Úgy tűnt, jól válaszoltam, mert nem kérdezősködött tovább. Szerencsém. Szerencsénk. Ahogy a ló felé fordult és tovább beszélt, megállás nélkül bólogattam a szavaira. Nők? Na persze. Nekem biztos nem kellenek. Viszont tudtam, hogyha egyetértek, nemcsak hogy elterelem a gyanút, hanem talán hamarabb is szabadulok. Nem volt nekem bajom vele, csak ugye... nagyon meg kellett válogatnom a szavaimat, ha nem akartam rosszat annak az egyetlen embernek, akit szeretek.
Aztán a bólogatás abbamaradt. Nem volt miben egyet érteni. Mégis túl lassan reagáltam a történésekre. Azt hiszem, az agyam leblokkolt és nem volt hajlandó a robaj okait latolgatni. Ahelyett, hogy felpörgött volna az idő, inkább lassult. Mintha minden belassult volna körülöttem. Perceknek tűnő másodpercek száguldottak el mellettem... A szívem hangosan vert és a tudatalattim közölte velem, hogy baj van. Nagy baj. Tudtam. Éreztem!
Rohanni kezdtem. Később indultam, mint Louis, mégis nem túl meglepő módon hamarabb értem a csűrhöz, mint ő. Amúgy sem voltam lassú, de most még egy sebességgel gyorsabbra kapcsoltam. Ösztönzött a torkomban dobogó szívem. Meg sem próbáltam megnyugodni és olyasmivel győzködni magam, hogy csak leesett valami. Éreztem, hogy itt nagyobb a baj, mint valamilyen szerszám vagy tárgy törése, amit könnyű pótolni.

Pontosan tudtam, hogy kire is gondol, milyen nőre, én mégis hallgattam és úgy tettem, mint aki tényleg nem tud semmit. Nagyon is emlékeztem arra az éjszakára. Meg az előtte lezajlott vitánkra... Így visszagondolva, már érthető, miért nem sétáltam ki az életéből és hagytam annyiba az egészet. Már akkor bele voltam zúgva. Sőt, jóval az egész előtt! Csak pont olyan ügyesen hazudtam saját magamnak, mint másoknak. Ahogy most is kénytelen voltam letagadni mindent és bármit ami árulkodna kettőnkről.
Mégis, egy szót sem mondtam még, már rosszul éreztem magam. Nem, azt hiszem, nem a hazugság miatt, ami még el sem hangzott. Inkább azért, mert olyan volt letagadni, hogy szerelmes vagyok- vagy egyáltalán bármit - mintha visszatérnék a régi dolgaimhoz. Az íratlan fogadalmamhoz, hogy nem kötődök senkihez. Az elhatározáshoz, hogy könnyebb eltűnni mindenkinek az életéből, mint maradni és megbirkózni az akadályokkal. Talán legbelül félni kezdtem attól, hogy ez az énem fogja újra átvenni az irányítást. Vagy elszúrom a dolgokat...
- Nem kerestem - válaszoltam röviden a jó ideje elhangzott kérdésre. Teljesen kizökkentem az előbbi szerepemből, ami most elég nagy hibának bizonyult. Hozzá akartam még tenni valamit, de akkor magamon éreztem a kissé még mindig idegen tekintetet. Tudtam, hogy semmi jó nem fog kisülni ebből a beszélgetésből, ha így folytatjuk tovább. Ahogy azt is tudtam, hogy akaratlanul mozgolódtam és egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyom. De megpróbáltam uralkodni magamon. Muszáj volt!
- Nem. Nincs semmi... - túrtam a hajamba. Újabb önkéntelen mozdulat, de nekem szinte fel sem tűnt. Egy hihető magyarázaton - hazugságon - törtem a fejem és közben azt kívántam, bárcsak most nem egyedül állnék itt. Bárcsak megbeszéltünk volna valamit ilyen esetre. Bárcsak ne lenne erre az egész hazudozásra szükség! - Csak eszembe jutott valami. Még régről. Nem a legszebb emlék. Az előző... barátnőmről.
Oltári hazugság, de most nem számított. Az a kis habozás pedig a mondat közepén, feleannyira sem feltűnő, mintha hallgattam volna. Össze kell szednem magam, hogyha nem akarom véglegesen ellehetetleníteni a helyzetet.

Már egészen kezdtem azt hinni, hogy minden rendben lesz. Nem sejt semmit. Nem lesz itt semmiféle kihallgatás, amikor is kérdezett és egy rövid pillanatra a tekintete az enyémbe fúródott. Általában jól hazudtam, de most annyira más volt ez a helyzet. Bőven volt kockázat, mégis bíztam benne, hogy menni fog. Ki tudom magam vágni akármilyen helyzetből és úgy alakítani a szálakat, hogy jó legyen. De az a tekintet… Kész mázli volt, hogy nem tartott szemmel sokáig. Akkor nem tudom mi történt volna.
De ahogy elfordult és megindul előre a lóval, már fellélegeztem és képes voltam válaszolni. Hazudnom kellett volna, de ha úgy vesszük, nem tettem. Csak… válaszoltam.
- Nincs vele semmi, csak szerelmes. Fülig belezúgott valakibe. Teljesen elveszi az eszét… - mondtam, mintha teljesen megszokott dolog lenne, de az arcomon ott volt valamiféle mosoly. Tudtam, hogy uralkodnom kellene magamon és elfojtanom az ilyen apróságokat is, de most még lehet, nem? A háta mögött vagyok, csak nem néz hátra és ellenőriz. – Elég komolynak tűnik a dolog, de ennél többet én sem tudok – töröltem le végleg az arcomról a vigyort, amikor megálltunk és próbáltam úgy tenni, mint aki a színtiszta igazat mondta és nem egy kicsit másképp válaszolt a kérdésre, mint lehetett volna.

Szótlanul figyeltem az eseményeket. A szavakat hallottam, de ahhoz túl távol voltam, hogy értsem is őket. Hamar beláttam, hogyha bármit is meg akarok tudni vagy le kell szállnom és odamennem, vagy figyelnem a reakciókat. Mivel leszállni, hát... kétséges, hogy mennyire ment volna gyorsan és biztonságosan, így inkább maradtam a figyelésénél. Nem úgy tűnt, mintha komoly baj lenne és a helyzet menthetetlenné fordult volna, mégsem tudtam megnyugodni. Főleg, amikor Graham távolodni kezdett és Louis indult felém. Fészkelődni kezdtem a lovon. Kapásból le akartam szállni, és... menekülőre fogni, mint valami gyáva alak? Neem. Nem vagyok én olyan. Bármikor kockáztatok, a baj most ott kezdődött, hogy már nem csak rólam van szó. Már csak rólunk van... és ennek a szónak a megjelenésével minden apró lépés háromszoros kockázattal járt.
Végül mégis a lovon maradtam. Leila nyugodtan legelészett, én viszont nem tudtam osztani ezt a nyugodtságot, mégis azt hiszem, egész jól játszottam a szerepem. Nem hiába, a sok év gyakorlat nem tűnt el egy szempillantás alatt. Azt hiszem, még egy mosolyt is sikerült előhalásznom valahonnan, ahogy láttam, hogy megáll mellettem. Biztos vagyok benne, hogy köszöntem... akkor még ott volt a mosoly. Utána eltűnt, vagy legalábbis elhalványult. Nem volt semmi bajom vele, de Graham nélkül, már nem tűnt olyan jó mókának a lovaglás. Végül is, nem azért kezdtem bele, mert engem annyira vonzott a lehetőség...
- Nincs igazán mit befejezni - mondtam egy pillanatra a távolba meredve, de gyorsan visszatértem a jelenbe. - Már csak le kell szállnom. Valahogy... - kezdtem újra mocorogni és próbáltam minél gyorsabban lejutni a ló hátáról. Be kell vallanom, felszállni ezerszer könnyebb volt. Ha más nem azért, mert akkor volt segítségem. Persze biztos vagyok benne, hogy Louis is segített volna, ha más nem tanácsokkal, de az... más. Nagyon más.
Egy pillanatra meginogtam, mert valahol... félúton... valamibe beleakadt a lábam, de végül kisebb-nagyobb botlások árán lent voltam újra a biztos talajon.

Hirtelen mégsem tűnt olyan jó ötletnek az egész. Már bántam, hogy nem maradtam csendben. Most, hogy egyedül maradtam a lovon és ő ellépett... hát, nem volt éppen biztató a helyzet. Túl sok volt a hibalehetőség. Hiába figyeltem oda az előbb, amikor magyarázott, hiába próbáltam minden szót a fejembe vésni... Nagyon hosszúnak tűntek a múló másodpercek, miközben csak a saját szívdobogásomat hallgattam és nem mozdultam. Nem mertem. Vagy jobban mondva összeszedtem magam mielőtt vagy hülyét csinálok magamból... vagy nem. Mert menni fog és élvezhetem, ahogy utánam néz és boldog lesz.
Még egy utolsó nagy levegővétel, egy utolsó pillantás oldalra és minden gond nélkül tettem, amit mutatott. Furcsa volt és közben megnehezítettem a saját dolgom, mert túl görcsösen tartottam magam. Mire pár lépés után felengedtem... Nem is tudom, hogy csináltam, vagy egyáltalán tényleg én csináltam-e, de Leila fordult, én pedig kis híja volt, hogy nem este le. Nem tudom, hogy mit hibáztam, mit rontottam el. Egy pillanat alatt elfelejtettem, hogy mit kell csináljak, hogy fent maradjak, csak az ösztöneim dolgoztak és kapaszkodtam, amibe tudtam. Végül Leila megállt, mielőtt bármit is tettem volna tudatosan.
Kellett ez a percnyi szünet. De mielőtt bármi is történhetett volna...
- Még egyszer... - mondtam félhangosan azt hiszem, nem csak magamnak. Inkább a hátam mögé beszéltem, hogy várjon, addig próbálom egyedül, ameddig nem fog sikerülni.
Bármilyen furcsa volt és bármilyen veszélyesnek is tűnt így elsőre, veszettül élveztem. Az ereimben száguldó adrenalint, egy-egy váratlan történésnél, vagy éppen azt, hogy irányítok. Hogy nincs szükség felesleges szavakra, csak egy kis mozdulat kell és Leila már érti, hogy mit szeretnék.
Újabb lépések előre, és egy kisebb fordulat. Minden gond nélkül. Már nem tartottam attól, hogy leesek, csak élveztem a bennem tomboló érzéseket. A következő pillanatban, nem is gondolkodtam, csak tettem, ami logikusnak tűnt és Leila értette! Gyorsított a tempón. Ha lehet, még jobban élveztem... egészen addig, amíg eszembe nem jutott, hogy közel sem végtelen a hely, ameddig mehetünk. A határ egyre közelebb került és elállta az utat. Az agyam pörgött, de nem találtam semmit, amivel megállíthattam volna a lovat. Talán beszélni kezdem, hogy álljon meg... talán... nem tudom. De az utolsó pillanatban éreztem a rándulást. Mint amikor az autó fékez és a benne ülő utasok még mennének tovább. Egy kicsit előredőlnek. De megtartja őket a biztonsági öv. Itt viszont semmi hasonló nem volt, valahogy mégis fent maradtam. Igaz, hogy úgy szorítottam mindent, amit értem, hogy azt nem lehet szavakkal leírni... de elértem a célom. Fent maradtam. Az ereimben száguldott a vér az előbbi veszély utóhatása, de pont ez tette különlegessé. Hatalmas, büszke vigyorral néztem hátra.

Próbáltam én mindent úgy csinálni, ahogy mondta, de valahogy minden percben azt hittem, hogy elrontottam valamit és a következő pillanatban le fogok esni. De egyszer sem történt meg. Kapaszkodtam... pontosabban teljes erőmből szorítottam a nyereg azon részét, amit mutatott és igyekeztem meggyőzni magam, hogy ez egész jó. Közel sem volt olyan nehéz dolgom magammal, mint gondoltam. Az első pár lépés után, bármilyen furcsa is volt, már egyre közelítettem ahhoz, hogy élvezzem. Volt ebben az egészben valamit... Talán, hasonlított azokra az őrültségekre, amiket a számok miatt csináltam mindig. Csak ebben, jobban belegondolva, nem volt kockázat. Végül is, mi bajom lehetne, ha ő itt van velem?! Bármi is történik, semmi sem lehet túl rossz.
Észre sem vettem, hogy mikor jelent meg mosoly az arcomon, mikor kezdtem el igazán élvezni... és mikor engedtem a szorításon. A kezem már csak rendesen fogta a kapaszkodót én pedig tényleg élveztem. Újdonság volt, de olyan, amit kár lett volna kihagyni.
- És... - fogtam lassan bele a mondatba, miközben a táj és minden más helyett a tarkóját néztem - ha egyedül akarom megpróbálni...? - húzódott mosolyra a szám. Most már biztos voltam benne, hogy az sem lehet olyan nehéz, és kíváncsi voltam, hogy menne-e.

- Felhúzom magam... - bólogattam a szavait ismételve. Valahogy kimondani egyszerűbb volt, mint megtenni. Legalábbis én nagyon így láttam. De cselekedtem. Úgy tettem, ahogy magyarázta és közben igyekeztem nem arra gondolni, hogy vajon mennyien látják a bénázásom a távolból. De amint a lábam elhagyta a talajt, már máson járt az eszem. Felhúzom magam. Felhúzom magam. - ismételgettem fejben és könnyebben ment, mint gondoltam. Legalábbis így, hogy besegített. Persze, amikor éreztem a kezét egy pillanat erejéig másfele kanyarodtak a fejemben a gondolatok és mire észbe kaptam, már fent is voltam.
A kezem szinte azonnal szorított rá a hozzám legközelebb eső, biztosnak tűnő tárgyra. Valamikor időközben még a szemem is becsuktam egy pillanatra. Ugye ha esek, nincs abban semmi érdekes, amit látni kellene. De fent maradtam. Először csak óvatosan nyitottam ki a szemem. Az első dolog, amit láttam, hogy még mindig magasan vagyok. A második pedig az a gyönyörű tekintet, amit már tudat alatt keresni kezdtem. Aztán valami változott. Leila megmozdult és én hajszál híja volt, hogy nem fogtam zuhanórepülésbe. Gondolkodás nélkül engedtem el az eddig biztosnak hitt kapaszkodót és öleltem magamhoz a lovat. Vagyis inkább igyekeztem magam fent tartani és kapaszkodni bármibe. Pedig a valóságban semmi különös nem történt, csak a ló felemelte a fejét.
- Oké. Megvagyok - mondtam, de nem tudom, hogy kinek szántam a szavakat. Az sem kizárt, hogy magamnak. Amint úgy láttam, hogy újra biztonságosan tudok fent ülni és a szívverésem is a normálisat közelítette, újra kiegyenesedtem és már mosolyogtam.

Tétlenül álltam pár lépésre attól a helytől, ahova mindent ledobtam. Onnan figyeltem, hogy mit ügyködik, majd amikor újra felém fordult, gondolkodás nélkül bólintottam a szavaira. A következő pillanatban már ott álltam Leila mellett. Valahogy magától jelent meg egy mosoly az arcomon, amikor a közelségemre felemelte a fejét. Pedig még hozzá sem értem! De ezek után már nem késlekedtem. A kezem már ott is volt a nyakánál és úgy indult meg, mintha már évek teltek volna el és én nagyon értenék a lovakhoz. Megállás nélkül simogattam, de a tekintetem magam mellé vándorolt. Nem sikerült mindig arra koncentrálnom, hogy melyik szíjat, hova kell csatolni, de javamra legyen mondva én igyekeztem. Nem tehetek róla, hogy mindig elvonta valami a figyelmemet. Néha a tekintetem találkozott az övével egy pillanatra, máskor meg a kezem csúszott tovább és éppen hogy, de érintette az övét.
Mit ne mondjak, élveztem. Ezt az egész... játékot. Egészen addig, amíg minden nem volt a helyén és a fejembe nem vettem, hogy most már nincs szükség a simogatásra. Persze azért még nem mentem távolabb, de a kezem már magam mellett volt.
- És most... most kellene...? - mondtam lassan és kicsit elnyújtva a szavakat. Magam sem tudom, hogy mire akartam pontosan kilyukadni, de a tekintetem már a fent lévő nyeregre esett. Nem tartottam a lovaglástól, eszemben sem volt meghátrálni, de a földön még mindig jobban éreztem magam. De csak egy pillantásra volt szükség abban a kék tekintetbe és máris a nyeregben akartam ülni. Hogy miért... mert bíztam benne, hogy én is annyira fogom szeretni az egészet, mint ő és akkor... akkor még boldogabb lesz.

Szívesebben éreztem volna tovább a kezét az enyémben, de túl hamar elértük a szerszámtárolót és engem a másik irányba küldött. Persze ez sem volt annyira ellenemre. Még mindig kíváncsi voltam, hogy mi fog a lovaglásból kisülni. De ha választani kellett volna, hogy mivel töltöm az időm, amikor itt olyan jól el lehet bújni....
Igyekeztem minden ehhez hasonló gondolatot kiverni a fejemből. Minél hamarabb. Arra kellett volna figyelnem, amiért tényleg ide jöttünk. De csak álltam a fal előtt és nem akart eszembe jutni, hogy mit mondott fél perccel ezelőtt. Mire van szükségünk? Mit kell vinnem? Néztem a különböző kellékeket és törtem a fejem. Kicsit több időbe telt, de végül sikerült felidéznem a szavait. Sietve indultam vissza... mihelyst megálltam, már nyomta is a kezembe a következőt. Megszólalni sem volt időm. És talán jobb is így, mert mást nem tudtam volna mondani, minthogy "Ez baromi nehéz!".
Mire újra észbe kaptam és valamennyire megszoktam a súlyt, már mehettem is a sok kellékkel utána. Útközben igyekeztem úgy tenni, mint aki nem dobna le mindent azonnal a földre. De amint megálltunk, megtettem. Persze nem szó szerint dobtam, de... mondjuk úgy, hogy nem csináltam semmi kárt.
- Ezért a cipekedésért remélem, kárpótolsz - húzódott mosolyra a szám. Persze belegondolva, nem volt ez olyan nagy dolog, de... nem én lennék, ha kibírnám ilyenek nélkül. Ha már nem tehetjük azt, ami akaratom ellenére is ott forog a fejemben - és valószínűleg az övében is néha ott van -, legalább lássam az ilyen mondatokra a reakcióját.

- Én segítsek, neked?! - kérdeztem vissza szinte gondolkodás nélkül, nem enyhe meglepett fejet vágva. De nem úgy tűnt, mint aki ezt észrevette. Az ujjai a karomra fonódtak. Éreztem én és indultam is utána készségesen - más választásom nem nagyon volt -, de azt még mindig nem értettem, hogy hogy tudnék én neki segíteni.
Pár lépés és igen... nem kellett nagy odafigyelés, hogy észrevegyem, a keze egy közelebb kerül az enyémhez. Vészesen közel... Szólni akartam, hogy talán nem kellene, de nem tettem. Túl kellemes volt az érzés. Annyira ismerős és mégis új, hiszen nyílt terepen még soha nem tette ezt. Lehet, hogy önzőség volt, de nem szóltam, nem álltam meg és még csak el sem húztam a kezem. Csak engedtem, hogy az ujjai megtalálják a tökéletes összhangot az enyémekkel és amint ez megtörtént, már eszemben sem volt elengedni. Óvatosan, de mégis biztosan szorított a kezét és ezzel egy időben jelent meg az arcomon egy boldog mosoly. Már nem érdekelt, hogy hogy alakul tovább. Tudok-e neki ténylegesen segíteni vagy csak ott leszek. Vele vagyok és csak az érzés számított, semmi más.

Élveztem. Kimondottan élveztem. Minden annyira... egyszerű volt. Sokkal egyszerűbb, mint valaha is gondolni mertem. Észre sem vettem és már ott álltunk a karám mellett. Úgy tettem, ahogy mondta és elengedtem az eddig biztosan fogott szíjat. Először csak figyeltem Leila-t, majd újra felemeltem a tekintetem, ahogy meghallottam a kérdést. Hirtelen nem tudtam mit válaszolni.
- Hát... - kezdtem bele újabb pillantást vetve a lóra, miközben a kezem a hajamba túrt. El sem tudtam képzelni, hogy mi mindent takarhat pontosan a "felszerszámozás". Végül pár másodperc gondolkodás után döntöttem. Nagy vigyorral fogtam bele a folytatásba. - Majd talán következő alkalommal megpróbálkozok vele. De most inkább te csináld. Én csak figyelek és jó diák módjára fejben jegyzetelek.
Következőleg... Furcsa volt kimondani, de biztos voltam benne, hogy lesz következő alkalom. Ha a továbbiakban is így alakul minden, akkor lesz. Ha már minden nyilvános lesz közöttünk és vége lesz a titkolózásnak, biztos voltam benne, hogy vissza fogok én még jönni ide. Még ha csak látogatóba is. Végiglovagolni egy délutánt, újra elmenni az erdőbe a tóhoz... és csak úgy, minden ok nélkül is. Együtt tölteni egy-egy éjszakát...