(Valahonnan az államokból)

Megint az járt a fejemben. Az a gondolat. Amikor benn állok, a rendelőben és a doki azt mondja örüljek, én még jól jártam. Örüljek... szép vicc! Csak lépkedtem az aszfalton, egymás elé tettem a lépteimet és újra és újra felidéztem azokat a szavakat ott a szobában.

"Odafigyeléssel, és határozottsággal még teljes életet élhet. Nem lesz baj… ha képes megtanulni együtt élni vele." – No hát igen. Könnyű ezt mondani. Milyen könnyű szavak, egy olyan szájból ami… - de aztán elhessegettem a gondolatot. Már mit számít? Az egésznek már vagy… fél éve! Ideje volt tovább indulnom. Most már stabil a dolog. Azt hiszem. Legalábbis amíg tudok megyek, és folytatom az életet. Mintha mi se történt volna. Pedig nagyon is történt. Egy életre szóló ballépés…

Újabb és újabb kocsi húzott el mellettem, én meg még mindig csak lépkedtem. Már vagy 10 mérföldet gyalogoltam a nem is tudom melyik elágazás óta, ahol az előző kocsi kitett. Én erre mentem, ő meg arra. Nem volt jó találkozás. Mégis valamivel közelebb jutottam, most meg marad a... gyalog. Aztán újabb kocsi hangját hallottam, én meg próba-szerencse alapon... Miért is ne!? Mit veszíthetek?

- Amerika egy kisvárosából -

Nem is emlékszem már pontosan, hogy mikor jött rám ennyire a bolondóra utoljára. Persze, nagy szó ez, mert mondhatni hogy soha nem vagyok teljesen önmagam. Mindig... mindig lakozik bennem valaki. A fejemben ott van, él, csak éppen mozogni... áh, dehogynem! Mozgat engem... viszi helyettem a lábaimat, a kezeimet, és soha nem engedi, hogy egy józan gondolat eluralkodjon rajtam. Így van ez már húsz éves korom óta. Mivé váltam én már azóta...! Voltam nős... szerelmes... és mivé váltam mára?! Egy rögeszmés férfivá... aki vágyik a tudásra, szinte szomjazza azt, hogy megtalálja, amire vágyik! De először... egy férfit kell magtalálnom ezen a helyen, ahová jövök.

Még nem láttam a táblát, ami Chance Harbort hirdette volna, pedig jó ideje úton voltam már. Órák óta... mindenféle szer nélkül! Nyilván vezetnem kell ahhoz, hogy tiszta maradjak. De így meg semmi buli nincs a szituációban. Komoly dillema tud ez lenni... de még mekkora...

A halántékomat dörzsölgettem éppen akkor, amikor megláttam egy út szélén stoppoló pasast. Igen, ez nem képzelgés volt. Tisztán láttam. De mitől is lenne most bármi homályos? Egy megadó sóhaj részemről.. és fékeztem, szépen lassan hogy pont előtte állhassak meg.

Kivettem a számból a már félig elszívott cigarettát, kifújtam a füstöt a mellettem levő ablaknál, és így fordultam feléje. Hogy féltem-e?! Miért, kellene?!

- Hová lesz a séta? - kérdeztem tőle, miután lehajtottam az ablakot.