" A csörlő.. a csörlő!..." Ez volt az utolsó gondolat amire még emlékszem. Onnan.. csak a néma csend. Csak a nagy fekete semmi volt ami körülölelt, először még hideg, de aztán kellemes. Jó volt ott vele.. Azzal a valamivel.
Aztán lassan húzott valami a a felszínre! Az a valami.. nem ez a valami az sokkal fájdalmasabb és kíméletlen, zúúúg a fejem, és a fülemben valami pittyeg. Ütemesen, mégis mintha valaki ütlegelné a fejemet. Lassan nyílott ki a szemem. Legalábbis próbálkoztam vele, és rövid idő után a fekete szerepét átvette a homály.. aztán a színek.. és végül egy kép. Egy ajtó. Szemben velem, de még mindig nem értettem. Hol vagyok? - fogalmazódott meg a dolog a fejemben, de senki nem válaszolt. Pár kényszeredett pislogás, az elszántság, hogy mozdítsam a fejem, de piszkosul fájt! Egyenesen zakatolt valami őrületes és nem tudtam lehalkítani teljesen, bárhogyan is próbálkozom. Szólni próbáltam, de nem ment. Nem jött ki hang a torkomon, a szám kiszáradt, vagy éppen össze, de senki nem felel. Egyedül vagyok. Nem hallom, de érzem. Aztán újra az a csipogás a fülemben ami most élesebb, fáj tőle a fejem, de sebesebb is, amire ráncolnom kell a szemöldökömet. Őrülten fáj! Mégis a szemben lévő ajtó hirtelen robban be, egy nő.. valahogy ismerős, de olyan gyorsan kerül közvetlenül a szemembe hogy nincs időm töprengeni.

- A...anya..? - kérdeztem, valahogy mégiscsak összeszedve a hangomat és biztos voltam benne. Ő az.. az anyám. És valami történhetett...


És történt is! Alig egy vagy maximum két hét telt el, mire hazaengedtek. Azt mondták nagy szerencsém volt. Amiért nem esett az egész csörlő a fejemre, csak épp hogy megsuhintott, különben nem itt lennék, hanem anyám vinne virágot a síromra. Szerencsém volt. Én elhiszem. Kénytelen vagyok. Azon túl, hogy egyes dolgokra nem emlékszem, azt sem tudom hogy kerültem oda... miért.. és Louis is volt hogy néha meglátogatott, szinte betegesen bocsánatokat kérve amiért állítólag őőőő.. volt az aki odaküldött és kitett ennek, nekem fogalmam sem volt. Ezért is bocsátottam meg neki. Mindent megbocsátanék neki. Hisz ő volt az aki szinte felnevelt.

Volt ott még valaki aki a képbe került. Én, ahogy hazajövök Los Angeles-ből, közlöm, hogy feladtam az iskolát, vissza már nem megyek, és egy fiú is.. állítólag Alex a neve és één voltam az aki a farmra hoztam magammal.
De ez most nem számított.. ez most mind nem számított. Az egyetlen dolog ami éhesen lebegett a szemeim előtt, hogy végre hazaengednek! Se kötés.. se gépek, se orvosok - ami a lényeg - se rabság, és.. Belfegor! Emberemlékezet óta nem láttam, habár azt mondják, rá még nem ülhetek, pihennem kell. rendben. Pihennem... De a kedvenc lovamtól senki nem tilthat el! Ezért is csomagoltam össze mindent rendesen, és apám, amikor megérkezett, úgy indultam meg lefele, mint a nyúúúl! Na jó ez azért túlzás, hisz egy törött lábbal azért még ne vígéckedhetek, de azt mondják ebcsont beforr! És volt már ennél nagyobb zűröm is még 16 évesen.
Bevágódva a kocsiba - ami inkább volt bemászás mint bármi más - már alig vártam, hogy otthon legyek, apám mégis óvatosan vezetett. Hülye mankók! Minek ezek!? - mérgelődtem a két.. eléggé nyomó bottal az ölemben, de amint megérkeztünk a rééégi ismerős szagokat hozó szélbe, azonnal felvillanyozódott a mosolyom. VÉGRE!

(Willson birtok; udvar)

/CH Hospital/

/.../

(Edgewood)

Túl voltunk a kávézón. Részemről egyet ott helyben be is dobtam, nem érdekelt, hogy szétégeti a torkomat és a nyelvem, a másikat viszont.. becsomagolva kértem. Nem tudtam egyáltalán.. ihat e, de egy próbát megér.
Teljesen megnyugodva lépkedtem végig a folyosón, most minden olyan csendes volt. Mintha a tegnapi nap meg se történt volna. Mintha csak egy álom lenne, ami magával ragadva széttépett egy kokainos éjszakán. Az is volt… legalábbis a jó része. A többi meg.. nem érdekelt. Egyszerűen nem foglalkoztam vele.

Már az ajtó előtt álltam amikor egyetlen pillanatra megtorpant a kezem. Hatalmába kerített valami… valami régi, ismerős érzés, de aztán mégis képes voltam elvonatkoztatni tőle. Elmosolyodtam. Remek...

- Szép reggelt! – nyílott az ajtó és meg sem vártam, hogy meglássam a még az ágyban fekvő, vagy a már felöltözött alakját ahhoz, hogy köszöntsem. Valahogy ez most nem számított. Ez az egész.. nem számított…
De az ágy végül üres, nem fekszik benne senki, és a szoba... ott sem állt teljesen felpakolva, hogy hívhassam a sofőrt és kényelmesen hazavigyem.

Volt ott egy pillanat amikor szinte megállt körülöttem minden... Talán a lélegzetem is, de ami a biztos hogy a szívem. A legrosszabb... Mi a legrosszabb... (?)

- A legrosszabb... - motyogtam már az orrom alatt, mire a korábbi nyugodt és jó kedvem egy pillanat alatt eltűnt a semmibe.

- Hol van.. - suttogtam mellé, bááár... volt ott még egy aprócska rész, egy darab észnél, aki megrázta a fejemet, mit szenvedsz már? Az hogy nincs itt.. az még nem jelent az ég világon semmit! Viszont nekem nagyon is jelentett. Talán többet is mint kellene, ahogy elvakított a félelem, és a hangom egy pillanat alatt váltott reszketőbe.

- Summer.. - követte a következő még suttogás, de aztán a kávé a kezemből hangos loccsanással esett a padlóra szétkenődve, én meg egy hihetetlen fordulással indultam az ajtó felé. - Summer! Merre van!? Hol van? - kezdtem valami fékevesztett rohanásba, benn, a fejemben, de a lábaim csak rövid fáziskéséssel engedelmeskedtek. A folyosó.. igen, ott kapaszkodtam bele valakibe, aki azt hitte elmebeteg vagyok. Oké, nem tévedett sokat, de mikor nem kaptam válaszokat, félrelökve tovább kerestem, bevágódva a nővérpulthoz.

- Summer Cataleno! 15-ös szoba! HOL VAN!?? - vettem erélyesre, mire az a rohadt nőcske lenéző pillantásokkal nyögte ki, hogy hazament.

Oké... hazament... - jutott el egész lassan vánszorogva csak a fejembe, de amint fel is fogtam az értelmet, na igen. Az egész dolog sokkal egyszerűbb lett.

- Szóval hazament... - suttogtam egy hatalmas sóhajjal kinyögve és éreztem ahogy az izmaim lassan, de eresztenek.
Egy darabig álltam ott. Nem tudom mit vártam, magamtól, vagy tőle, vagy úgy az egész helyzettől, de aztán csak megindultak a lábaim, előre, és végül ott kötöttem ki, a szokásos helyemen, pont az autó mellett, egy cigivel a kezemben. Szép kis nap... -nak indult.

- Oké, vigyen a Fallen Street 28.-ba.- nyögtem oda a sofőrnek, amikor végül csak beraktam magam. Ha elment, annak oka van. De muszáj megtudnom jól van e. Hogy minden rendben van vele, addig nem tudok hazahúzni aludni. Ez ezer százalék!

(Társasház- Summer lakása)

(Kórház)

A doki még elvégzett minden szart; vérnyomás, pulzus, szívritmus meg még kitudja mi, de egy fél óra alatt lezavartuk. Megjegyezte párszor még, hogy mekkora szerencsém volt, és hogy ilyen többet nem lesz, bla bla bla.... Hozzátette, hogy nem tud nyugodt szívvel haza engedni egyedül, inkább hívjak valakit. Megmondtam neki, hogy lent várnak a váróban, és egy gyors összepakolás után meg is szabadultam tőle. A vizsgálatok alatt a nővérke behozta a gitáromat és a ruháimat, úgyhogy legalább volt miben haza mennem... Ugyanis a futóruhámat még a mentőautóban széjjeldarabolták, mint utóbb kiderült. Jóidőre elbúcsúztam a kórteremtől, - remélem, a kórháztól is - és hívtam egy taxit, ami hazavitt.

(társas ház - Summer lakása)

Az ajtó már csapódott is mögötte. Még hogy Ő visz haza? Na persze, én azt már nem várom ki! Mire idemászik, már hűlt helyemet fogja találni...
Újra egyedül maradtam, bár ez most már nagyon hiányzott. Egy kis nyugalom....csend...(!!!) Ezzel a gondolattal téptem le mellkasomról a szívmonitor kis pamacskáit. A f*sznak pittyegjen itt! E helyett, folyamatos sípolásba kezdett, amit hamarosan követett egy nő, amint őrült módjára ront be a kórterembe. Felmérte a helyzetet, látta, hogy a monitor már nem érzékeli a szívemet, de nem azért, mert már nem ketyegne. Nem szólt semmit, csak bosszankodva lekapcsolta a monitort, és ki is ment.... Na ezt a nőt bírom! Kussol!

Megnéztem, mi téphető még ki, ami gépekhez vezet, de úgy láttam, az infúzióra még szükség lehet, ugyanis dilibogyóim még mindig késnek... Úgy gondoltam, nem bosszankodok inkább tovább. Van elég bajom most, csak egy kicsit kapcsolhassak ki...! Mondanám, hogy hol a p*csába van a gitárom, de most még az sem ment volna. Egyre jobban éreztem, hogy elsötétül a világ, és újra álomba merülök...


Reggel jól ébredtem. Mostmár tényleg jól... Szervezetileg. Agyilag... cigi kell! Majdhogynem ez volt az első gondolatom, ami előtérbe került. Aztán az, hogy ideje felállni... esetleg enni! Milyen kórház ez, azt sem tudom, mikor ettem utoljára! De rájöttem, hogy a nikotinhiány még mindig jobban gyötör... Na jó, ahhoz talpra kell állni. Már sokkal erősebbnek éreztem magam, mint esetleg tegnap este. Ma már tényleg lenne erőm haza menni, azt hiszem. Sikerrel is jártam a felállásban, na jó, a futás talán nem menne, de hát na, mi várható el egy napokig ágyban fekvőtől?

Eltipegtem az ablakig, majd vissza. Úgy véltem, ideje "kiszökni" a szabadba ebből a lyukból, és ki is sandítottam a folyosóra. Cigi kell! Mivel vésztartalékjaimmal nem rendelkeztem, ezért megkockáztattam egy beteget.... Harmadik kérésre - bár ebből egynek nem hittem, biztos vagyok benne, hogy dohányos - , de szereztem egy szállal. Úgy ahogy voltam, kimentem a kórház előkertjébe, ahol a sok köpenyes páciensét "sétáltatta".

(Kórház)

Hallottam a fülemben az epés megjegyzéseket, de igaza volt. Menekültem. Mindig menekülök! A semmibe! Bárhova, csak el innen, el ebből a kibaszott világból, a problémáktól, a fejleményektől, a felelősségtől, minden elől! El a tudattalan feketeségbe! Akárhogyan!

- Holnap érted jövök. – vágtam még ennyit ki ahogy nyílt az ajtó előttem, de ugyanabban a percben már csukódott is, csak épp a hátam mögött, és én már kinn voltam. Előtte. A szoba előtt. Most már legalább egy ajtó elválasztott tőle, és, nekem szükségem volt most erre a távolságra. Jobban, mint ezeddig bármire ebben a kurva életben.

Talán percekig is eltartott, míg álltam ott… az ajtónak, hátra döntött fejem újra összekapta magát, és a szemeim is megnyíltak. Na akkor takarodjunk innen…. – és megindultak a lépteim egyenesen a bejárat felé.

(Kórház)

És újból jött a tipikus Conor reakció, neki mennie kell.
- Igen, menj csak, ez mindig jól ment neked... - jegyeztem meg megvetően. Megjegyzem, én is ilyen vagyok. Elfutok a gondok elől, ez így van, így bizonyára mindig könnyebb, de amit Ő csinál.... Túltesz mindenen. Ha aggódik értem...öm, nem is tudom, de én valahogy nem így szoktam ezt kimutatni...! Menjen csak, mint mindig, vagy keres magának egy kurvát, vagy előveszi a "tartalékait", vagy cigizik. Bár az most nekem sem ártana....

- Nem hagyom...(!) - torpantam meg - Nem lehetsz egyedül... - nyögtem ki végül mégis másképp amit mondani akarok. A kurva életbe, mi ez a kibaszott káosz a fejemben!?? Úgy éreztem a rohadt gondolatok szinte szétcseszik a fejemet! Nem szerettem gondolkodni. Utáltam! GYŰLÖLTEM! Abból még soha, semmi jó nem származott! Mégis csak erőt vettem magamon és eltéptem az időközben valahogy ellenőrizetlenül az arcomba maródó kezeimet.

- Aggódom érted... - nyögtem ki aztán mégis még csukott szemeim mögött és éreztem a fejemben a feszültséget. A testemben! Az izmaimban! Mindegyik csak egyetlen gramm porért! Vagy egyetlen lövés! Vagy BÁRMIÉRT(!) ácsingózott, csak szabaduljak ettől az őrülettől itt a fejemben! Biztos csak az elvonás... biztosan az... - szajkóztam magamnak talán már suttogva is, nem tudom, csak azt tudtam, hogy most bármit megtennék, csak szabaduljak innen. A lábaim viszont.. mintha ide gyökereztek volna. Maradni akarok. Vele! De a kibaszott életbe NEM lesz ennek jó vége! Kurvára nem! És magától a ténytől egyre feszültebb lettem. Tudtam, ha nem cselekszem most azonnal, újra jön egy olyan... roham, vagy mi az isten, és tombolni fogok.

- Most el kell mennem... - nyögtem ki valahogy sietős lépésekkel az ajtó felé és már éreztem a kezemben a kilincset, tudtam, hogy ezt valamin.. vagy valakin le kell vernem, de nem akartam, hogy lássa. Hogy egyáltalán lásson. És hogy ezt érezzem. Pedig akár az életemet is odaadtam volna érte...

Megint jött egy pillanatra az a Conor, amitől riadtságomban ugrottam egyet.
- Ezt mégis hogy gondolod? - néztem rá alaposan végiggondolva, egy perc szünet után - Rám akarsz aggatni valami idióta ápolót vagy mit...? - néztem rá hihetetlenül - Te még mindig nem érted ezt... - mondtam halkan inkább magamnak - Nincs szükségem segítségre! Nincs szükségem senkire.... - halkultam el. Most valahogy kedvem lett volna mindent rázúdítani, kiteregetni a szennyest, mindent elmondani, méghozzá saját magáról. De nem, azt valahogy későbbre tartogattam. Nem tudom, valahogy még mindig reménykedtem, rájön magától is...

- NEM..(!) - vágtam rá hirtelen de aztán valahogy félúton visszaszívtam az indulatot. Megköszörültem a torkomat, és inkább másképp folytattam. - Nem tudom jó ötlet e, hogy egyedül maradj... - fordultam már felé, de egy tapodtat sem mentem közelebb. Conor.. Conor.. magad alatt vágod a fát, haver! Hát nem veszed észre? - hallottam a fejemben, de azt hiszem nem. Nem vettem észre. Talán mert nem akartam! - Talán kéne valaki. Melléd. Aki segít. - szótagoltam - Legalább a kezdetekben. Nem lehet? - dőltem neki seggel az ablaknak, két kézzel belekapaszkodva a fűtőtestbe mögöttem. - Talán fel kéne venned valakit! - emeltem meg az útközben a cipőmet bámuló fejemet.

Valami történt, amit nagyon nem akartam. Csak a kezét éreztem elszakadni az enyémtől, és máris az ablak mellett volt. A francba, hogy nekem mindent el kell szúrnom! Legszívesebben visszaszívtam volna mindent, nem akartam megbántani, vagy megsérteni, vagy ilyesmi... De most még kérjek elnézést? Nem, az valahogy most nem jött volna ki a torkomon. Nem mondtam én semmi rosszat, most miért kérnék bocsánatot?! "Ha nem rólad lenne szó..." - A mondat, amit annyiszor hallottam már, de még egyszer sem őszintén, vagy éppen... miattam. Most valahogy a kusza agyamban, azt sem tudtam eldönteni, hogy ez hová tartozott...

- Oh... - hagyta el a számat ez az értelmetlenség, nem is értettem jelen pillanatban mit éreztem. Örülnöm kellene, nem? De valahogy, nem éreztem boldogságot. Inkább a lezáró érzés kerített magába. Oké, végre kijutok innen, de... Akkor az is eltűnik, ami itt volt... ami itt van most is. Vagy inkább, aki...

- Hát, hamar megunták a társaságomat. Végre. - próbáltam mosolyogni halványan, mert én épp most a boldogság mintaképe vagyok, nem?! A szótárban a boldogság szócikk alatt az én nevem áll... ja.... De valahogy úgy éreztem, hogy ha innen kiteszem a lábamat, akkor megint jó ideig nem találkozunk.
- Akkor már úgy látták, nem egyedül is megvagyok... - ja, hogy ezt miért tettem hozzá, azt nem tudom. De azt hiszem, innentől kezdve a pokoli magány lesz az új haverom.

Lassan mosolyodott el a szám. Ez most más volt, de akkor is.

- Kettővel... - ismételtem utána - Nem is rossz! - vigyorodott el a fejem, de hamar visszakaptam - Kurva messze vagyok én a jótét lélektől... - húztam ki a keze alól lassan a kezem és elindultam vissza az ablakhoz. Valahova messzire. - Ha nem rólad lenne szó... - fordítottam felé a fejem, amikor már újra ott támaszkodtam, a kereten, a fejem felett és hiába próbáltam arra koncentrálni ami kinn van, nem ment. Persze soha nem is érdekelt.

- Beszéltem az orvosoddal... - szólaltam meg aztán újabb hosszabb vagy rövid csönd után nem tudom, de már megint az üveget néztem és attól vártam a megváltást. - Holnap hazajöhetsz. - fordultam újra felé, fel se tűnve a dolog, hogy a haza neki az, és nem nekem.

- Láttam, közvetítette a tv... - sóhajtottam. Nem hiszem el, hogy a világban nem történik semmi egyéb.... - Oh, köszönöm szépen. - mondtam hálásan - Mostmár, azt hiszem kettővel is jövök neked. - vigyorogtam - Nem is tudtam, hogy ilyen jótét lélek vagy! - kuncogtam. Most így végig gondolva, tényleg. A nagy 'Leszarom Conor' valahogy most túl sokat is megtesz értem. Kezdjük ott, hogy bejött... Folytassuk azzal, hogy visszajött! A grátiszokat, már nem is említem... - És szerintem a ruháimban nem bálba készülök mostanság, szóval... - vontam meg a vállamat.

Hiába nem akartam elvarázsoltak a szemei. Sőt, egyre inkább. Már akkor is, ott a kórházban.. a Rose-ban, de most még inkább. Fogalmam sincs róla miért jelentett most többet a szememben... de sokkal többet jelentett. És én képtelen voltam tenni ellene.

Nyelnem kellett ahogy a keze az ágyon fekvő kezemre vándorolt. Nem húztam el, pedig kellene. Nagyon kellene, mégsem tudtam ellent mondani neki. Csessze meg!

- Semmi új. - tértem vissza aztán inkább a szemeibe. Hazudtam, de nem érdekelt. - Illetve a szarrágók elkotródtak. - próbálkoztam mégis valami mással - A cuccokat meg.. elhoztam. - ment már nyögvenyelősebben. - A sofőr mindjárt itt lesz vele. - sóhajtottam nagyot - És bocs, de nem nagyon szoktam ruhákkal szarakodni. - húztam el a számat a helyzetre, amiért nem épp... szóval belehajtogatni? Azt nálunk mindig Eff csinálta. Vagy épp az akit megfizettem.

Nem is hallottam, mikor jött be. Csak már a kezét éreztem az enyémen. Sok időbe telt, mire visszajött, dee... Most mondjam, hogy hiányzott? Nem, az olyan izé lenne... Még ha igaz is. Egy kicsit. Talán. De csak egy kicsit.
- Nem aludtam. - fordultam át mosolyogva felé - Itt vagy. - ismételtem sóhajtva, boldogan - Mi újság? - fogtam meg az imént az én kezemen végigsimító kezét, mert jól esett. Jó volt, hogy itt volt, örültem neki. Hát szarok bele, hogy milyen kis izé Ő.

Arról sem volt fogalmam, vajon hány óra lehet. Kb. egy napja dekkolhatok itt, vagyis... Esteledik, asszem. A külvilágról semmi tudatom nem volt, csak az, hogy én vagyok az új szenzáció. Legalább amíg itt vagyok, lecsendesedik a dolog, és ha kijutottam, már csak nem beszél majd mindenki rólam...?

(Kórház)

Csend volt. Síri csend, ezért én is csendes voltam. Az ágyban feküdt, vagyis használt hogy jártattam a számat, nem maradt ott sokáig. A szeme csukva volt. Pihent. Vagy aludt? Nem tudom megy e neki félig ülve, de azért próbáltam nem zajongani. Halkan fordultam meg és zártam magam mögött az ajtót és ugyanolyan csendesen lépkedtem közelebb. Az arcát néztem. Nem tetszett. Szürke volt. Még mindig. Eszembe jutottak az előzőek, ahogy az orvos dumál nekem, amiket dumál, és éreztem ahogy a számban koccannak a fogak. Aggódtam? Igen. Meglehet. Sőt valami sokkal többet éreztem. Olyat amit nagyon nem kéne éreznem...

Ép kezem lassan nyúlt a kezéért, ami lazán elfeküdve terült el mellette és csak az ujjbegyeimmel simítottam rajta végig. Csak hogy érezzem a bőrét a kezem alatt. Hogy itt van. Velem...
Ekkor hallottam a mocorgást és visszahúzva a kezem néztem fel a megnyíló szemeibe.

- Nem akartalak felébreszteni... - folytattam a korábbi mosolygást - Itt vagyok. - vettem még mindig csendesre, eszemben nem volt rárontani a hírekkel, hogy a művelet sikerült, mert sehol senki odalenn és hogy aaa.. sofőr, azonnal jön a cuccokkal a kezében.

Elbambultam. Azt sem tudom, min gondolkodtam, csak úgy voltam. A mentőautó szirénája ébresztett, mire felkaptam a fejem, és a mozgósodó tömeget figyeltem az épület előtt. Kattogtak a gépek, mindenki üvöltözött, próbáltak interjúkat készíteni. Amint láttam "én" még nem voltam az autóban. Hé, akkor most mi van? Figyelmesen követtem az eseményeket, mikor egy kórházi ágyon... Te jó ég, az lennék én?! Elfogott a nevetés, Conor mindent elrendezett. Még egy csajt is szerzett, de megoldotta, az arca egyáltalán nem látszott. Uff, úgy nézett ki, mint valami halálos beteg. De tényleg! Mindenhol csövek, az arcán oxigénmaszk, hát ebből azt gondolhatják majd, nem sokan múlott. Még mindig jobb, legalább nem engem kergetnek... De ki az a csaj? Az első tippem, prostituált volt. De inkább nem is filóztam rajta többet, Conorból bármi kitelik.

A tömeg feloszlott, a kocsi kigurult. Mindenki bevette, egy-két pióca maradt, az orvosok üldözésére. De ők is hamar leléptek. A többiről sem maradhattam le, úgyhogy megszerezve az ágyhoz kötött távkapcsolót, bekapcsoltam a tv-t. Mit is vártam, én vagyok a legújabb szenzáció. Az első csatornán élőben közvetítették a repülőre szállásomat. Megmosolyogtam a jelenetet, igazán szórakoztató volt a sok idióta átverése. De akkor az ajtó vágódott ki.
- Miss Cataleno! - nyitott be magából kikelve az orvos.
- Nyugi Doki, nem mentem sehová. - jó volt nézni, az orvosnak rugózott a szeme, hogy az imént még odalent látott.
- De akkor ki volt az...?

Hát igen, a megválaszolatlan kérdésnél maradtunk. A Doki emelte a bevitelt, azzal érvelve, hogy nem terveket kellene szövögetnem, hanem pihennem, úgyhogy kicsit lenyomott a nyugtatókkal. Szinte éreztem, ahogy a köd rátelepedik az agyamra, sötétedik a világ, és a széken ülve elalszom.


Fáradtan ébredtem. Vagyis, nem inkább fáradtan, hanem... Kimerülten. Istenem, ha folyton ennyi szart nyomnak belém, sosem fogok lábra állni..! Ha már lábra állás, akkor... Már az ágyban ébredtem. Valaki segédkezett, a puha párnál között voltam, nem a székbe roskadva. Még mindig teljesen be voltam kötve, a szívmonitor még mindig pittyegett, az infúzió még mindig folydogált az ereimbe. Mikor szabadulok végre meg tőlük?! Ez valahogy felébresztett, visszahozva az életbe nem akartam tétlenkedni, hát a szekrényből előhalásztam a telefonomat... Valaki felelőséggel tartozik a riporterek miatt. Tárcsáztam a számot.
- Summer? - vette fel a kételkedő hang.
- Ki a felelős? - vontam kérdőre.
- Summer, nyugodj meg, nem tehettünk mást...
- Ki engedélyezte? - követeltem.
- Anyád szerint kellett a reklám, de...
- Milyen reklám, Tatjana?! Mikor fogja már fel, hogy vége?
- Summer kérlek ne beszélj így velem, én csak tettem amit mondtak!
- Jó, ne haragudj... - tértem észhez pillanatokkal később.
- Nem értem. Új orvosod van, nem? Miért repülsz haza?
- Nem.. nem megyek haza, hosszú történet, nem vagyok a gépen.
- Hogy mi?
- Csak elüldöztük a riportereket, még itt vagyok Chance Harbor-ban. - magyaráztam.
- Oh... Pedig már azt hittem, láthatlak. - csalódottan hangzott.
- Nem megyek haza, Tatjana. Többet nem.
- De az egészséged miatt, ésszerűbb lenne, nem?
- Tökéletesen megvagyok, sőt, New York okozná a vesztemet.
- Ne dramatizáld túl... - oh, hát persze!
- Örültem, Tatjana. - zártam le inkább, valahogy most nem volt kedvem vele veszekedni.
- Szia... - halkult el, majd le is tettem a telefont. Most nem volt kedvem ezzel foglalkozni... Most igazán betegnek éreztem magam...

Megnyugodtan mosolyodtam el válaszán. Visszajön. Miért kering bennem ez a hülye érzés, hogy máris várom, hogy visszajöjjön? Pedig még el sem ment...
- Igen. - mosolyogtam megerősítően, majd ahogy mondta, lejjebb is csúsztam a széken, hogy még véletlenül se látszódjon ki a fejem az ablakon. Az kéne még, hogy elszúrjam az 'akciót'! Az ablak alól kukucskáltam felfelé, meggyőződve arról, hogy így is látok, majd figyeltem, ahogy Conor kisétál az ajtón, és én újra egyedül maradok.

Összehúztam a szemeimet. Hatott, mert aztán javított a dolgon, mégse nyugtatott meg. Oooké, nehéz kis tyúk ez, de imádtam! Hogy mi van? - zavarodtam meg elsőre a saját gondolataimon, aztán jobbnak láttam inkább váltani. Vagy a szemei voltak amik kihúztak belőle. Vagy mégsem?

- Egy rohadt atomhadsereg se tudna távol tartani... - beszéltem még mindig a szemeibe és fel se tűnt ahogy rászorítok a csuklójára. Oké, ezt MOST fejezd be! - jött a parancs és én felálltam.

- Akkor cucc... és gitár. - ismételtem újra, ami úgy tűnik nem lesz gáz, megmarad, még ha idegességemben a kezem már újra a zsebemben is kutatott, kitapintva a dobozt az ujjaim alatt. Megváltás! - Te meg húzd le a fejed! - intettem fejjel az ablak felé. - Nehogy ez a sok retek meglásson. - kényszerítettem keskeny mosolyt az arcomra, azzal megcéloztam az ajtót.

(Kórház)

- Szééép, összesek, és még Te is bántasz! - biggyesztettem le az ajkaimat vicceskedve. Láttam ám én rajta, hogy nem játszotta most a 'bízom benned' dolgot, de hé, lazulj már!
Segített a helyére tolni a széket, hogy viszonylag mindent láthassak. Próbált felvidítani, mint mindig. És törvényszerűen, ez úttal is sikerült. Egyből mosoly terült szét az arcomon, feledve a bajt.
- Ömm....nem! - játszottam egy pillanatra az elgondolkodót, majd rá is vágtam. - Nyugi, megleszek, menj nyugodtan! - nevettem - Csak ígérd meg, hogy visszajössz. - halkultam kicsit el. Eddig minden kórházban töltött időmet azzal töltöttem el, hogy várok. És eldöntöttem, hogy itt már nem ez lesz! De amióta jött az első látogatóm... És te jó ég, kettő is volt! Azóta, el sem akarom engedni. Főleg nem, ha róla van szó...

Észnél volt. Legalább ő. Legalábbis remélem. Oooké. – sóhajtottam nagyot fejben, és továbbsegítettem az ablak felé.

- De ha itt fogod magad és összeesel nekem, ne akard megtudni, hogy mit csinálok veled... - fenyegettem meg mivel rohadtul nem voltam nyugodt. Mégse parancsoltam azonnal ágyba, pedig Eff-fel simán megtettem volna. Csoffadok! Csessze meg!

Segítettem neki a székkel, nem vagyok olyan szarházi, hogy hagyom, hogy egyedül rágódjon vele. Mióta? Na vele, nem. Amint leült viszont a székre, és láttam, hogy a feje szürkébe vált, jobbnak láttam inkább a helyére tenni a dolgokat. Leguggoltam vele szemben és két kezembe fogva a két csuklóját, a térdei elől néztem fel rá.

- Minden oké lesz. Bízd ide! - próbálkoztam egy poénosnak tűnő kacsintással, de nem tudom mennyire jött be. Lehet semennyire, mégis váltottam a témát. - Ha most itt hagylak... garantálod hogy nem ugrálsz? - kérdeztem gyanakodva. Hogy ismerem e? Nem, nem tudom. De egy ugyanilyen önfejű csajt ismerek, és azt még ágyúval se lehet földre kényszeríteni.

- Köszönöm. - mosolyogtam rá. Hé, lehet, hogy nem is fogok unatkozni?
- Gondold meg, mit csinálsz! Ha bármi is hiányozni fog a szekrényemből... - néztem rá, gyilkos pillantást vetve, de persze, csak viccelődtem akár csak Ő. Nem volt neki ilyesmire szüksége. Megoldja Ő máshogy...Na jó, ezt inkább hagyjuk...

- Nem tudom, majd kiderül! - Vigyorogtam fel rá arra, hogy jó ötlet-e. Ugyanmár! Mi baj történhet...?
- Nem maradhatok le a saját repülőre szállásomról! - mosolyogtam rá, tiszta életkedvvel. Hé, ez én lennék? Nem épp a megszokott, deee... Régen éreztem ilyen jól magam. Pff, ahhoz képest, hogy itt dekkolok ezen a lepratelepen...!

Egyik kezemmel Őt fogtam, másikkal magammal rántottam az infúziós állványt. Ahh, mikor szabadulok meg végre ezektől a csövektől?! Mint valami halálos beteg, akit a gépek tartanak életben... Odamentünk az ablakhoz, és az ablak előtti széket fordítottam úgy, hogy kilássak, és láthassam végre a riportereket.... Ba*ki! Ezek rohadt sokan vannak! Egy pillanatra elhatalmasodott rajtam a pánik, mit tudhatnak már rólam... És mi van, ha nem jön össze Conor terve? Ha nem veszik be, hogy a gépen vagyok? Sosem jutok ki, és Ők ássák a síromat. Inkább nem is nagyon néztem őket tovább, leültem a székre. Nesze neked, az iménti jókedv, még hamar elszállt. Ezek a nyomorékok meg úgy leszedáltak, hogy még dühösnek lenni sem volt már erőm!

A kulcsra néztem a kezemben, majd vissza a szemeibe.

- Ööö... persze. - vágtam rá egy orbitális bólintás kíséretében ellenállva a szokásos gondolatoknak. Gyerünk, Conor! Fog ez menni! - köszörültem meg a torkomat, és inkább próbáltam ráfigyelni. - Ruha... és gitár. - ismételtem utána, remélve, hogy az utóbbi időben nem kicsit szitává váló agyam, akkor is emlékezni fog rá, ha átlépem a küszöböt. - És próbáljam meg nem feltúrni a bugyisfiókot. - vigyorodtam el, de aztán igyekeztem összekapni magam. Jó lenne indulni, de semmi kedvem. Ha itt van mellettem... valahogy mintha minden rendben lenne.

- Oké! - vágtam rá aztán újra megköszörülve a torkomat és rászorítva a kezére betúrtam a kulcsokat a zsebembe. Indulni kéne. Ekkor volt, hogy lvágódott a takaró és... - Most mi van, most te is jössz? - néztem rá értelmesen, csak szórakozva vele, aztán a karja alá nyúlva segítettem talpra.

- Biztos, hogy jó ötlet ez? - kérdeztem félig elhalkulva egészen közelről a szemeibe. Fogalmam sincs, hogy most mit éreztem. Vagyis... az tuti, hogy a szívem megint ütlegelt, de nem tudom, hogy csak féltem, őt féltettem, vagy valami egészen más. - Mire készülsz...? - kérdeztem félhangon, még mindig nem eresztve a szemeit. Ja, a riasztó már vijjogott, hogy már megint!? De mint korábban, most sem törődtem vele. Csak tartottam a karomban, nem is olyan messze a mellkasomtól, és... a szemeit néztem.

Mondatán, csak megforgattam a szememet. Elképesztő, hogy milyen dumái vannak...
- Persze, menj csak. - mosolyogtam rá - Nehogy rosszul legyél nekem a nikotinhiánytól. - jegyeztem meg viccelve. De nem, aki a nikotinhiánytól rosszul lesz, az én leszek hamarosan.
- Megkérhetnélek valamire? - néztem rá, majd motoszkálni kezdtem az ágy mellett álló kis szekrényben. Elméletileg a személyes tárgyakat ide szokták tenni ééés....megvan!
- Elhoznál pár cuccot a lakásomról? - adtam a kezébe a kulcsot - Kellene valami ruha, végül is nem kötelezhetnek hogy ebben a gúnyában legyek! - fogtam meg a pöttyös hálóing szélét. Borzalmas... - Meg kellene a gitárom is! - jutott eszembe - Beraknád a tokjába, és elhoznád? Legalább hasznosan töltsem raboskodásom alatt az időt. - mosolyogtam. A tokomban volt mindenem, a kották, a szövegek, a félbe hagyott ötletek. Hátha kipattanna esetleg valami az agyamból...

Eszembe jutott a tervünk, hogy akkor én elméletileg perceken belül helikopterre szállok, és elrepülök. Hát erről nem szabad lemaradnom!
- Segíts felállni! - dobtam le magamról a takarót - Gyerünk, segíts már! - szóltam rá. Nem szándékoztam újra összeesni, az még egynapi rabságot jelentene...

- Érzéssel... - gondolkoztam el - Ahogyan a ló baszik. - éltem a régi hasonlattal, de.. nem is tudom mikor nyomtam már ezt a szöveget utoljára. Azt hiszem még Tate-el. Amikor együtt nyomtuk a rizsát, és csináltuk a feszkót. Régen! Istenem, hogy hiányzik az a mocskos pofája... - révedeztem el, de aztán letettem a múltról. Az mindig csak elveszi a kedvemet. Úgy kb. mindentől.

- Oké! - álltam fel újra az ágyról vagy kétszer végigdörzsölve a farmeromon a combomon - Azt hiszem talán jobb lenne ha elhúznék az alagsorba. - győzködtem saját magam - Most jól jönne egy cigi és ha a szimatom nem csal, és a Jensen név sosem, akkor perceken belül ezek is ideérnek. - néztem csak egy pillanatra az ablak felé, aztán vissza a szemeibe.

Elnevettem magam. Jó volt újra ilyennek látni.
- Rendben, szólj, ha kitaláltad. - vigyorogtam - De csak érzéssel, ha kérhetném, érzéssel. - figyelmeztettem nevetve. Még jó, hogy jövök neki, nem is egyel! - De ezt leszámítva bármit kérhetsz. - mosolyogtam rá.

- Nem zseni, ISTEN! - vigyorogtam szélesen, és igen, azt hiszem imádtam ezt az érzést. Éltem-haltam érte! Ahogy azért a mosolyért is ott az arca közepén. Mégis eltéptem a szememet amikor egy pillanatra rajtafelejtettem.

- Szóval akkor ezért majd jössz nekem eggyel! - kacsintottam rá megint, gyorsban a farzsebembe tolva a mobilomat. - Még meggondolom mit kérek.. - vettem fel önelégült, magas orrú ábrázatot, persze csak hogy vicceskedni kezdjek. Komolyan, nem ismerek magamra! Kurva rég voltam utoljára anyag nélkül ilyen hülye!

Figyeltem értetlenül, ahogy Conor már intézkedik. Te jó ég, vajon mire készülhet? - gondoltam, de amint meghallottam mire készül, le is esett.
- Te félre akarod vezetni Őket? - vigyorogtam rá, mikor leesett - Zseni vagy! - kuncogtam - Eltűnnek a városból, és újra azt hiszik, hogy New Yorkban vagyok! - vezettem még a sztorit. Tényleg zseniális ötlet.

- Elegen. - bámultam vissza az üvegre és fejemben elég érdekes képek vagy inkább jelenetek jelentek meg, hogy is lehetne eltüntetni őket. Éreztem ahogy megint vigyorgok, de aztán eszembe jutott itt még valami.

- Azt hiszem... tudom, hogy hogy szedjem le őket. - komolyodott el a fejem, majd hirtelenjében csillanva meg szememben a gondolat újra nyomtam a gombot, vettem a fülemhez a telefont és szóltam bele.

- "Jensen. Mégiscsak küldjék azt a kocsit. Igen, lesötétítve." - bólintottam - "És készítsék az egyik magángépet New Yorkba." - biccentettem megint - "Nem árt, ha nagy port kavar." - kacsintottam útközben Summerre saját magam már fülig érő szájjal vigyorogva a tervemen. - "A többit majd személyesen." - nyomtam ki a gombot, és piszkosul örülve magamnak lépkedtem közelebb és raktam le magam az ágy végébe.

- Készülj fel, New Yorkba repülsz! - vigyorogtam egyenesen a szemeibe - Illetve... ők úgy tudják. - intettem fejjel az ablak felé, és már alig vártam, hogy lássam ahogy végigfut a forródrót a kocsi láttán, hogy összekapva minden cumójukat rohanjanak mint a birkák. Élvezetes látvány lesz!

Újra eszembe jutott, hogy mi is volt az orvos érkezése előtt. Azok a piócák....
- Sokan vannak? - próbáltam pislogni ki az ablakon, most valahogy nem volt kedvem talpra állni - Nem tudom. - válaszoltam a kérdésére - Annyi is elég, hogy tudják, hogy itt vagyok. Napok kérdése, és kiderítik... - bosszankodtam - Nem tudom, ki a felelős, de beszédem lesz az ügynökömmel. - tervezgettem a k*rvanagy leordítását Tatjana-nak....