/Magán kórház/

Először nem akartam kijönni. Furcsa módon, a kórházban akartam még maradni. Még az előtérben elővettem a tablettáimat, mielőtt eldurran az agyam, de csak két szem maradt. Megfordult a fejemben, hogy biztos van itt egy gyógyszertár, vagy a rendelőkben nyugtató, mire feltűnik valakinek, hogy lenyúltam már én sehol nem leszek. De ezt én sem gondolhattam komolyan. Nem akartam Conorral találkozni, mikor kijön, de nem tehettem mást, be kellett ülnöm a kocsiba, valakinek haza kell vezetni.

Beültem a kocsiba, és az utolsó két szemmel babráltam. Ez az utolsó. Most igen, szükségem van rá, de mi lesz később? Épphogy ez a két szem elég most, hármat szoktam. De ha elfogy, akkor valahonnan szereznem kell. Méghozzá egy orvostól, ami sosem jó. Kicseszett élet! De megláttam Conort a kocsihoz közeledni, és újra elfogott az az érzés. Megmarkoltam a kormányt, és bekaptam a két bogyót mikor beült mellém. Lássuk, mi lesz az elkövetkezendő napokban... Gázt adtam, egy szó nélkül.

/Jensen ház/

És iigen, megint parádés győzelmet arattam! Megláttam azt a mosolyt, A mosolyt. Ami őszinte, és a kedvencem. Kiszállt az autóból, és a bejáratot vette célul. Semmi menekülési kísérlet. Pedig talán még el is tudtam volna képzelni. Visszafordult, engem várva. ~ Oké, Summer, nem miattad vagyunk itt, csak menj! ~ - vettem rá magamat egy mély levegő keretében. Lenyomtam a kilincset, és követtem Conort.

/Magán kórház/

Igen, talán el is mosolyodtam. Csak úgy önkéntelen. Mindig is így képzeltem, ha az embernek anyja van, igazi... normális anyja, akkor így bátoríthatja kisfiúként a nehéz dolgok előtt. Akárcsak ahogy ő nézett most rám. Nagyot sóhajtottam, megadva magam a cseppet sem erőszakos követelésnek, és rábeszélve magam, csak lenyomtam a kocsi kilincsét, és csaptam is a hátam mögött az ajtót. Felőle viszont nem hallottam ajtócsapódást. Úgy tűnt ő még mindig benn ül.

- Te nem jössz!?? - kérdeztem visszafordulva fél útról az ajtó és a kocsi között.

Leállítottam a motort, és vártam. Tudtam, Conornak nem nagyon füllik ehhez a foga. De ezt nem nekem kell bemutatni. Még ha ez a kórház jól is néz ki, nem szívesen teszem be a lábamat, még ha kíséret is vagyok. De ezúttal le kell győznöm a kórház fóbiámat, és örülnöm kellene, hogy most nem nekem kell ide jönni, vagy éppen nem mentővel hoznak. De amint látom, ez egy magán kórház - a feliratból ítélve - úgyhogy nem lesz szerencsém többet ide jönnöm.

Utáltam a kórházakat. És nem is a kórház szag, vagy a betegek miatt, hanem a tudat, hogy eddig miért kerültem oly' sokszor kórházba. És ha itt vagyok, az sohasem jelent jót. Ha valami van, az utolsó dolog, CSAK a legvégső, ájulás esetben hívatok mentőt. Ha egyáltalán tudok akkor még mentőt hívatni. Általában, nem. De szörnyű érzés egy kórházi ágyban ébredni... Úgy hogy orvosok hajolnak feléd, fürkészve, mikor lesz a következő rohamod...

Talán kicsit elkalandoztam, újra valóságba kellett kerülni. Conort néztem, megpróbáltam magabiztosságot sugározni, és vártam, mikor szál ki a kocsiból.
- Tudom, hogy nagyon nem akartál ide jönni, de elárulok egy titkot, ha kiszállsz a kocsiból, és bemész, gyorsabban túlesel rajta! - mosolyogtam - Innen nincs már menekvés.

(Jensen ház; a ház előtt)

A következő kanyarok már lassabban mentek. Nem mondom hogy bántam vagy sem, egyszerűen nem érdekelt. Amikor közvetlenül az ajtó előtt parkolt le, még mindig nem mozdultam. Fogalmam sincs mire vártam. Hogy zavarodott? Piás? Talán mindkettő, mert a Devil már végképp elhagyott, ezt éreztem. Pedig most mindent megadtam volna egy kellemes kis fehér csíkért. Én hülye, hogy hallgattam rá! Már rég otthon repülhetnék! Aztán csak arra eszméltem, hogy engem néz.

- Mi van... - fordultam felé, de nem is annyira kérdő, mint inkább fürkésző szemekkel.