Bent voltam, de nem éreztem változást. Ugyanúgy fáztam, és csak néztem egyenesen előre, mintha még kint ülnék.
- Nem nyit… nyitottátok ki… - mondtam össze-össze koccanó fogakkal, de nem mozdultam, nem néztem semerre, csak egyenesen előre. Azt hiszem, ez volt az én magyarázkodásom. A válasz pedig a nagy csend volt.
- Kivel voltál? – jött a halk kérdés, de a szavak mögött ott bujkált valami. Valamiféle… elfojtott düh.
Én viszont nem tudtam mit kezdeni a kérdéssel. Hiába tudtam, hogy csak újabb vitát robbantok ki, ha nem felelek „normális ember” módjára, mégis… mintha nem jutott volna el a szavak jelentése a tudatomig. Mintha a hidegtől valami fontos rész megfagyott volna belül. Továbbra is csak álltam ott és próbáltam a lehető legjobban lecsökkenteni a remegésem.
Itt viszont filmszakadás. Nem tudom, mi történt. A következő, amire emlékszek, hogy egyedül állok az ajtó előtt. Aztán megjelent Martin. Kezében egy száraz törölköző az övéi közül. A hajamat tudtam volna csak megtörölni benne, de nem ez volt a lényeg. Nem ez számított. Maga a tény volt a fontos, hogy idehozta. Nekem. Amikor mindenki más úgy tett, mintha nem is léteznék. Azt sem értem, miért nyitottak végül ajtót…
A törölközőért nyúltam, de szinte azonnal visszahúztam a kezem, mert a vizes felsőm ujja felcsúszott a kezemen. Másodjára már óvatosabb voltam és amint a kezemben volt a puha anyag, magamhoz öleltem azt – mintha a tulajdonosát ölelném -, és mint valami alvajáró megindultam a fürdőszoba felé.