Értetlenül húztam össze a szemem amikor megállt a mozdulatban. Azután hátrálni kezdett.. és.. majd még beszélni is, én meg egy megkönnyebbült sóhajjal ejtettem vissza a kezem.

- Én várok... - rántottam félre az állélemet, de azt hiszem.. azt hiszem képes lettem volna akár napokat is várni rá. Amíg valamit matatott.. valahol.. a szemem fürkészőn futott végig újra a romhalmazon. Üvegcserepek.. mindenfele. Összetört képek... keretek.. díjak. Elismerések... De ami még jobban meglepett, vagy talán az egyetlen, az a kotta ott nem messze. Miszlikbe aprítva. Emlékeztem rá. Az a zene.. Ami annyira tetszett nekem, és...

Újabb motozás hangja amire visszakaptam irányba a fejemet. Ő állt ott előtte. Pontosan ott, ahol alig... már nem is tudom mennyi perce, de egy cseppet sem számított.

- Mehetünk. - nyújtottam felé újra a kezem, csak, hogy jó szorosan az övébe fűzzem, az ujjaim rászorítsanak a kezére, és igen, azt hiszem elcsattant a mai első mosolyom. - Gyere! - pillantottam fel a szemeibe és hátrahagyva mindent magam után húztam. Hogy hová?? Az legyen meglepetés. vagyis neki. Fejben már nagyon is jól tudtam hova viszem...

(Világítótorony)

Megkönnyebbültem és hálásan néztem szemeibe, majd felém nyújtott kezére. Gondolkodás nélkül nyújtottam volna az enyémet, de félúton megálltam. Mutató ujjamat felmutatva kértem türelmét, de szemében zavarodottságot látva hozzátettem -Fel kell vennem valamit. - mosolyogtam rá a magyarázattal, a fürdőbe hátrálva.

Kutakodni kezdtem valami viselhető valami után, bár azt sem tudtam, hová is megyünk. A hajam is már jórészt megszáradt, azért reménykedtem abban, hogy nem fogok megfázni. Rendbehozásom közepette szembetalálkoztam tükörképemmel, ami lehet, hogy hiba volt. Ramatyul néztem ki. Lehet, csak azért tűntem olyan sápadtnak, mert már napok óta ki sem festettem a szememet, de... nem, ezt nem tudom erre fogni. Karikás szemeimet próbáltam azért eltüntetni, bár csak halványodott.

A kedvem valamelyest jobb lett. Tudom, hogy nemsokára elhagyom ezt a romhalmazt, és Conorral töltöm a napot. Kikeveredve pár perc múlva a fürdőből hozzá siettem. Bár már kezét nem nyújtotta felém, mintha el sem tűntem volna a keze után nyúltam. - Mehetünk? - erőltettem nagyobb mosolyt az arcomra.

Haragudni? - húztam össze értetlenkedve a szemöldököm, még mindig nem eresztve a szemeit. Úgy csinálja ezt, mintha nem... ismerne. Vagy valami olyasmi. - köszörültem meg inkább zavartan a torkomat és elfordítottam a fejem újra körülnézve. Ekkor láttam csak meg a törött üvegcserepeket. A vért... és talán pont erre volt, hogy vizslatón visszafutott rá a szemem, csak hogy felmérjem honnan származik, nagy e a baj, de csak.. beforrt sebek. Keserű íz öntött szét a számban, és normál esetben azt mondanám, a tegnapi kokain hagyatéka de most inkább sokkal biztosabb voltam benne, hogy nem az. Mégis csak lehunytam a szemem. Csak egy pillanatra fordulva el, amíg vissza tudom nyerni az ép eszemet. Nyeltem.. ez egészen biztos. De ekkor fordultam csak vissza rá.

- Tűnjünk el innen! - nyújtottam ki felé hirtelen ötlettől vezérelve a kezemet. Mondhatná, hogy de javú, pont, mint akkor, ott az erdőben, ami nem is végződött annyira jól, de egyszerűen nem tudott érdekelni. Most.. nem.
A szemeit néztem.. majd a felé nyújtott kinyújtott tenyerembe. Aztán megint a szemei. Jön? Nem jön? Nem tudtam kiszámítani. De egy dolgot tudtam. Muszáj lesz eltűnnünk innen!

Elmondta aggodalmát, de azt hiszem, mindketten láttuk, hogy jobb nem feszegetni a témát. El van felejtve... Legalábbis, most hogy itt volt, mindenképpen.

Követtem tekintetét, mikor körbenézett.
- Oh... - mértem fel én is a terepet - Ömm, nem, megoldom, csak... Állati nagy kupi van, nem is értem, hogy tudom elviselni, ne haragudj. - hebegtem össze mindent - De... Most nem akarok vele foglalkozni, most nem megy! - néztem körbe fájón, ahogy minden szanaszét hevert, az üvegdarabok a fal mellett, kottáim összegyűrt darabjai - Öm, van mára valami dolgod? - néztem rá bátortalanul - Lenne kedved, csinálni valamit, elmenni valahová? - Ki akartam szabadulni a házból, nem látni ezt a borzalmat. De nem akartam egyedül maradni. Conoron kívül nem ismertem senkit, legalábbis, senki mást, aki ilyen közel állna hozzám...

Furcsa volt. Mármint kész röhej ez az én számból, de nem a megszokott. Ugyanaz a gyönyörű szempár mégse volt ott benne az a.. az az élet. Amit én annyira szerettem...

- Akarod, hogy.. elmenjek? - mutattam most az ablak felé, le, a ház előtt dekkoló sofőrre, de szemem közben a lakás padlóján száguldozott. Mégse az volt az, amiért menni akartam. Csak egyszerűen... ha valakinek nem kellek, nem szokásom ráerőltetni magam. Mondjuk tisztán.
Amikor visszataláltam a szemeibe viszont mégis másképp válaszolt.

- Én meg pont azt hittem, hogy látni se akarsz. Azután hogy... - hagytam félbe a mondatot de azt hiszem mindkettőnknek nyilvánvaló volt, hogy hogyan folytatódtak tovább az események. Egyikünknek se kellett emlékeztető.

- Mindegy... - adtam ki egy elfojtott sóhaj kíséretében, és elfordulva tőle felmértem a szobát.

- Nincs szükséged esetleg.. segítségre? - intettem a romhalmaz felé ami lássuk be, oké, hogy nálam jól mutat, de ő nem ilyen. Ő nem ez. Ő valami sokkal... jobb ennél. Jobb.. nálam. Mindenképpen.

- Igen, jól. - motyogtam valami ilyesmit, miközben bezártam magam mögött az ajtót és neki dőltem - Ne haragudj, hogy csak úgy leléptem, de... Jól esett egyedül haza jönni. - sóhajtottam - Telefonálnom kellett volna, ne haragudj! De, minden rendben van! - erőltettem mosolyt az arcomra. Ja, hát a hazugság nem az én szakterületem, de reméltem azért, megteszi.

Furcsa volt, hogy itt látom. Vagyis, nem úgy furcsa, hanem furcsa érzés. És azért jött, mert nem talált a kórházban. Miattam jött. Csakis kizárólagosan az épségem érdekelte. Ez melegséggel árasztott el, ami igazából olyan légből kapottnak tűnt, mivel nem is a legrózsásabban váltunk el, és hát, kb. öt perccel ez előtt, még színét sem akartam látni. De most, hogy itt állt előttem, örültem, hogy láthatom. - Örülök, hogy eljöttél. - csúszott ki egy könnyed sóhaj keretében.

Vártam. Nem tudom meddig de vártam. Az előbb még futni akartam, elmenekülni, de most már eszemben se volt menni. Mintha idebetonoztak volna. Ki az isten érti ezt? Mikor nem válaszolt, újra kopogtam. A fejemben már felgurult vagy ezernyi kép, hogy baja van, meghalt, nem kapott segítséget, de aztán erősen megráztam a fejemet. Az isten bassza meg Conor, térj már észre! - próbáltam kitisztítani azt a rohadt káoszt ami benne volt, és újrapróbálkoztam. Sikerrel, mert most már hallottam valami hangot, az.. övét valószínűleg, de még mindig nem nyitott ajtót. Nem baj, nem számít, nem azt üvöltötte, hogy takarodjak a fenébe, hát vártam. Most talán bármeddig vártam volna...

Aztán nyílt az ajtó. Hogy a szívem tamtamot vert? Nem tudom. Féltem? Vagy csak a tegnapi kokó utóhatása lenne? Nem érdekelt. Csak felnéztem amikor megláttam azokat a szépséges szemeket, mégse mozdultam meg. Gyönyörű volt... Ugyanolyan gyönyörű, mint régen. Kinn a tónál. Még akkor este, amikor....

- Igen. - válaszoltam egyszerűen és még engem is meglepett ez a nyugalom. Aztán félreállt, én meg benéztem. Hát akkor menjünk be.
Már félúton voltam amikor megláttam a terepet. Atombomba? Vagy csak úgy néz ki ahogy nálam is szokott néha. Mindig... Káosz! Totál, mint a fejemben. Csak egyetlen pillantás a szemeibe, majd vissza el, és úgy léptem be.

- Jól vagy!? - kérdeztem már a hátam mögülről visszafordulva hozzá. Persze nem a kuplerájra értettem, sokkal inkább az érdekelt, 1. a szívével minden rendben van e, és 2... akar e egyáltalán látni engem. - A kórházból eljöttél, és én... - mutattam valami tanácstalanságfélével a hangomban a vállam mögött hátra, pont arra ahonnan jöttem és alig pár lépcsősorral lejjebb a kocsi is várakozott. - Én csak... - akadtam bele megint a következő mondatba - Csak tudni akartam minden rendben van e. - fejeztem aztán be mégis másképp.

A zuhany alatt hallottam meg a nagyszobából jövő kopogást. Első kopogásra le sem esett, hogy az ajtó felől valaki. Zuhany alól kilépve szóltam ki - Pillanat! - tekertem magamra törülközőt, majd kerestem valami topot és egy rövidnadrágot, azért legyen már rajtam valami. Vizes hajam a vállamra hullott, hideg, nedves cseppeket hagyva maga után felsőmön. Majd az ajtóhoz siettem.

Nem az a személy várt az ajtó túl oldalán, amire számítottam. Bár nem is tudom, mi másra számítottam. Csak nem gondoltam, ilyen hamar eljön a viszont látás.
- Conor! - mosolyodtam el halványan - Ömm... Gyere be! - álltam odébb, lábammal egy papírgalacsint arrébb tolva - Bocs a kaotikus állapotokért... - néztem rá bocsánatkérően.

(Kórház, személyi kórterem)

Nem mondom, hogy rohantam. Hogy miért nem? Talán mindvégig az az egy játszott a fejemben, hogy otthon van , jól van. Mégis volt ott valami mellékzönge is. Talán a tudat, hogy elfutott előlem. Elment... Nincs rám szüksége. De miért is lepődöm meg ezen? Soha nem volt senkinek! Engem mindig csak megtűrtek... vagy ha kellett, a pénzemért szerettek, és ezt igyekeztem rendre ki is használni. De az vesse rám az első követ, vagy egyszerűen dögöljön meg, aki belekap abba, hogy miért tettem. Hát élnem kellett, az isten bassza meg! Élnem! És egyedül nem élet az élet! Mindig azt hittem. Sőt, még most is, biztos voltam benne, hogy az egész kibaszott világ kapja be , nekem nem kell senki sem. Aki kellett ott volt velem, Eff, de ő... inkább valaki olyan volt akinek én kellek. Akinek az kell, hogy erős legyek és ne az, hogy lásson összeomolva valamelyik sarokban a kokain bűvkörében. Pedig hányszor megtette.. hajjajj, de hányszor... - csikordultak össze a fogaim az emlékre, de pláne arra az emlékre, amikor én láttam ezt vele. Amivé tettem... Mert én tettem azzá aki! Egy összeesett.. szerencsétlen...
És ekkor állt meg a kocsi az útszélen.

- Megérkeztünk. - hallottam előröl, ahogy a sofőr hangja cseng, de csak ránéztem, majd vissza ki az ablaküvegen. Tényleg itt voltunk. Itt álltunk, előtte, csak éppen az istennek se akarózott, hogy elinduljak előre. De miért nem? Hisz azért jöttem, hogy lássam őt, vagy nem? Hogy minden rendben vele. De azt hiszem féltem. Féltem... tőle... magamtól... attól az érzéstől a közelében.. és attól, hogy már nem én szabom meg, hogy törődni akarok e vele. Egy darabig még néztem ki a csíkban lehúzott ablakon, újabb cigi parázslott fel a számban és csak néztem a messzi képeket. Kölykök... gyerekek. Olyan emberek akiknek semmijük nincs mégis többet kaptak, mint én valaha is az életben. Szeretet... - fújtam ki a kőkemény adag füstöt a gyenge résen, de a fele visszalandolt az arcomban. Köhögnöm kellett. Vagy kettőt, de a kezem automatikusan a kilincsért nyúlva nyílott meg az ajtó és kinéztem. Kár volt, mert most még jobban ráláttam arra a részre. Egy játszótérre ott lenn.. hiába hogy mocskos környék, a kapualjban nyáladzó drogosok hada, de mégis volt.. élet. Igazi élet. Élő! És ahogy néztem amint az a nő megöleli azt a kicsi gyereket, az meg nevet... megadta az utolsó löketet.

- Várjon meg itt. - mondtam a fickónak mosolytalanul, azzal becsaptam az ajtót a hátam mögött. Felnéztem. Ugyanolyan volt mint régen, hisz semmi nem változott. Az ég világon semmi sem. Csak az én lábaim vittek előre, és fel se vettem a lépcsőfokokat, ahogyan akkor sem, amikor legutoljára még szabadon itt jártam. Amikor minden olyan egyszerű volt. És könnyed. Amikor énekelt. Fenn a tetőtéren...

Már ott álltam az ajtó előtt amikor nagy levegőt vettem. Felmerült a fejemben, hogy eltakarodok, de végül.. mégse tettem. A kezem önkéntelenül emelkedett fel, és bekopogott. Ha elhajt.. elhajt. De legalább lássam, hogy vele minden rendben....

(Kórház)

Mire sikerült feltornásznom magamat a tetőtéri lakásba, azt hittem, kiköpöm a tüdőm. De szerencsésen célba értem, remegő kézzel kulcsot nyomtam a zárba, és már "otthon" is voltam! Hát annyira nem hiányzott a hely, de még mindig jobb, mint a kórházban... Vagy bárhol máshol.

Körbenéztem és... nem az fogadott, amit itt hagytam.
- Mi a...? - mentem oda a falhoz, ahol tátongó lyuk volt, no meg... - Vér. - Nem értettem, mi is történhetett itt, de a gipszkartonfalban a lyuk nem volt éppen a legkomfortosabb, úgyhogy kedvem támadt takarítani... Biztos megőrültem, nem tudom...

Elkezdtem kutatni a kacatjaim között. Oké, hogy már a bekeretezett lemezeimet kiraktam, de kellett valami, amivel eltakarhatom a lyukat. A vért is próbáltam a szőnyegből, de azt hiszem már késő volt, a vörös folt megmaradt a sötétkék padlón. Aztán találtam egy képet. Emlékek, mindenhol emlékek. Gondoltam arra, hagyjuk a picsába, ez az új én, de nem ment... Mert már nem az állt a doboz felett, akit én akartam. Vissza akartam a képeket, hátha... Hátha történik valamit. Hiú ábránd...

Mindent összetakarítottam, közben talán az is felmerült bennem, hogy ki is járt utoljára a lakásomban? Conor! Az Ő műve volt talán? Hát kimásé, a rendbontáshoz nagyon ért... De el is hessegettem a fejemből, nem akartam rá gondolni. Pihenek, nem? Ja, hát nem egészen... De nem tudtam megülni. Egyszerűen csinálni akartam valamit! Maradjak ágyban? Pf, ugyan kérlek! Kinyaltam az egész házat, kétszer is átrendeztem a szobát, de még mindig nem akart véget érni a nap. Nem is tudom, mit vártam a másnaptól... Csak annyit talán, hogy múljon az idő...

Megpróbáltam leülni gitározni, folytatni a félbehagyott dalokat, de csak felidegesítettem magam, és kupit csináltam a szanaszét dobált papírokkal. Te jó ég, mi a fasz van velem?! Nem tudtam kontrollálni a gondolataimat... annyi minden járt az agyamban, de egyiket sem tudtam értelmezni. Tele volt az agyam, de nem tudtam gondolkodni! Egy bekeretezett lemezzel álltam szembe. Annyit suvickoltam már az üvegét, hogy saját magamat láttam benne. Vagyis... inkább csak egy idegen szempárt. Annyira nem én voltam az üvegben. Mi lett belőlem? Én nem ezt akartam. Sosem ilyen életet. Annyira idegen volt tőlem azok az őrült szemek. És mégis mi okozta ezt? A karrierem befuccsolása... de nem csak ennyiről volt szó. Egyszerűen úgy éreztem magam, mintha az összes vér a fejembe szállna, és úgy érzem felrobbanok, és legszívesebben ordítanék! Vagy... a drogba menekülnék. Na, az lenne aztán az ami nem segítene! Vagyis...

Conor jutott eszembe. Fasza, a drogról már egyből Conor jut eszembe?! Nem, valahol az agyam mélyén Ő is zaklatott... Igazán felnőhetne már. Mégis mit képzel magáról? Folyton a drogba menekül... Bár lehet, követnem kellene a példáját....NEM! Nem, azt nem lehet... azt nem...De igazán eldönthetné már végre, hogy mit akar! Először úgy dönt, barátok vagyunk, és jófej, és kedvelem akkor... De később? Egy pillanatra eldurran az agya, majd próbál mindig visszatérni. De ezt így nem lehet! Döntse el végre, mit akar, hányadán állunk! Velem nem bánhat úgy, mint a többivel! És ezt meg kell tanulnia. Most lehet, picsa vagyok, de meg fogom változtatni Őt. És nem azért, hogy utána otthagyjam...

Megint kezdett eldurranni az agyam, mire a két szem idegesíteni kezdett! Mert nem az enyémek voltak! Öklöm feszült, és vágódott az üvegbe, darabokra törve azt. A földre hullott minden. Ezzel együtt, az életem is. Az életem? Nekem még van olyanom? Volt, ez idáig. Lihegve csúsztam le a földre az életem darabkái közé. Magam alatt éreztem a ropogó szilánkokat, de valahogy szartam bele. Öklöm vérzett a karcolásoktól. Annyira tele volt az agyam, hogy már nemis éreztem semmit. Érezni akartam. Ezen túlmenő fájdalmat! Mint akkor... Futás közben. Szilánkok fúródtak a tenyerembe, kis lyukakat égetve a tenyerembe. Ezt legalább éreztem... karcolásokat a koromon. Na azt is éreztem. A húsba vájó, égető üvegdarabokat. Az életem darabkáit. Ami végül vörösen hullott a földre. Ezt éreztem! És - nem is értem, könnyebb volt. Mintha elszívtam volna egy szál cigit. Megőrültem? Igen, azt hiszem. Határozottan.



Kezdtem észhez térni. Vagy, valami hasonló. A szilánkokat nem takarítottam fel, jó volt az ott, ahol volt. Vagyis... nem mertem talán eltakarítani? Lehet, abban reménykedtem, hogy majd magától eltűnik, és újra üveg kerül a keretbe. Igen, még hiszek a mesékben....

Kidobtam minden kottámat. Félbehagyott? Leszarom. Úgysem tudom majd befejezni! És, mi értelme lenne egyáltalán befejezni? Minek nekem gitár? Tök felesleges. Csak úgy, mint minden más itt. A lemezek a falon, a képek a koncertekről, ugyan kérlek! Már mind a múlté... A pár órával ez előtti rendből káosz lett. Emlékek, szemetek hevertek mindenütt. Már nincsen rájuk szükségem. Szemetet meg minek őrizgessek?

Úgy ahogy volt, hagytam mindent a picsába. Inkább, bevetettem magamat a forró zuhany alá, hisz' még le sem mostam magamról a szörnyű kórházat...

(Kórház)

A szokásos lepratelepen most is kocsányon lógtak a szemek. Nem ezt a kocsit szokták meg, és nem is engem, ahogy királyként szállok ki a hátsó ülésről. Királyként... igen, de nem így, ebben a formában. Mégis ott lapult a zsebemben most is a késem, az ember ugye nem lehet elég óvatos. A retkes drogosok... - villant át a fejemen, hogy aztakurva de betudnék most nyomni egy másfélszeres adagot! De most észnél kellett lennem. Valamennyire.

Csörrent a kulcs, nyílt az ajtó, és a szemeim lassan pásztázták végig a környéket. Egyszerű volt, kissé retkes, de annyira... ő volt. Legalábbis megláttam benne. Még az is lehet, hogy vigyorra húzódott a szám, ahogy körülnéztem de itt most.. jó volt. Jó érzés. Oké, Conor mielőtt fogod magad és életedben először anyag nélkül folysz szét a földön, ideje lenne összekapnod magad! Ja! - helyeseltem én is azzal, mellőzve hogy felkutassak mindent, kerestem valami szekrényfélét. Igyekeztem nem feltúrni a csinos kis miniket, vagy kikeresni a domina ruhát, pedig deeee.. tudtam volna élvezni! - vigyorogtam a saját gondolataimon, aztán csak kerestem valami... táskát, és beletúrtam mindent. Kb. úgy amit találtam a közvetlen közelemben.
Oké, ez megvan! - sóhajtottam fel kegyesen, azzal szemem már a gitárt kereste. Emlékeztem még rá... Gyönörűűű... kidolgozott... és ahogy megláttam a díványon, azonnal mosolyra állt a szám. Nem bírtam ki hogy még egyszer ki ne próbáljam, ezért a cuccoszsák landolt a földön, én meg leültem... az ölembe vettem azt a szépséget... és halkan pengetni kezdtem...


Nem tudom meddig voltam ott. Az idő... megszűnt létezni magam körül és az egész világ... nos az egész világ kapja be! - jutottam a megállapításra, ahogy ránéztem a nem is oylan mesze fekvő órára, de tudtam, hogy ő viszont várja ezt a szépséget. Elmosolyodtam... azt hiszem, ahogy lassan simítottam végig rajta utoljára, majd felállva a kanapéról, megkerestem a tokot, és beletettem. Papírok. Valaminek legalábbis kilógott a vége, és én nem törődve azzal, hogy talán nem kéne, lassan húztam ki. Egy kotta volt. Foltos és maszatos, de... hangjegyek. Elmosolyodtam. Azt hiszem már másodszor, ahogy végigfutott rajta a szemem és összerakva azokat a foltos kis jeleket, énekelni kezdtem. Tetszett. Azt hiszem tetszett, SŐT! Imádtam! - vigyorogtam már szélesen, fejemben megfordulva megint a gondolat, hogy egyszer majd... mi... ketten! De aztán kurvára letettem róla. Eszembe jutott már megint mit művelek. Egyszer már megszívtam. El fogom ezt játszani még egyszer? A f*szt! - kiáltott vissza a fejem ahogy egy pillanat alatt elöntöttek a régi érzések, a gyűlölet, amit az iránt a mocskos ringyó iránt éreztem, aki... - éreztem, hogy ökölbe szorul a kezem és már hangosan lihegek. A kurva életbe! Mi a jó édes f*sz*pó életért nem tudok már szabadulni tőle??? MIKOR FOGOK!!!!??? - dühöngtem, és éreztem, hogy felrobbanok!

Nem tudom hogy történt vagy mikor. Csak hallottam a fal reccsenését az öklöm alatt, és éreztem ahogy megint szétcsúszik a kezem. A fájós kezem, mert miért is ne, de az biztos, hogy mázlim volt. Ez a szar tákolmány csak gipszkartonnal volt falazva ezért csak felsértette. Vagy legalábbis azt hiszem.

Élveztem a fájdalmat... Csak néztem a vértől csöpögő öklömet és élveztem ahogy távozik a testemből. Éreztem, ahogy megkönnyebbülök. Minden... kibuggyanó.. vörös.. vércsepp... könnyített a lelkemen. Valahogy így éreztem. Most mégsem volt kedvem vigyorogni, csak amikor észbe kaptam, kerestem egy törölközőt és rátekertem. Bassza meg, összekentem mindent! - fintorogtam a gondolatra, hogy nem is otthon vagyok, de aztán úgy voltam vele, mennem kell. Várja a... a cuccokat. majd később elintézem.... - köszörültem meg a torkomat és a nyakamba akasztva a szedett-vetett táskát, és kezembe véve a gitár tokját, a törölközőt szorosan tartva a mellkasomon kiléptem az ajtón.

Nem volt egyszerű bezárni, de én mindent megoldok. Lenn a sofőr, már megtanulta, hogy ne tegyen fel kérdéseket. Behajítottam mindent a hátsó ülésre, és bevágódva előre szóltam neki.

- Vissza a kórházba! - aztán hallottam ahogy felpörögnek a kerekek....

(Kórház)

/ Jensen ház - ház előtt /

Leparkoltam a kocsival a ház előtt, majd felvágtattam a legfelső emeletre. Persze, hogy nincs lift, még ezzel is húzzam fel az agyamat...

Besiettem a házba, ellenőriztem, hogy mi óta nem voltam itthon, megvan-e minden. A ház sértetlennek bizonyult. Az irányt egyből a tető felé vettem...

A tetőre kikászálódva most a szintetizátort céloztam meg. Most valahogy a zongora hangtól vártam a "megváltást".

Próbáltam ellazulni, kizárni mindent. A nap kezdett előbújni, narancssárgán világított az ég alja. Próbáltam erre koncentrálni. A szél zúgására, ahogy libabőrös lettem tőle, és élveztem a csöndet, hogy még az utca zaját sem hallom. Ujjaim ráhangolódtak a billentyűkre, és az első akkordok amik az eszembe jutottam, már a fülemben is csengtek. Úgy gondoltam, ez a dal a leginkább ideillő most...

Down by the river by the boats
Where everybody goes to be alone
Where you wont see any rising sun
Down to the river we will run...

When by the water we drink to the dregs
Look at the stones on the riverbed
I can tell from your eyes
You've never been by the riverside...

A legszebb az egészben az volt, hogy sikerült. Nem gondoltam semmire, csak a felcsendülő hangokra. Ahogy belekap néhol még nedves hajamba a szél...
Amint az első dal véget ért, már kezdődött is a következő. Most egyből jöttek az ötletek, bármit el tudtam volna játszani.

The wind of life and air from above smells of death.
Angels sing of the end.
Nothing you say and nothing you try can change time.
Human race prepares to die...

What have I I got to do to make you love me
What have I got to do... - Kezdtem bele a következő dalba, de az akkordok nem úgy hangzottak, ahogy kellene. Az ujjaim nem azt csinálták, amit az agyam diktált. A kezem beleremegett a hangokba, és eltorzították a zongora csodálatos hangját. A kezem a végére már úgy remegett, hogy játszani sem tudtam. Szuper... Hirtelen minden felerősödött, hallottam a száguldozó autók zaját, a hazatámolygó részeg bandák moraját. Nem igaz, hogy nem lehet nyugtom! Ezzel a gondolattal másztam vissza, le a lépcsőn, be az ablakon a házba, hisz' így nem lehet játszani. Ideje akkor futni indulni... Előkotortam a futóruhámat, szétdobáltam mindent, majd a lejátszómat elővéve az utcára vetettem magam.
/ Közhelyek - A város utcái /

Summer lakása