Csak tudnám, mennyi ideig voltam kint az esőben… De nem igazán érdekelt. Csak azt tudtam, hogy fázok, a ruháim teljesen átáztak és valahogy letekeredett a kötés a kezeimről. És azt, hogy amikor hazaértem, a zárt ajtó fogadott. Nem tudtam, mit kezdeni a helyzettel. Soha, de soha zártak eddig ki! De most… megtették. Az is lehet, hogy elfeledkeztek rólam. Hogy nem vagyok a szobámban és az egész csak puszta véletlen. Legalábbis ezzel álltattam magam.
A nap már régen lement és én feladtam a próbálkozást, hogy bejussak. Hiába kopogtam, csengettem, senki nem jött kinyitni az ajtót. Biztos voltam benne, hogy itthon vannak, egyszerűen csak… csak nem hallják! Hangosan szól a rádió… vagy… vagy… csak nem hallják valamiért… Jobb ötlet híján, amilyen kicsire tudtam összehúztam magam és leültem arra a pár lépés száraz helyre az ajtó előtt, ahova nem csapott be az eső.
Fáztam. Remegtem. Egy kis idő után már nem éreztem az ujjaimat. De belül, már feladtam. Mindenféle gondolkodás és próbálkozás nélkül ültem ott és néztem a szüntelenül lehulló cseppeket.
Nyílt az ajtó. Hallottam. De képtelen voltam mozdulni. Csak nem ment. Hangokat hallottam. Kiabálást, utána pedig éreztem, hogy valaki megragad, de olyan erővel, hogy valahogy talpra álltam. A következő pillanatban bent voltam a házban és az ajtó ez alkalommal mögöttem csukódott be, tompítva az eső jellegzetes hangját.