mosoly is kiült az arcomon. Hogy tetszett? Már hogyne tetszett volna, de még mindig zaklatott voltam. Égetően szükségem volt egy löketre, szinte éreztem ahogy a hiány marja a torkomat, de mégsem akartam máshol lenni, csak vele. Talán.. biztonságot adott, ahogy szorítottam a kezét magam mellett, vagy legalábbis hittem benne. Na nem, nem mondom azt, hogy ha hazamegyek nem csapok úgy rá a fehér porra mint légy a húsra, de ez a lány.. talán életemben először, neki sikerült kivernie a fejemből mindent. Most semmi mást nem akartam, csak a kezét érezni a kezemben, és hogy azt mondja: Minden rendben lesz! Hogy nem csak én hitegetem magam, tényleg rendben is lesz. Még ha ebből egy szó se igaz... Mellette képes voltam érezni. Elhinni, hogy ha újra látom a szirtet nem akarom majd belevetni magam; ha újra beszól egy rühes kurva, nem akarom majd péppé verni, és hogy képes leszek végre ember lenni. Vagy legalábbis valami olyasmi...

- Gyere... - engedtem meg magamnak egy szimpla mosolyt felé, egyenesen a szemeibe, azzal húzni kezdtem. Most pont úgy festhettem, mint Eff mikor kiskölyök volt még, és belekapaszkodva abba a plüssnyúlba mindenhová magával cipelte, de nem érdekelt. Kellett nekem! Még soha semmi nem kellett ennyire...

Egy szót sem szóltam, csak félúton elhajítottam a kezemből a füstköteget, gyújtottam egy újra, és amikor megláttam a szokásos közértet, egyszerűen torpantam meg előtte, hogy végleg eldobjam a félre szívott csikket és a szemeibe nézzek.

- Mit iszol? - emeltem meg kérdőn az egyik szemöldököm a szemeibe.

Már majdnem meg kellett kérdeznem, minden oké e vele, de valahogy nem éreztem, hogy ez javítana a helyzeten, úgyhogy csendben vártam és figyeltem Őt a füstfelhők mögül. Majd végre megszólalt, már kész tervet ismertetve.

- Vezess, Főnök! - mosolyogtam rá. Bármeddig elmennék vele. Valahogy most semmi nem számított. Egy hely ahol még nem voltam? Ugyan, csak duma volt, hogy mondhassak valamit. Teljesen mindegy, hogy hová, csak kizárólagosan mellette.

Nem tudom mikor szólalt meg. Először nem hallottam. Csak zúgott a fülem, folyton azt ordítva a fejemben, hogy : Tűnj.. innen! És én képtelen voltam nem engedelmeskedni neki. Mégis az ő hangja volt ami kizökkentett... Egy percre... azt hiszem. De ez a perc épp elég volt ahhoz, hogy a szemeibe nézzek, és meglássam ott azt az aprócska fényt. Azt amit úgy szerettem benne.. Ami megnyugtatott.. Ha nem is örökre, de egy darabig képes volt elhitetni velem, hogy minden rendben lesz.
Rendben lesz.. igen rendben.. - győzködtem már én is magam rásegítve a fényre, és képtelen voltam levenni a szeméről a szemeimet.

Már az út szélén állhattunk.. Vagy legalábbis aszfalt volt a talpam alatt, mire újra körülnéztem. A keze még mindig ott volt a kezemben, szorítottam, ez egész biztos, de sehol senki körbe, semerre.. az ég szürkült erősen, de most mégse hívott az éjszaka magával ragadó tomboló ígérete. Most valami egészen más hívott...

- Alig fél órára... - kaptam ki a számból a cigit hirtelen, mire képes voltam végre megmukkanni - van egy hely... kinn a parton... A sziklák alatt. - sóhajtottam valahogy bele az egészbe ahogy az eszembe idéztem a kíváncsi szemek elől megbúvó vájatot, ahová belőve a haverokkal nem egyszer leléptem csak úgy fetrengeni, vagy apámék rajongótáborából megmászni néhány luvnyát. Senki nem ismeri azt a helyet... - Útközben veszünk valamit inni is. - tettem hozzá egy torokköszörülés kíséretében, és máris sokkal jobban éreztem már magam. Csak távol.. attól a helytől. Minél távolabb innen...

Nem, mintha választ vártam volna, talán pont erre számítottam. De nem baj. Tudok várni. Meddig? "Isten" se tudja. De várok, amíg neki jó így. Csak attól tartok... igen, instabil. Lehet, sosem tudom meg, ki is igazából Conor. Igazából, nem érdekel, mit is titkol, én csak a titkok előtti Conort szeretném felszínre hozni. Mert tudom, hogy milyen lehet. És szeretném azt a Conort.

Hirtelen pattantunk fel. Menjünk? Oooké, hát menjünk, ömm hova is? Mindegy is, csak el. De most ez a "tűnjünk el innen" nem olyan volt, mint példul az erdőben, hanem inkább hasonlított az én "segélykérésemre", pár órája nálam. Legalábbis, legbelül ezt ébresztette bennem. Hát akkor mindent, megteszek az ügy érdekében! Csak ne hagyjon itt...

Kezemet azért még mindig tartotta, rohamtempóban vágtattunk le vissza a kiinduló ponthoz. Egy újabb szál cigi viszont már a szájában fityegett, szükséghelyzetéhez híven. Nem hibáztathatom, miért tenném? Csak minél előbb valami olyat kell tennem, mondanom, ami eltéríti erről a gondolatmenetről, még mielőtt még jobban belekeveredne, és ki tudja, mire lenne képes...

- Tudsz még ilyen helyeket? - mondtam leérve, mosolyogva - Már azért itt vagyok egy ideje, de tudásom nem terjed tovább a lakásom - közért távon! - vakítottam fehérlő mosolyt, elfeledve már minden bút, bajt.

Nem hittem benne. Még mindig nem hittem. Hogy ne bántanám. Így, vagy úgy, de sérülni fog. Biztos voltam benne... Egész végig ez forgott a fejemben, és kezdte megmérgezni az egészet. Még mindig őt öleltem, de valahogy már más volt. Már nem olyan, mint pár perce, már kezdte felütni a fejét a félelem, a rettegés… magamtól. Én voltam az akitől féltem, és talán pont ez volt az ami sokszor a szikla szélére kergetett. Eljátszottam a gondolattal. Mi lenne ha!? Ha megszabadítanám magamtól az életet, ha mindenkinek jobb lenne... ha anyáméknak sem egy strigula lennék a számlán, "ebben a hónapban ennyit kell átutalnia", ha az egész könnyebb lenne. Temetés sem kell, hisz olyan jótékonyak ezek a hullámok. Csak csapkodnak.. jobbra.. és balra.. és ki tudja? Még talán élvezném is az utolsó percet. – vigyorodott el a fejem, de csak az az őrült fél ott benn, én viszont nem engedtem neki.
Sosem engedtem. Volt ott valami ami visszatartott. Eff… Ő volt az egyetlen. Az egyetlen a világon, akiről tudtam, hogy nem lenne jobb neki. Ki viselné gondját? Ki ölelné át, ha sötét, csendes éjszakákon sikítozva ébred? És ki mondaná neki azt, hogy minden rendben lesz, amikor újra és újra megszállják… azok a kibaszott szellemek!?? – váltott a korábbi gőg most indulatba, amiért semmit nem tehettem. Nem! Összeroppanna. Összetörne, és én ezt nem hagyhatom… - villogott a fejemben, de közben volt ott más is ami nem engedett. Egy illat.. itt a fejemben… , az érzés.. az arcomon... és egy másik itt benn! Bízik bennem… Őt árulnám el, ha megteszem. Hacsak nem árul el előbb ő engem… - bújkált fel egy korábbi, régi megszálló gondolat, amit azt hittem eltapostam, örökre, de még mindig felzúgott bennem. Mint a sátán: Őőőőő… is el fog árulni; Nekiiii.. is csak arra kellesz, hogy felhasználjon.. hogy tönkre tegyen, hogy egy semmmirekelllőőő.. mocskos féreggé tegyen, méééég szánalmasabbbááá mint amilyen most vagy! - szorítottam össze a szemeimet a háta mögött, és éreztem ahogy ujjaim görcsössen marnak a saját tenyerembe. Hogy felsértettem őket? Nem tudom. Nem is érdekelt. Egyedül, csak hogy szabaduljak. Ettől! Az érzéstől.. de úgy, hogy semmi olyat ne tegyek, ami...

Éreztem ahogy reszket a testem, amikor a hangjára húzódtam el, mégis igyekeztem ráncba szedni az egész képemet. Nem akartam, hogy lássa. Hogy bármit észrevegyen. Akármit, ami én vagyok. A szörnyeteget!

- Menjünk innen.. - nyújtottam ki felé válasz helyett a kezem, a hangom nem volt hangos vagy követelőző, inkább kértem.. hogy vigyen el innen. Nem akartam itt lenni. Már.. nem! Nem akartam hallani a hangokat. Benn a fejemben. Ahogy húznak.. hívnak.. a szememre vetnek... NEM.. akartam, hogy elvegyenek, és újra dühöngő állatot csináljanak belőlem! Most... NEM! Ezért kétségbeesetten kaptam a kezébe, és mint akit puskából lőttek ki pattantam fel és indultam el, talán rántva őt is magam után, másik kezem viszont már megint a dobozomért kutatott a zsebemben. El akartam tűnni innen! Mielőbb! A helyről ahol mindig is gyenge voltam. És egy sebezhető szörnyeteg...

Több csókot is kaptam már Conortól. Általában követelőző volt, igazából egyet leszámítva, akkor az erdőben... akkor én kezdtem. Ez a csók leginkább arra emlékeztetett, de... Igazából ez számít az első csókunknak. Nem is tudom, de az összes többit el akartam felejteni, mert nem voltak igaziak. Vagy akkor a konyhában, akkor egy szép kis pofonnal is záródott, vagy az erdőben is, én toltam el Őt. De most nem volt semmi ilyen. Mert ezt Conortól kaptam, és eszem ágában sem volt elhúzódni. És rövid volt, de úgy hiszem, pont elég.

Nem akar itt hagyni. Talán ez lehetett a legszebb dolog, amit mondhatott nekem. Átölelt, és tudtam, ez őszinte. Ez Conor! És nekem nincsen másra szükségem, csak Rá. Mosolyogva öleltem át, és kezemmel a hajába túrtam. Most valahogy úgy éreztem, neki nagyobb szüksége van a védelemre, mint nekem. Tudom, hogy nincs minden oké vele, de azt is, hogy nem fogja elmondani. Talán egyszer... de nem mostani lehet a sztori, és már eléggé régen begubózhatott, nem hiszem, hogy ilyen könnyen elmondaná. De életcélommá vált segíteni neki.
- Egyszer elmondod, ugye? - kérdeztem finoman - Hogy ki tett ijenné... - Lehetőség szerint, szeretnék mindent megtudni róla... már, amennyit lehet. És úgy érzem, ha ezt elmondja, onnantól minden menni fog.

Csak néztem azokat a káprázatos szemeket, amik soha nem sütöttek még ilyen gyönyörűen. A nap lemenni készült, nem is tudom hová tűnt az idő, mikor tűnt el, de most rohadtul nem érdekelt. Csak itt érdekelt. Most. Nem tudom volt e már ilyen pont az életemben, talán az első drog. Amikor érzed, hogy benned van és lassan szétárad a testedben. Hihetetlen az a dolog amit akkor érzel, de ez most mégis valahol más volt. Más és mégis ugyanaz. Valóságos. Mégis sokkal jobban féltem tőle. Jobban, mint eddig bármitől az életben. Hogy bántanám e? Nem tudom. Nem tudhattam, sokszor még.. azt se tudom éppen mit teszek, nem érdekel ki van a közelemben, csak szabaduljak az egésztől, a feszültségtől, a rettegéstől itt a testemben, bárki és bármi áron. Most mégis... ez a lány itt, teljesen megbolondított mindenben. Eddig se tudtam mit akarok, úgy értve.. kivéve a következő néhány percet, de most... kezdte valahogy teljesen felőrölni az eszemet. Már ha valahol mélyen akad még nekem olyan. Csak a szemeit néztem. Mélyen.. bele... Lehet még egy könnyed mosoly is kicsúszott az arcomon, de már nem tudtam engedelmességet parancsolni a kezemnek. A félig szívott cigi egy pillanat alatt repült be a tengerbe, és a kezem magától emelkedett, ujjaim lazán végigsimítva az arca oldalán.... azon a kellemesen, ami annyira taszított, mégis egyben teljesen rabul ejtett. Nem tudom hogy volt képes erre ez a lány, és bár emlékeztem még az előzőre, de most nem akartam beengedni a képeket.

- A legnagyobb őrült lennék a világon, ha itthagynálak... - futott halvány mosoly a szemeibe, de csak egy gondolatban folytattam tovább: Amivel csak az a gond, hogy alapjában véve én egy megveszekedett őrült vagyok. Mégsem törődtem most semmivel. Egyszerűen képtelen voltam ellenállni. Ellenne... állni! Az arcát simító kezem lassan csúszott tovább az álla alá, csak hogy két ujjammal finoman szorítsam meg, és magam is közeledve hozzá húztam közelebb, csak hogy elérjem, és egy óvatos csókot nyomva a szájára a nyakába bújhassak és átölelhessem.

Így most jó volt. Soha nem volt még ilyen tökéletes, és azt is tudtam, igen, hogy ennek egyszer vége lesz, mert soha... semmi nem tart örökké, pláne nem olyan ami jó, most mégis képes voltam élvezni. Csak kiélvezni ezt az érzést, minden egyes cseppjét az illatának.. a bőrének.. azt, hogy itt van, és mellőzni azt a tényt, hogy elbuktam. Megint. Beengedtem. És mi lesz ha velem együtt neki is vége lesz...

Mentünk tovább... egyre tovább vezetett, és én vakon követtem. Hogy miért még mindig? Hát azt nem tudom... Csak azt, hogy vele KELL mennem, akárhová is megyünk...
Majd megálltunk egy eléggé ijesztő helyen.. Magasan voltunk, nagyon magasan, és peremszélen álltunk meg, ahol pár lépés, és a fagyos víz vet véget mindennek. Talán, kicsit elkapott a tériszony... - Whouhh... - hagyta el valami ilyesmi dolog a számat, mikor lepillantottam a mélybe.

De nem éreztem igazán veszélyben magam... na jó, talán egy kicsit, mindaddig míg - meglepetésemre - szorosan hozzábújva le nem ültem. A karjaiba... ott már biztonság fogadott. Nekidőlve éreztem teste melegét, a védelmező körém font karjait. Vállának döntve fejem, már korántsem tűnt ijesztőnek a magasság... ahogy semmi más sem.

Hallgattam, ahogy végre mondott valamit... magáról! Sok időt töltök vele, az egyetlen barátom, de egyáltalán nem is ismerem...
Kezét két kezem közé fogtam, és a halovány-zöld foltokat tanulmányoztam. Fogalmam sincs, vajon hogyan szerezhette, de ha az ujjai a helyén is vannak, nem lehet kellemes érzés. Mondataira a messzeségbe meredő szemeit néztem. Pillanatra, összeszorult a gyomrom annak tudatára, hogy ez valaha is megfordult a fejében. Ugrani...egyszerű lenne... Vége.
- Nem akarom, hogy így érezz! - néztem fel rá - Még sokminden vár ránk. - rándult meg valami mosoly szerűre az ajkam. Ez az, amivel saját magamat szoktam hitegetni... De az, hogy ez már neki is megfordult a fejében... szörnyű érzés. Még nem... még nem lehet vége. - Nem hagyhatsz itt... - sütöttem le a szememet.

- Nem, tényleg fogalmam sincs róla, hogy ki vagy. - néztem vissza rá - De szeretném megtudni! Csak...félek. Félek attól, hogy rosszat kérdezek. Sosem mondasz semmit. És amikor vannak pillanataid, hogy hogy elmondasz pár dolgot, félek olyat kérdezek, ami eltaszít tőlem... félek örökre. - vallottam be aggodalmamat - De tudom, nem lenne semmi olyan rólad, amit ne tudnék elfogadni! Embert öltél? Nem érdekel! Benne vagy a nyilvántartásban? Szarok bele! - mosolyogtam - A lényeg az, hogy itt vagy! És amikor velem vagy, éppen nem csinálod. És engem csak az a Conor érdekel, aki velem vagy. Véletlenül sem más. És tudom, hogy sosem bántanál... Csak azzal, ha itthagynál... - meredtem szemeibe. Minden aggodalmamat, minden félelmemet elmondtam ezzel. Félek elmegy. Félek, itthagy egyedül, elmegy, magamra maradok! Nem mehet el...

Hallottam még a hangját a fülemben, és legszívesebben elmosolyodnék. Hogy őt összezavarni? De legalább, én ki tudnék igazodni magamon, akkor minden sokkal könnyebb lenne! Mégse szóltam egy szót se, nem engedtem szabadjára a fejemben tanyázó kínlódó mosolyomat, csak húztam magam után, előre, míg el nem értük azt a partszakaszt. Azt a hatalmas követ, ami behajolva a mély tenger fölé, beállva folyton csak hív és ijesztget, ahogy beködösült fejemmel sokszor csak nézem, bámulok bele, és néha érzem, ahogy húz magához a halál lehelete. Most mégsem ezért voltam itt...

- Gyere... - erősítettem meg szimplán az előbbiben, arcomon se mosoly, se semmi sem, csak egyetlen pillanatra húzódott a szemébe a szemem, és ő... követett. Egy szó nélkül tartott velem, előre a semmibe és ez piszok sokat jelentett...

Amikor elértük a szikla legtetejét... ahonnan csak két lépés előre, és zuhansz, be a kő alatt folyton becsapódó hullámzó rengetegbe, csak ott álltam meg, leülve egy véletlen kiszögelésen, és a kezét még mindig nem engedve el, magamhoz húztam, hogy üljön le. Ne mellém... inkább ide a széttárt lábaim közé egy laposabb kőre, csak, hogy teljes testemmel köré fonódva megvédhessem. Hogy mitől? Az most nem számít. Egyszerűen érezni akartam a közelemben, orromban az illatát... magam előtt a végletet, ahol ha nem vigyázok kiköthetek, és talán ő az egyetlen aki visszatarthat ettől. Talán...

- Tudod sokszor járok ide... - kezdtem aztán bele valami beszédbe, nem is tudom, hogy miért vagy hogyan, csak bámultam a kék messzeséget, a fogaim közül néha füst szivárogva ki, a másik kezem.. a másik kezem viszont szorosan ott feszít az övében, és érzem, hogy egy pillanatra sem engedem. Most bárki is akarna tenni ellene! - Amikor... - köszörültem meg a torkom enyhén - amikor megfordul a fejemben, hogy hol lesz ennek a vége. Talán egyszerű lenne. - pillantottam le az épp felcsapódó hullám sűrűjébe - Csak simán.. ugrani.. Akkor mindennek vége lenne. - sóhajtottam fel a gondolatra, hogy egykor és még néha, a dolog mennyire vonzott. - De neked fogalmad sincs róla, hogy én ki vagyok... - talált vissza a szemem a szemeibe, most már nem érdekelt a táj, vagy a lehetőségek, egyedül ez a törékeny lány itt az ölemben - Hogy mekkora szörnyeteg, aki mindenkire csak bajt hoz és szenvedést jelent... - sóhajtottam megint előre nézve - Nem akarlak bántani. - fejeztem be aztán másképp - De bántani foglak. - találtam vissza a szemeibe - És ezt nem akarom... - váltakozott a szemei között a tekintetem, az ujjaim viszont még mindig fuldokolva kapaszkodtak az övéibe. Hogy mit vártam? Fogalmam sincsen. Talán azt, hogy végre egyszer valaki azt mondja, igen, most jól cselekszem. Most az egyszer ebben a tetves életben. Mert nem vagyok hajlandó magammal rántani egy olyan embert, mint ő. Mert sokat jelent. Többet is, mint kéne. És talán... pont ezért. Éppen ezért éreztem azt, hogy most helyesen kell cselekednem....

Hirtelen magával rántott, és már végképp nem értettem semmit. - Tudod, eléggé összezavarsz a folytonos ellentmondásaiddal.... - mondtam vonszolódva utána, majd megérkeztünk a kijelölt pontra, de kezem még az övében maradt...

Szebb és szebb helyeket látok azt hiszem a mai nap folyamán. Azt hiszem, többet kellene kimozdulnom, és végre felfedezni ezeket a helyeket. De nem is igazán értem, miért hozott ide Conor. De abban biztos lehetek; ez a hely sokat jelenthet számára. Így inkább nem is kérdeztem.

Csak a vizet bámultam. Mintha az választ adhatna bármire is, de rém egyszerű ez az egész. Nincsenek válaszok.
A hangja beterítette a fülemet, a felszálló füst meg a képet előttem. Elegem volt. Úgy anblock mindenből. Az életből, ebből a helyzetből, de leginkább saját magamból. Mégis... ahogy befejezte, a cigaretta ottragadva a kezemben felé fordítottam a fejemet és csak az arcát figyeltem. Lehet... jó néhány pillanatig is, majd hirtelen nyúltam a kezéért, - akárcsak fenn, a lakásban - "Gyere velem!"... de most nem vártam meg míg válaszol, hanem saját magam fűztem a kezem az övébe és húzni kezdtem. Magammal, be egy nem is olyan távoli sziklás rész felé, ahol a tenger alig elmaradva a parttól nyaldossa fel a hatalmas köveket. Ott akartam lenni vele. Nem mert megtehetem, hanem mert meg akartam tenni! És most rohadtul nem érdekelt senki és semmi más, nem érdekelt az eszem, na meg az se, hogy mit kéne... tennem, egyszerűen csak húztam magam után. Magammal rántottam (oda le)? Valami olyasmi...

Őszintén, bántott a hozzáállása. Hogy rossz hatással van rám? Mégis mire alapozza ezt?
- Sajnálom, hogy Te ezt így látod. - Vettem erőt magamon és léptem mellé felé fordulva - Én valahogy ezt nem így éltem meg... Igaz, hogy nem itt tartanék, ha Te nem lennél... Csakhogy a helyzet sokkal rosszabb lenne... - Halkultam el. Szinte biztos vagyok abban, hogyha Ő nem lenne, már rég végetvetettem volna ennek az egésznek... Ő volt az egyetlen, ami miatt volt értelme maradni. - De ha Te így éled meg akkor... Nem is értem, mit keresek még itt. - vetettem halvány mosolyt a víz felé fordulva. Menjek? Induljak...? Hová? Ja, hát haza...

Csak egy könnyed bólintás, ennyi volt amikor elindult lefelé és én követtem. A kiúton viszont szinte elzárva előttem az utat fordult szembe velem.
Nagyot sóhajtottam. Csak a szemeit néztem, de... aztán mégis közelebb léptem hozzá, ki a fényre.

- Belém! - adtam meg az egyértelmű választ, mellőzve azt, hogy én meg bele. Még akkor is, ha ez az érzés, hogy mellette lehetek, a világon az összes közül az egyik legjobb, akkor is talán jobb lett volna mindkettőnknek. Ő éli tovább a saját kis gondtalan életét, én meg lassan gyilkolom tovább saját magam, vigyázok Eff-re és egyszer majd, ha netán elszúrok valamit, vagy pont figyelmetlen vagyok, egy pillanat alatt döglök bele. Senki nem sír.. és ez így van jól. Így kéne jónak lennie.

- Nem biztos hogy jót tesz neked, hogy én itt vagyok... - kerültem aztán mégis ki, hogy ellépjek mellette - Rossz hatással vagyok rád. - villant fel fejemben a korábbi szoba képe - Nagyon rosszal. - túrtam elő alig két lépésre megállva tőle, a tenger felé fordulva neki háttal a doboz cigimet, és muszáj volt egy újabbat meggyújtanom. Megszokás?? Menekülés... Talán együttesen.

Ráncolt homlokkal hallgattam szavait. Nem értettem igazából, mire is gondolt. De még nem tudtam rákérdezni, kutattam az agyamban, mire is célozhat, mire nem gondoltam? Majd elváltam tőle, mikor mondta, ideje lemenni. A hideg futott végig rajtam, amikor már nem éreztem magam mellett meleg testét.

Lassan indultam le a lépcsőkön a toronyból, még mindig a múltban kutatva. De nem tudtam rájönni. Már újra a világosra lépve fordultam felé, hogy magyarázatot kapjak. - Hogy értetted...? Nem keveredtem volna ebbe? - ismételtem még mindig homlokráncolva boncolva szavait - Mi lenne jobb? - vártam válaszait túl keveset mondó véleményeire.

Hallottam az enyhén dünnyögő szavakat, de nem álltam le azzal, hogy tovább simogassam. Talán mert... nekem is jól esett vagy nem is tudom, de egyszerűen.. kellett. Valamiért kellett, hogy érezzem.
Hirtelen nyúltam a számban pöffeszkedő cigiért a háta mögött, és valamiért ez most nem is tűnt annyira fontosnak. Ezért egyetlen mozdulattal hajítottam le e mélybe, és csak beszéd közben engedtem ki az utolsó füstömet.

- Nélkülem nem keveredtél volna ebbe az egész szarba. - talált vissza a kezem a hajára, és csak bámulva a messzeséget újra.. meg újra.. és újra finoman simítottam rajta végig. Még mindig nem tudtam mihez kezdjek vele. Vagyis... mondjuk úgy, nem tudtam meg akarom e lépni azokat a lépéseket. - Lehet mindannyiunknak jobb lenne... - fújtam ki egy hatalmas sóhaj kíséretében, másik kezem mégis ennek ellent mondva simult rá a háta mögött az előbbire, hogy sokkal szilárdabban tarthassam az ölemben. Valamiért sokat jelentett. Rühelltem... de mégis...

- Viszont most menjünk le... - eresztettem el lassan, önmagamat is meggyőzve, hogy jobb lenne indulni a föld felé.

Csukott szemekkel öleltem át. Nem mondott semmit, de nem is kellett. Ölelèse mindent elmondott helyette. Hogy rá számíthatok. És ölelése jelentette a világon az egyetlen biztos pontot. Minden rendben lesz! - szinte hallottam, ahogy mondja nekem. És én hittem neki.

- Köszönöm! - suttogtam a mellkasának - Hogy mellettem állsz én... Fogalmam nincs, mi lenne velem nélküled! - először a kórházban. Már az is, hogy bejött hozzám. Segített eltűntetni a sok idióta sajtóst, azóta egyel sem találkoztam. Mellettem állt, mikor szükségem volt valakire. És egyre inkább érzem azt, hogy rá van szükségem.

Csak figyeltem. Továbbra is. Hol a szemeit, hol az arcának minden rezdülését, ahogy beszélt, és a kiáramló füst utat tört a fogaim között. Tudtam miről beszél. Éreztem... Nagyon jól ismertem ezt az érzést... amikor nincs senki és semmi amibe kapaszkodhatnál, és csak egyetlen egy kiút van, a menekülés.

Elfordult, de én még mindig őt néztem. Talán egy hosszú percig is, amíg azon gondolkoztam, hogy most hogyan tovább, de aztán... aztán követtem az ösztöneimet.

- Na gyere ide! - dugtam a számba a cigit, és a válláért nyúlva fordítottam magam felé, hogy átölelhessem teljesen a mellkasomra húzva, rásimulva, és... és egyszerűen elmerülve az érzésben.

Nem tudom mikor indult meg a kezem a haját simogatón, de megtette. Hányszor csináltam már ezt Eff-el.. hányszor próbáltam megnyugtatni, hogy semmi baj nem lesz, minden rendben lesz, és még ha a szüleink egy mocsok.. állatok is, akkor is én örökre megvédem. Azt hiszem felé is ezt akartam sugározni. Talán... Hogy megvédem. Csak még fogalmam se volt róla, hogy egyáltalán hogyan fogjak hozzá...

Nem is tudom, mennyi ideig bámultam ki a fejemből. Teljesen elfelejtkeztem magamról, Conor szavai térítettek vissza a szomorú valóságba.

Otthon. Erre a kérdésre éreztem, ahogy önkénytelenül megremeg a gyomrom. Már nem a tájat néztem, szembe fordultam Conorral és a földet pásztáztam, kiderítve mi is a válasz a kérdésére. - Nem tudom. - válaszoltam egy elhalványuló szánalmas mosoly keretében. - Talán... kezdtem bele újra a gondolatmenetnek, de újra eltévedve simítottam hátra a hajam - Fogalmam sincs. - nem tudtam összeszedni a gondolataimat. Fogalmam nincs, mi lehet velem. Egyszerűen nem érzem azt, hogy élék. - Csak azt tudom, sokkal jobb bárhol máshol lenni, mint a saját valóságomban. - folytattam végül szünet után - Eddig mindig feltétlen boldog voltam, és most fogalmam sincs, mi történik velem... - fordultam újra a táj felé, mintha a víztől várnám a megoldást.

Büdös volt, és meglepett, hogy az én orrom még képes szagokat érezni. Már ha nem csap be megint, mert emlékeztem még az Eff hajából áradó füstszagra. Ezért inkább nem is törődtem vele, csak vettem a lépcsőfokokat, őt követve, még akkor is amikor a másik ajtó azért már jóval könnyebben engedett.

Hátradőltem. Neki annak a vas.. izének, vagy minek, a falnak, és csak őt néztem. Nem tudom mit láttam rajta, pontosabban a tenger most egyáltalán nem érdekelt. Csak ez a nyugalom. Egy kis ideig még elhittem, hogy én is normális ember vagyok nem csak egy szakadt.. rohadék, aki arra élvez, ha másokat tönkretesz. Nem, most ez valahogy hiányzott. Lenn maradt, vagy ott, tegnap este, nem voltam rá büszke, de az is én voltam.
Észre se vettem az eltűnő perceket, mikor már újabb szál cigi parázslott az ujjaim között.

- Mi a baj... - kérdeztem aztán a semmiből, még mindig háttal támasztva a falat, ahogy ő a korlátnak dőlve, még mindig a tájon kémkedett. - Otthon... - folytattam aztán lassan, újra szívva a cigiből - mi volt veled... - kérdeztem, de sokkal inkább kijelentésnek hatott. Hogy miért akartam tudni? Rohadtul nem tudom. De kezdem már unni, hogy egyszerűen képtelen vagyok megfejteni magamat. Pláne ha a közelében vagyok...

Vidáman mosolyogtam, mikor "jóváhagyta", hogy felmegyünk. Ki tudja, lehet, nem is szabadna. De látnom kell! Nem is tudom, honnan jött hirtelen ez a mosolygós kedv. Csak egyszerűen ez a hely.... Azt akartam hinni, ha felmegyek, minden gond elszáll. Elfújja a szél. És többet nem is jön vissza. Vagy csak Conor sugározta ezt a csodálatos nyugodtságot, nem tudom. De pillanatokig boldog embernek éreztem magam. Fél embernek, de boldognak.

- Nincs is jobb, mint tilosban járni! - vigyorogtam rá, ahogy beléptem előtte, és a lépcsősorokon siettem fel, és egyre feljebb. Felérve nagy nehezen kijutottam a vas ajtón, és elém tárult a tenger. Szebb volt, mint ahogy gondoltam. A hullámok elragadtak magukkal, szemeimet nem tudtam levenni róluk. A legcsodálatosabb hely, ahol valaha voltam. Vagy, csak most tűnt minden tökéletesnek, minden ami más.

Egy szót se szóltam. Se arról, hogy hova tartunk, se arról hogy merre. Ő meg nem kérdezett, csak szorította a kezemet.. bízott bennem, és ez most mindennél többet jelentett. Soha nem bízott senki bennem. Még én sem bíztam saját magamban, vagyis... Eff... - szorítottam össze a fogaimat, de ő egy teljesen más történet.

Csak bámultam kifelé az ablakon, és magam is meglepődve mennyire nyugodt is vagyok bámultam az üveget. De rohadtul nem érdekelt. Csak ott akartam már lenni végre. Szabadon... vele... és bár még mindig féltem, ettől az.. egésztől, de... nem érdekelt... Kurvára nem!

Ő volt az aki először kiszállt, én meg hátramormogva a fickónak, hogy tűnjön el, majd telefonálok, utána lépkedtem.

- Azt hiszem... ez most jót fog tenni. - zártam le a dolgot ennyivel, és ja. Én is megfordultam erre néha... szarabb óráimban, néha meg csak teljesen kiütve. Jó volt hallgatni a tenger zúgását a betépett felhőn túl, vagy a fehér por bűvöletében, most mégis teljesen tiszta voltam. Meglepő, mikre rá nem vesz...

- Nem tudom. - válaszoltam egyhangúan, mikor kérdezett. - Még sose jártam fenn. - tettem hozzá utána lépkedve. Na ja, megdögleni nem akarok, és félig elszállva vagy teljesen, nem épp életbiztosítás. - De most felmegyünk! - jelentettem ki egy fél fordulattal elé lépve, és meglökve a rozsdásan nyöszörgő ajtót benyitottam. Oké, ez szép menet lesz. De felmegyünk!

/Társas ház - Summer lakása/

Lementünk Conor kocsijához, és egészen a városhatárig hajtottunk. Fogalmam nem volt, hogy hová is akar vinni, de valahogy ez nem is zaklatott. Csak el jó messzire! De mikor végre leparkoltunk, muszáj volt megkérdeznem, ott a semmi közepén.

- Hova hoztál? - néztem rá mosolytól ragyogó arccal. Egy parton voltunk, gyönyörű volt. Kicsit fújt a szél, de jól esett az a kis hideg, amit a szél hozott. Nem volt itt senki, és semmi. Talán a város legcsendesebb pontja lehetett. Tökéletes nyugalom csodálatos partszakasszal. Nagyot szippantottam a sós levegőből, tüdőmet megtöltve a nyugalom édes illatával. Pontosan ez kellett nekem.

Megpillantottam a világítótornyot. Elképzeltem, vajon milyen is lehet onnan fentről a kilátás, el messzire.
- Fel lehet menni? - fordultam vissza Conorra, már indulva is a bejárata felé. Látnom kell mindezt fentről is!