Születési hely, idő: Bradford, 1993. Február 13. | Kor: 19 | Becenév: Leon

Név: Christopher Fulton| Kor: 20| Kapcsolat: A Legelső. Aki előtt igazán önmaga lehetett. A Menny és a Pokol határa. A Menny, mert vele úgy érezte, végre él. És a Pokol, mert ekkor értette meg a sok apró jelet, aminek addig nem volt különösebb jelentősége.

Újra megtettem. Már ki sem nyitottam a szemem, de ebben az egyben biztos voltam. Éreztem. Ha az ember hosszú-hosszú napokat tölt kórházban, nem egyhamar felejti el az ott terjengő fertőtlenítő szagát. Újra megtettem. Igen. Nem is tudom, ez már hányadik alkalom volt… De megint nem sikerült. Nem tudtam, hogy örülök-e ennek. Abban viszont biztos voltam, hogy nem maradok itt sokáig. Hazudni fogok. Meg fogok mindent tenni, hogy azt higgyék, jól vagyok, megszabaduljak a gyógyszerektől és kijussak innen. Talán azért, hogy újra megpróbáljam. Talán azért, hogy túléljek…
Hallottam, hogy kint süvít a szél. Valahol, pár szobával arrébb hangos csattanással csukódott az egyik ablak. Vagy talán ajtó? Nem számít. Lassan rászántam magam, hogy kinyissam a szemem és szembenézzek a valósággal. Az első pillanatban elvakított a világosság. Bárhol is voltam éppen, ilyen szobát még soha nem kaptam. Túl… tiszta… és világos. Mégis az egész úgy visszataszító és romboló, ahogy van. Bármit tehetnek, hozhatnak virágot, akár még képeket is tehetnek a falra, ez akkor is csak a sikertelenség egyik vége. Egy ócska kórterem egy kisvárosi kórházban, ahol minden orvos és nővér azt hiszi, hogy megválthatja a világot. Baromság! Nem fognak világot váltani! Embereket mentenek. Hú de dicséretes tett! Érdekel is engem?! Csak hagyjanak békén… élni vagy meghalni, ha éppen úgy akarom.
Percek teltek el. Tudom, mert a szemem már megszokta a fényt. Mégis csak a plafont néztem. Nem kellett elfordítanom a fejem, sem felemelnem a kezeimet, hogy tudjam, vastagon be van kötözve mind a két csuklóm. Éreztem a durva anyag érintését a sebhelyes bőrömön. Éreztem a tompa lüktetést a kötés alatt. Mégis az következő pillanatban az egyik kezem a másikra tettem. Először csak a könyökömhöz és úgy simítottam végig a karomon egészen a csuklómig. Ott volt. A vastag, fehér kötés. Legalábbis biztos voltam benne, hogy fehér. Ahhoz túl vastag volt, hogy egykönnyen átüssön rajta a vér…

Mr. Elkeseredett!
Nem biztos, hogy mindig az a megoldás ami a könnyebb. Lehet hogy sokszor érdemesebb küzdeni, kitartani és egyre csak forszírozva a szemed előtt tartani a célt. Persze van, hogy úgy érzed ez már nem megy. AKKOR kell kinyújtani a kezed és várni, hogy jöjjön a segítség!

Remélem sikerül beilleszkedned a városunkba, azt meg pláne, hogy ha lesz is több próbálkozás, egyik sem lesz sikerteljes.
Bocs, tudod a vér nem válik vízzé!

Jó sikertelenséget! ( )