Még mindig veszettül vigyorogtam az orrom alatt, pedig már se híre, se hamva nem volt. Az ajtó becsukódott a háta mögött, én meg nagyot sóhajtva fülig érő szájjal tértem vissza a dolgomhoz.

Hogy hogy ment? Gyorsan! Talán még soha nem ment ilyen sebességgel a pultok feltöltése, az asztalok rendbetétele, a takarítás és felmosás lényegi része, mire alig fél órán belül már csillivilli volt minden. Hm. És most vár odafenn a desszert. – vigyorogtam el már megint magamban, és egytelne kattintással borult sötétségbe minden. Holnap újabb nap. De ma még a ma érdekel!

(Josh lakása)

- Milyen mondvacsinált? Képzeld, egyszer tényleg meg akarta enni a lábamat - tettem a csípőmre a kezemet, majd elnevettem magam. Persze hogy mondvacsináltak... De jót lehetett nevetni a dolgon. - A fürdés jó ötlet. Nincs is jobb dolog, mint egy hosszú nap után egy jó zuhanyozni. Az igazán felfrissít - nyújtózkodtam. - Fent várlak - indultam el a lakás felé. Fennállt bennem a kényszer, hogy még utoljára hátraforduljak, és csináljak valamit, amivel egész biztos még emlékezetesebbé teszem ezt az estét, de végül meggondoltam magam, és átléptem a lakás ajtaján.
/Josh lakása/

Hangosan nevettem fel.

- Szóval mumus… - vigyorogtam még mindig, ahogy a szemem valahogy önkéntelenül tévedt az előttem kacérkodó csodás lábakra és ott is felejtődött egy hosszú pillanatra. Mmmmm.. az a tegnap éjszaka… - sóhajtottam láthatatlanul nagyot, aztán visszapillantottam a szemeibe – Hát… - kezdtem el félben megtörve a mondatot - ha jobban belegondolok tényleg nem hagyhatom, hogy mindenféle mondvacsinált szörnyek tartsák rettegésben az életed. – nevettem még mindig – Különben hova lenne a vendégszeretet? – rántottam félre nyomatékosítva a fejem és még mindig vigyorral az arcomon tértem vissza a süteményekhez. Bárgyú volt a képem. Egészen az, ahogy az üvegben visszatükrözött, most valahogy mégsem érdekelt.

- Viszont… akkor esetleg fürődj meg… Ha gondolod.. – néztem vissza a szemeibe – mármint gondolom elfáradtál – kaptam a tekintetem arra amit épp csinálok – majd én elintézem már a takarítást. – mosolygott az arcom ezerrel és valahogy éreztem, hogy ha ezt a játékot hosszútávon folytatjuk, nagyon nem lesz jó vége. Mármint nekem… nem elsz jó vége. Asszem.. – köszörültem meg a torkomat, miközben magam előtt a hűtőt figyeltem, és teljesen belevesztem a gondolataimba. Mi az isten van velem!? Mostanában elgyengítenek a nőőőők...

- Rémesen félek - tódítottam, folytatva a játékomat. Érdekes... eddig nemigen játszottam kivel. Na jó, talán egy-két emberrel, de eddig vele volt a legélvezetesebb a dolog. - Mi van, ha előbújik az ágy alól egy mumus, és megeszi a lábaimat? Most nézd meg - álltam fel, kinyújtóztatva az említett végtagjaimat. - Kár lenne ezekért az őzikékért. Nemde? - vigyorogtam. Persze, tudom, munka, meg azért az ágyat is meg kell néznem, plusz azért az új szobámban már érdemes lenne kipakolni a holmijaimat, de azért... egy kis szórakozás így is belefér.

Széles mosoly ugrott az arcomra. Hogy számítottam rá? Nem. Mégis kedvem volt az efféle játékhoz. Vele meg különösen.

- Hm. Hát nem tudom. Te afféle… félős lány vagy!? – húztam össze színészien a szemöldököm, mintha csak rácsodálkoznék a szavakra, de aztán néhány pillanat múlva engedett a mosolyom. – Érdekes.. eddig valahogy fel se tűnt. – kacsintottam rá lopva, de egyszerűen nem bírtam ki, hogy szélesen el ne mosolyodjak, és ahogy elléptem, szemem csak gyorsban futtattam végig a pultban feszítő hiányos süteményeken.

- Ha ezeket ne kéne még rendberaknom… - hagytam félbe a mondatot félhangon, de nem is igazán tudom hogy szólt volna a folytatás. Annnyi lehetőség van, vagy ezernyi verzió, és mind sokkal kecsegtetőbb ennél. Deee első mindig a munka!

- Akartam én enni - feleltem, miután betermeltem a másik szelet pizzát is. Máris sokkal jobban éreztem magam, meg a gyomromat, bár talán elfért volna még pár falat. Majd később... a kínai kaja. - Csak hát annyian voltak, meg teljesen lefoglaltam magam. Na jó, eszembe sem jutott, hogy ennem kéne, de ne aggódj, ettől még nem leszek rosszul - magyaráztam, majd miután magához húzott, inkább mást kezdtem el magyarázni. - Szóval teljesen kényelmes ágy? Hm... ki kéne próbálnom, de nem gondolod, hogy egy kicsit... félni fogok egyedül? - kérdeztem egy huncut mosollyal az arcomon.

Leugrott, de nem láttam ellenkezést. Lerakva magát egy székre, úgy kezdett el falni, mint valami megveszekedett oroszlán. Mosolyognom kellett.

- Miért nem ettél napközben a süteményekből? - kérdeztem számolgatva a pénzt, de még mindig magam előtt tartottam a mosolyomat. - Vagy csak kutyafuttában rám csörögsz és én eldobok mindent. - magyaráztam csak bankjegyeknek, de érdekesmód közben mindvégig tudtam számolni. Már nagyon rég megtanultam, ha éppen két helyre kellett figyelnem.

- De persze. Egyél csak. - intettem szemmel a másik tányér felé, és mosolyogva néztem, ahogy a másik fél is eltűnik a tányérból. Nem számít. Este majd rendelek kínai kaját.

Egyetlen mozdulattal csaptam be a pénztárgépet, írtam be a szokásos füzetbe a bevételi adatokat és süllyesztettem el, jó mélyre a fiók leghátuljában. Lassan majd a rendeléseket is el kell intéznem.

- Látom, hogy fáradt vagy... - léptem aztán oda a közelébe - Nem akarod inkább kipihenni magad? Az új szobádban... az új ágyadon... - húztam el a szót sejtelmesen - Na jó, nem teljesen új, de veszettül kényelmes. - kacsintottam rá cinkosan.

Nem kellett kétszer mondania, hogy álljak le. Amúgy is éhes voltam, és tényleg kifáradtam. Kifújtam a levegőt, és miközben számolta a bevételeket, leültem egy székre, és enni kezdtem. Hm... mennyei íze volt a pizzának, nem mellesleg elég gyorsan sikerült betermelnem.
- Nem zavar, ha azt is megeszem? - mutattam rá a másik szeletre. Azt hiszem, most talán egy egészet is képes lennék megenni, ha arról van szó. Bár utána valószínűleg napokig nem kívánnám a pizzát, ha az kíváncsi lenne betermelőjére. - Szólj, ha utána még segíthetek - tettem még hozzá.

- Hát ezt örömmel hallom. - fordultam felé még mindig mosolyogva - Jó munkáért jár a jutalom! - sóhajtottam nagyot csak egy pillantást vetve a gőzölgő ebédre, vagyis... vacsorára. - fújtam ki egyetlen erővel a levegőt mire valami morgásféle is bejátszott. - És látom nem én vagyok az egyetlen! - nevettem fel hangosan és közelebb lépve ahogy fordult, elkaptam a derekánál fogva és felraktam a pultra.

- Stop! Állj! Mára vége. - mosolyogtam fel rá - A takarítást már megcsinálom. Most egyél! - kacsintottam rá még mindig a lábai előtt állva és megtámaszkodva a két oldalán a pulton. Valamiért nem is akartam arrébb lépni. Egyszerűen jól esett. Aztán mégis nagy sóhaj, és ellökve magam céloztam meg a pénztárgépet.

- A mai bevétel? - kérdeztem meg lecsengetve mire kinyomta a tálcát, és a pénzért nyúlva számolgatni kezdtem. - Te viszont.. egyél! - mutattam rá, majd vissza a tányérokra.

- Igazából nem is volt olyan nehéz - fordultam meg, széles vigyorral az arcomon. - Úgy értem, olyan volt, mint amikor otthon dolgoztam. De örülök, hogy meg vagy velem elégedve - mosolyogtam, majd a szemem arrafelé tévedt, ahová a pizzaszeleteket letette. Csak most jutott eszembe, hogy farkaséhes vagyok, és egész nap alig ettem pár falatot, aminek köszönhetően a gyomrom most hatalmasat kordult.

(Josh lakása)

A hangokból ítélve nem volt gond. Már ha a hangok teljes hiány utalhat bármi jóra. Végül is... ha belegondolok, ha nem csap senki patáliát, mert rosszul adott vissza, vagy épp azért mert az ölébe öntötte a forró kávét és kéri a panaszkönyvet... igen, azt hiszem ez már nevezhető jó pontnak.

Óvatosan nyitottam be a kávézóba vezető szolgálati ajtón, a kódot, bűvészi képességekkel ütöttem be a két tányérral a kezemben, és háttal meglökve az ajtót fordultam is ki már útközben, hogy széles mosollyal az arcomon mérjem fel a korábban hátrahagyott terepet. Nem csalódtam. Sőt! Minden a lehető legnagyobb rendben volt, mondhatni tökéletes!

- Azt hiszem nyert ügyem van... - tettem le a két, még gőzölgő pizzafelet a pultra, a tányérok alja megkoccanva a burkolaton. Hogy vigyorogtam? Szééélesen! De nem az a fajta önelégült, ki ha én nem vigyor volt, ami mindenkiben visszatetszést kelt, hanem inkább valami elismerő... valami nyugalommal nyugtázó vigyor amiért saját szememmel is látom az eredményeket. Tényleg így volt. Egy zseni és egy angyal, egy személyben...

Egész délután sikeresen vittem a kávéházat. Kiszolgáltam, kezeltem a kasszát, visszaadtam, és mindvégig mosolyogtam az emberekre. nem volt ez olyan nehéz, elvégre szerettem csinálni. Volt persze egy-két kötekedőbb vendég, de őket is elintéztem a jól működő diplomáciai érzékemnek köszönhetően. Így történt meg, hogy a záráshoz közeledve nem is kevés borravalót sikerült összeszednem. Amikor pedig elérkezett a zárás ideje, gyakorlott pontossággal szólítottam fel a vendégeket a távozásra, aztán mikor az utolsó is elhagyta a helyiséget, kiakasztottam a zárva táblát.