Leon elutasította az innivalót, így vállat vontam, és vigyorogva nyugtáztam egy bólintással hogy lefoglalt egy kocsit.
- Nekem mindegy melyiket kapom, úgyis lealázlak - válaszoltam utána, míg elindult vissza, nyilván a szobámba. Én viszont ismét megtaláltam a hűtőt mert én akartam inni, ellenben ahogy kinyitottam, az ásványvíz mögött megláttam valami mást is, volt ott két üveg, közülük az egyik félig már üres volt, de még így is volt azért benne... hmm... whisky... nem egy túl márkás fajta, de tűrhető... az a fajta, amit apám a "nem olyan szívesen látott" vendégeknek töltött régen... és ezek szerint még ma is. Kicsit elgondolkodtam, aztán megragadtam az üveget, és hónom alá csapva magammal vittem azt is, másik kezemben a tányérommal, meg a poharammal. Az még jól jöhet, hátha Leon is akar inni. Nekem jó volt az üveg, de nem tudtam Ő hogy szereti, ha szeret-e egyáltalán ilyet inni.

Mire beléptem a szobába, a játék már megelevenedett a képernyőn, és barátom a földön ült az ágyam előtt.
- Nézd mit találtam - mutattam fel büszkén a whisky-s üveget, közben lábammal tolva be az ajtót, míg nem kattant, becsukódva mögöttem.
- Kérsz? Nem a legjobb fajta, de azért nem rossz, a célnak megfelelő, kis lazulásra - lóbáltam meg kicsit az üveget, ahogy én is helyet foglaltam Leon mellett. - Nah, mit mondasz?

Nem is tudom miért, de úgy belebambultam a bámulásába, hogy Leon megfordult, és kereste a szekrényben a kenyeret, aztán mikor meglett, kivette, és... nem tudom, azt hiszem kicsit belefeledkeztem, hogy néztem, ahogy tanácstalanul gondolkodik a kérdésemet követően. Mintha... nem is tudom... mintha nem akaródzna dönteni a kérdésben. Amit igazából nem értettem. Már épp meg akartam kérdezni, hogy talán nem szereti ezeket? Vagy nem is tudom, ez tűnt logikusnak a számomra, de hát még nem láttam olyat hogy valaki ezek közül egyiket se szeresse... Na persze mindig van egy kivétel, vagy egy első személy de hát így sem tudtam, ezen miért kéne vacillálni, nem voltam harapós, ha ilyenről lenne szó, szerintem megmondaná...
- Oké - bólintottam aztán végül, amikor azt mondta jó lesz neki is amit én eszek. Így becsuktam a hűtőt, és elkezdtem kibontani a sonka csomagolását. Mire végeztem, Leon is megjelent mellettem, bár nm is értettem miért kér elnézést, nekem semmi olyan nem tűnt föl amiért kéne, de valahogy nem akaródzott firtatni, hogy nem kell mondania semmi ilyesmit. Úgy éreztem nem lenne jó hánytorgatni a kérdést. Csak némán folytattam, és a kenyeret is kézbe kapva, kezdtük a szendvicskészítést.
- Öööhm... itt van tányér - fordultam át a mellettem lévő mosogatóhoz és a csöpögtetőről elvettem két tányért. Már szárazak voltak, szóval megfeleltek. Az egyiket letettem Leon elé, a másikra meg ráraktam a magam kajáját.
- Inni mit kérsz? - jutott aztán eszembe ez is, és egy másik szekrényhez lépve, és kinyitva ajtaját, előhalásztam két tiszta poharat is, felidézve mi volt a hűtőben. - Víz, üdítő, ásványvíz?

- Ez mondjuk igaz - bólintottam helyeslőn, mikor Leon a szendvicsezés mellett tette le a voksát. Igaz hogy játék közben is könnyebb azt enni, és nekem se volt vele bajom, szeretem a szendvicset. - Én se ragaszkodok annyira anyám főztjéhez hogy mindenképp azt akarjam. A szendvics nekem is jó - bólogattam miközben visszaraktam a fedőt a kajára, és helyette a hűtőhöz bandukoltam. - Akkor ha így vagyunk, a kenyér a fejed melletti szekrényben kell hogy legyen - biccentettem arrafele, s kinyitva a hűtőt, felmértem mivel is élhetünk most.
Inkább direkt nem tértem ki rá, hogy a magam részéről semmiképpen nem ennék idekint, bármelyik verziót is válasszuk. Akár egy háromfogásos ebédről is szó lehetne, akkor sem. Hisz ha közben hazaérnek, nem is tudom melyik szólna nagyobbat: az, hogy esszük a "királyi páros" étkét, vagy az, hogy itt ülök kettesben egy másik fiúval... Asziszem'... rövid úton tán már szállnék is kifele az ablakon... Nem, nincs az a pénz... és Leont se akarnám soha ilyen veszélybe sodorni, hogy apám esetleg miattam Őt is bánthassa... Ő már így is épp hogy túl sokat bántja önnön magát is, ne adja az ég hogy még miattam is megsérüljön...
Kesernyés elmerengésemből aztán igyekeztem hamar kikandikálni, és inkább visszafordultam Leon felé, a nyitott hűtőajtóból.
- Milyen szendvicset akarsz? Akad itt... sonka, szalámi, párizsi, hozzá paprika, paradicsom esetleg... de ha... édesszájúságra gyúrunk, akad vaj és lekvár is - mértem végig a hűtő belterét, miféle szendvicseket is lehet kihozni a bentlévőségekből. Én a magam részére a sonkát és a paprikát már meg is fogtam és kiraktam a pultra, nekem abból tökéletes lesz, már csak Leonnak kell választani.

Megj: Semmi baj, én is bocs.

Feltűnt, hogy amikor Leon felé fordultam, mintha el lenne... varázsolva, vagy merengve, vagy hogy is nevezzem. És ha nem lettem volna egészen biztos az ellenkezőjében, akkor azt hihettem volna, hogy zavarja hogy ketten maradtunk egy tök üres, bezárt lakásban. De nem. Ez most még egyelőre engem sem zavart, pedig én tudtam magamról hogy ott lenne az az ok... De nem. Most örültem, mert sokkal könnyebb volt, még lélegezni is, úgy hogy nem volt kint senki. Oké, anyám más volt, tőle konkrétan nem féltem, de azt, hogy apám bábja, azt utáltam, és féltem, ha bármi furát látna, szólna az öregnek is... És nem akartam Leont bajba keverni, meg azt se akartam hogy kvázi "miatta" kapjak, mert az rossz érzéseket keltett volna a lényemben, ami elég szar lett volna, hisz Ő az egyetlen barátom.
- Bennem elférne mindkettő, szóval... tiszta a levegő - nyitottam kicsit kijjebb az ajtót, és kidugtam a fejem a folyosóra. De nem, sehol senki, minden oké volt. - Kijössz, vagy rám bízod mit hozok? - néztem vissza Leonra, miközben testem többi része is követte a fejem, és megálltam a nyitott ajtó előtt.
Leon látszólagos indulásra készséggel felállt így elindultam lassan a konyha felé, gondolván hogy akkor követ.
Odakint is minden rendben volt, bár igazam volt, a konyhába érve, látszott hogy elmenetel előtt anyám épp befejezhette a főzést, két fazék volt a gázon, a pultra két tányér volt kikészítve, és még néhány hozzávaló kint volt hagyva ugyancsak a pulton, nyilván azokat már nem volt idő eltenni.
- Csórjunk ebből, vagy szendvicsezzünk? - néztem a vállam felett Leonra, miközben a tűzhelyhez léptem, és az egyik fedőt felemelve az edénybe néztem, abban valami leves volt, a másikban meg... paprikáskrumpli.

- Jól van, te gyakorlott mester, lehet hogy talán többet gyakoroltál, de én született tehetség vagyok, esélyed sincs - válaszoltam magabiztosan, és bár magamban azért ebben annyira nem voltam biztos, de ez jól esett, és jól is hangzott. Olyan volt vele beszélni mint a régi idők azon részében, mikor még jó volt nekünk. Mindkettőnknek. És most megint itt vagyunk együtt és... lehetünk jól, és ez jó kis... ízt adott a dolognak. Jó érzéssel töltött el.
Néztem hogyan válogatja szét Leon a játékokat, gondoltam azt nézi, Ő mivel is játszana szívesen. Én meg a keze felett áttekintve néztem, hogy mik maradnak a lehetőségek közt. Nem akartam beleszólni, vártam mit hoz ki eredményül. Ám azután maradt végül kettő, amiket felmutatott egyenként nekem, hogy abból már akkor válasszak én. Számat elhúzva, és a hatás kedvéért még az államat is dörzsölgetve néztem a lehetőségeket, és rendkívül elgondolkodott fejet vágtam, míg végül ráböktem a Rally-ra.
- Legyen ez, ha neked jó - mondtam ki hangosan is, és egy széles vigyor kíséretében, elvettem a játék dobozát.
Leont néztem épp, várva a választ vagy rábólintást, de aztán a várakozásomat egy csattanás zavarta meg ami kintről jött, a szobámon túlról. Egy ajtó, gyaníthatóan a bejárati csapódott ki olyan erősen hogy nagy zajjal járt, aztán trappoló léptek hangzottak fel, és nekem volt egy tíz másodpercnyi utam a halál felé a félelemskálán, míg meg nem hallottam amint a léptek megálltak, és nem a szobám felé jöttek tovább. Az ellenkező irányba fordultak el... vagyis gyanítom apám léptei voltak, és a konyhába mehetett. Egy pillantásnyi ideig Leonra néztem, s közben felálltam a földről, intettem neki hogy maradjon csendben, és az ajtóig osontam. Résnyire megnyitottam, így hallgatózva, hogy mi is történik odakint. Apám hangját hallottam és aztán anyámét, nem egészen értettem ki mit beszélnek, de valami elmenetelről, meg fontos ügyről volt szó, említettek valami helyet is, de azt nem ismertem. Aztán apám utasítása hangzott hogy anyám öltözzön, és menjen el vele. Anya pedig szó nélkül engedelmeskedhetett, a kopácsoló lépteiből hallható volt hogy az előszobáig sétál, ott némi szöszmötölés, apám lépései... s utoljára még az ajtó kattanó zárját hallottam, amint bezárták a lakást.
- Elmentek - fordultam vissza ekkor Leonhoz, már lényegesen nyugodtabban. Ez így sokkal jobb is... - Most sem kérsz semmit? Inni valamit?

- Ahh... tudom... - nevettem el magam keservesen, mikor azt mondta túl sokat gondolkodok. Én a kombinálás szót szoktam alkalmazni, mert az agyam igen durva dolgokat tud kreálni ha arról van szó. Én ezt könnyedén be tudtam volna tudni hogy a gyógyszer mellékhatása, hogy durván szürreális gondolatok kapnak szárnyra bennem, és megrögzötten csavarom és csavarom MÉG és még tovább is a már alapjában véve is hülyeségnek tekinthető sok gondolatot. De nekem ezek többségében nagyon valós gondolatok voltak, nagyon valós képzeletek, és... nagyon el tudtam hinni amit kikombinálok.
- Tudom... vagyis nem igazán... Most tudom, ahogy te mondod, el is hiszem hogy hülyeséget gondolok, de... amikor ott és akkor gondolom, akkor nagyon is jónak és hihetőnek tűnik, mintha tökre rendben lenne - csóváltam lassan a fejem, ami már lehet inkább volt csak ingatás, vagy lassan az sem. - De elhiszem ha te mondod, és... köszönöm. Kedves tőled - céloztam arra hogy miattam sem kért semmit hogy nekem ne kelljen kimenni. Persze az Ő kedvéért azért kimentem volna, legfeljebb osonva. És imádkoztam volna hogy apám ne legyen a közelben. Anyám nagy eséllyel nem árult volna be ha apám nincs a közelben, de... semmiben sem lehettem egészen bizonyos.
"Kicsit" meglepődötten bámulhattam meg, mikor leült mellém a földre. Most valahogy nem éreztem időszerűnek hogy elújságoljam, pontosan miért gondoltak közveszélyesnek. Jó volt hogy megbízott bennem, és itt volt mellettem, ez olyan... normális érzés volt, vagy nem is tudom. Biztonságos. - Oké, játék és hallgatás. Nem kell kétszer mondani - mosolyodtam el, és nekiláttam beüzemelni a játékot hogy mehessen végre, és ne a bajainkkal legyünk elfoglalva hanem egy jó kis meccsel... bármiben ami a szemem elé kerül. - De most szólok, laposra foglak verni - mondtam, természetesen átvitt értelemben, és magamban nagyon reméltem hogy Ő is tudja ezt, hogy nem szó szerint értem, hanem a játékban. Sokkal jobb volt ezekkel a játékos dolgokkal foglalkozni, mint a valóság bármely részletével.

Mivel nem néztem Rá, hanem pillantásomat lefelé szegeztem, főleg a doboz tartalmára, így csak a csend volt amit észlelhettem felőle. A csend viszont semmi jót sem jelentett a számomra. Ideges voltam, és féltem. Vártam, hogy mikor mondja az igent... vagy mond mást, ami az igennel egyenértékű. Megértettem volna ha így van, de nagyon rossz lett volna... Talán épp ezért volt, hogy mivel olyan nagyon rákészültem az igenlő válaszra, hogy... mikor a "nem" szócskát hallottam meg, nem hittem el a fülemnek hogy tényleg az volt-e. Talán ezért tudtam rávenni magam, hogy felemeljem kissé a fejem, és a szemem sarkából Leonra lessek. Nem ment messzebb, nem úgy nézett rám mint egy közveszélyesre... ez kicsit előrébb lendítette, hogy lehet hogy tényleg nemet mondott... de ezt csak akkor tudtam el is hinni, mikor ismét megszólalt, és most hosszabban magyarázni kezdett, amivel már elérte azt is, hogy rendesen odafordítsam a fejem, és mutassam hogy figyelek.
- Nincs okod szégyellni magad... - ráztam meg lassan a fejem, ahogy elfogtak a szavai, amik... nekem egyszerre jelentettek jót és rosszat. Jót, mert azt jelenti hogy nem fél tőlem. De rosszat, mert nem akartam ilyesmit kiváltani belőle, hogy a sebei miatt szégyellje magát előttem. - Lehet hogy te csinálod a magadéit, de... nem azért csinálod mert unod magad és olyan szép életed van - mondtam komoran. Az igaz hogy a penge az Ő kezében szokott lenni, de nem azért csinálja mert élvezi hogy vannak azok a sebek rajta. Nem azért mert szeret szenvedni... vagyis nem Ő a hibás bennük, és ezt jó lett volna ha Ő is tudja magáról. - Nem a Te hibád hogy azok ott vannak - böktem állammal a keze felé, de nem fogalmaztam meg szóval, nem akartam tovább rontani az érzelmeit. Eleget rontottam én ma már. Magamnak is, neki is. Furcsa volt, és nehéz eldönteni, mit mondjak, vagy ne mondjak, a diliosztályon ez könnyebb volt. A dilisek közt csak magamra kellett figyelnem, de most Leonra is akartam. Rossz volt hogy szégyelli magát, hogy rosszul érinti amit láttam, és ez az egész. De közben jobb volt hogy beszélhettem valakivel, még ha féltem is, de lehetett. És Ő is beszélt hozzám.
- Hát úgy, hogy... mikor elmondtam hol voltam, és kijöttem, már eleve gondolkodni kezdtem, vajon mit szóltál hozzá. Aztán amikor kijöttél te is... nem tudom, furcsa voltál. Tartózkodó... meg fura. Azt hittem talán azért mert félsz a diliházból szabadulttól, hogy közelebb jönni se akarsz, nem még elfogadni tőlem bármit, nehogy méreg legyen benne - vallottam be, amikor kérdezett, az ágyamra ülve. Először nem akartam válaszolni, de aztán mégis megeredt a nyelvem. - Végülis meg is értettem volna, azért küldtek oda mert közveszélyesnek tartottak... igazuk is volt - motyogtam az orrom alatt, de nem fordultam el, ezt most... a szemébe nézve mondtam.

- Nekem nem probléma - ráztam meg kissé a fejem. Mondhatnánk, hogy zavarban voltam... Úgy állt ott, hogy nagyon nehéz volt eldönteni, mi is zavarja... netán én, vagy amit mondtam, vagy az amit láttam, vagy valami olyan, ami nekem nem is szúrt szemet? Most különösen örültem volna ha olvashatok a fejében. Tudni szerettem volna mi a baj, hogy ha én vagyok az oka, mentegetőzhessek, vagy ha nem én, akkor segíthessek... De nem mertem rákérdezni. És úgy gondoltam amúgy sem mondaná meg... azt legalábbis biztos nem, ha velem van a gond.
- Rendben, ha mégis, akkor szólj - feleltem, bár a torkom kissé elszorult, kezdtem túlságosan bemagyarázni magamnak, hogy kár volt elmondani hogy hol voltam, mert lehet ezzel most totál elijesztettem. Lehet még attól is tart hogy nem biztonságos enni vagy inni itt, mert én veszélyes vagyok. Lehet tart tőle mit tennék az italába... vagy nem is tudom, valami mástól. Például hogy nekiesnék az evőeszközzel, vagy valami...
Viszonoztam a mosolyát, de közben végig gondolkodtam, hogyan tudnám körmönfontan feltenni a kérdést, hogy mi az ami feszélyezi...? Szerencsére úgy tűnt a program-kérdéssel Őt is elgondolkodtattam, így nekem is volt időm hogy gondolkodjak kicsikét. Nem mintha ezzel előrébb jutottam volna... nem voltam jó a keresztkérdésekben, vagy nem szoktam kérdezni, vagy egyenesen szoktam...
- Videó játék? - kérdeztem vissza, és ez hirtelen egy egész pillanatra el is feledtette velem, miért aggodalmaskodtam még az előbb. - Hát... elvileg meg kell, én nem dobtam ki, más meg nem dobott ki innét semmit, szóval... megnézem - feleltem lassan bólintva egyet, és a szekrényhez mentem, hogy kinyitva a fél ajtaját, az aljában túrjak odébb pár oda behalmozott cuccot. Mikor elmentem bezsuppoltam ide mindenféle dolgot, remélve hogy nem dobálják ki ha nincs szem előtt. Bár mivel szemlátomást amúgy sem dobtak ki semmit, ez már nem aggasztó tényező, de... na annak elméletben itt kéne lennie. És meg is találtam, egy dobozban néhány másik hasonló kütyü közt, amit aztán ki is húztam a földre és leültem mellé a szőnyegre. Bár kicsit tovább nézegettem még a doboz tartalmát mint indokolt lett volna, hisz a játék már megvolt benne, de azért jó volt hogy ezzel foglalom el az agyam és nem a kérdésemen gondolkodok amit annyira fel akarok tenni, csak úgy ahogy kérdezni tudnám, az nagyon gáz lenne.
- Megvan - mondtam azért ki, bár ezt nyilván Leon is levágta már, főleg mert nem volt nagy takarásom a dobozra, nyilván kilátta belőle Ő is. De a játékot nem akartam elrontani, így muszáj lenne még előtte rászánni magam. Vettem hát egy nagy levegőt, és nyugtató biztosítékként, fél kezemmel a zsebembe nyúltam, míg a másik a dobozban matatott, és újra elővéve a gyógyszeres dobozom, azt kezdtem forgatni az ujjaim közt. Ez megnyugtató volt, anélkül hogy bevennék egyet... - De előtte kérdeznék valamit - kezdtem bizonytalanul, és felnéztem barátom arcára. - És szeretném ha őszintén válaszolnál, oké? - kértem, pillantását keresve az enyémmel. - Félsz tőlem? - böktem ki, mikor sikerült a szemébe nézni, bár aztán ahogy szembesültem Vele, inkább el is kaptam és leszegtem a fejem, úgy éreztem nem akarom nézni, ahogy netán azt mondja, hogy igen... inkább a dobozt bámultam, és robotszerűen kezdtem kiszedni belőle a videó játékot.

Bíztam Leonban, hogy ahogy azt mondta is, nem fog semmi olyasmit tenni odabent, amivel kárt okozna magának. De addig is, míg magamban Őrá gondoltam, és drukkoltam, hogy ne tegyen rosszat, addig is jó volt, mert nem gondoltam saját magamra. Nem gondoltam arra, hogy vajon meghallotta-e a hangom, megértette-e a mondatom, és... hogy vajon nem-e épp most vonja le a következtetést, hogy a diliházba rendszerint a diliseket viszik... Mert tudtam, hogy ha ezt beplántálom magamnak, akkor amint újra a szemébe nézek, azt fogom minimum ha nem is belelátni, de beleképzelni, hogy úgy méreget, mint egy dilist...
Ezért inkább füleltem, és arra gondoltam erősen, hogy Ő jól legyen, és ne legyen több vágás rajta akkor sem amikor kijön. Közben pedig csendesen pakolásztam. Amúgy nem siettem volna el a dolgot, jó volt nekem a táskákban is a cucc, de az "ülök és szuggerálom az ajtót" témakör még annyira se dobott volna fel. Különben is, egyik-másik könyvet még szerettem is, és amiket szeretek, azokat jobb szeretem a helyükön tudni.
Monológikus gondolatmenetemben az okozott megállást, amikor meghallottam hogy fordul a kilincs és az ajtó kinyílik mögöttem. Rögtön fordultam, de eléggé lassan. Valahogy nem tudtam, merjem-e hamar felvenni a szemkontaktust, de... de mivel kíváncsi voltam, és tudni akartam hogy van Leon, hát a végén mégis meggyorsítottam a fejfelemelést, hogy lássam az arcát. De a számat sem kellett kinyitni, meg is előzött a kijelentéssel. De ha az a kis mosoly nem lett volna ott, erősebben vonakodtam volna hogy elhiggyem.
- Örülök neki - viszonoztam a mosolyát, és a kezemben maradt két könyvet is feltoltam a felső polcra, aztán lassan közelebb mentem, mert... ahogy ott állt, volt egy olyan gyanúm hogy Ő is tart... vagy tőlem, vagy nem is tudom... lehet nagyjából úgy mint én Tőle...
- Na és... mit gondolsz, mi legyen a folytatás? - kérdeztem, mert hirtelen a "jól vagy?" kérdésen kívül más nem jutott eszembe, de azt Ő már megmondta, és... nem akartam forszírozni, hogy biztos-e. - Mármint gondolom az építkezésre gerendát mászni nem akarsz visszamenni - utaltam a kezére, hisz ott kezdődött a gond. - De ha jól vagy, visszamehetünk beszélgetni, mehetünk máshova, vagy... maradhatunk itt is... - vontam meg a vállam a végén egy kissé. - Nem vagy éhes? Vagy szomjas? Keríthetek valamit a konyhából - ajánlottam kezemmel abba az irányba bökve amerre a helyiség volt.

Fájó szívvel láttam, ahogy összerezzen a hangomra.
- Nincs mit, Te is megtetted volna nekem - feleltem komolyan, és halkan felsóhajtottam. Szerettem volna... elmulasztani az érzéseket, amik egyértelműen kiültek az arcára is. Tudtam, várható volt hogy rosszul fogja magát érezni azért amit láttam, pedig... pedig tényleg... nem kellett volna. Hisz nekem is ilyenjeim vannak. És cseppet sem szebbek vagy csúnyábbak mint az Övéi. Sosem nevetném ki, vagy tenném kötelező társalgási témává... Nem akartam hogy rosszul érezze magát, és nem örültem, hogy takargatni próbálja a kötéseket. Pedig mintha csak magam láttam volna néha benne... rejtegetett sebek... és szégyen, hogy valaki látta... Erősen törtem a fejem hogy... van-e vajon mód, amivel tudnék segíteni, amivel... kicsit jobbra fordíthatnám az érzéseit, amik bizonyosan nem kellemesek...
- Rendben - bólintottam, és amikor a pulcsiért nyúlt, habozás nélkül adtam át neki. Bár nem is igen figyeltem a mozdulatot, egyrészt gondolkodtam, másrészt most sem akartam bámulni, és tovább rontani a jelenlegi gondolatain. Mikor már húzta fel a pulóvert, ahogy néztem a mozdulatot, kezdett fejemben egy viszonzás körvonalazódni. Valami, amivel talán elérhetném, hogy ne érezze úgy magát ahogy, és ne vágjon már ilyen képet... De hát... nem... egyszerűen még a kezdeti gondolatba is beleremegtem, és szinte a torkomig kúszott a hányinger érzete... Arra gondoltam, hogy egy szempillantásnyi időre megmutatom neki önként én is a hegeimet, viszont... viszont ennek még a gondolatára is a legrosszabb létező érzéseim kezdtek el megkörnyékezni. A düh, a félelem, a rosszullét... a félelem. Legdurvább rémképeim, legszörnyűbb félelmeim, mind-mind felidéződtek bennem. Egyszerűen nem bírtam rávenni magam, bármennyire is jó okból tettem volna...
Ezúttal rajtam volt a sor hogy összerezzenjek, amint meghallottam a hangját. Felnéztem és a tekintetét kerestem, Ő viszont elfordította rólam. Nem értettem először, hogy mit szeretne...
- Jól van... - kezdtem nagyot nyelve, és véve egy nagy lélegzetet. De haboztam. A kérése, bár nem tűnt úgy, mintha bármi más jelentősége lehetne, én mégis féltettem Őt, főleg hogy az arca meg a hangja is arról árulkodott, hogy a lelki nyugalmának értéke nulla. - De... megígérted - tettem még hozzá csak ennyit, miközben lassan hátráltam el az ajtóig. Nem vettem róla le a szemem. Nem mondtam ki, direkt, hogy mit is, de bíztam benne, hogy tudja. Megígérte hogy nem viszi túlzásba, és a mostani állapotában én erősen öngyilkos akciónak venném ha kárt okozna magában, szóval... mindenféleképpen akartam hogy tudja, hogy számítok rá, hogy NEM tesz ilyesmit, ha magára hagyom.
Mikor elértem az ajtót, és kezemmel megéreztem a szélét, megfogtam és kijjebb tártam, hogy kilépjek rajta. De ahogy megfordultam, hogy becsukjam magam mögött az ajtót, háttal Leonnak, még ennyit mondtam.
- Diliházban voltam.
Rövid mondat volt. Mindössze két szó. De olyan sietve mondtam, ahogy csak tudtam. És mégis minden idegszálammal arra összpontosítva, hogy végig bírjam mondani. Úgy gondoltam Leon lelki állapotán az segít, ha én is... adok neki valami bizalmasat... a sebhelyeimre képtelen voltam, ezért... maradt ez. A kevésbé rossz... úgymond. Reméltem, hátha segít, ha Ő is megtud valamit, amit nem nagyon akartam elé tárni. Én láttam a sebeit, Ő tud a diliosztályról, ez... talán most lehet olyan, hogy kvittek vagyunk. Ettől is rosszul éreztem magam, hogy kimondtam, de fele annyira sem volt kemény érzés, mint hittem, és mint a hegeim megmutatásának akár csak a gondolata is. Most már csak azt reméltem, hogy a célom is elérem vele, és Leon összeszedi magát...
Nem vártam meg hogy mond-e valamit az én kis vallomásomra, leszegett fejjel csuktam be a hátam mögött az ajtót, és robotmódban visszaballagtam az ágyamhoz, hogy felvéve a rádobott könyveket, tovább pakoljam őket a polcra, míg vártam.

A fejét rázta, míg én beszéltem, és nem nagyon sikerült eldöntenem, hogy ez most a "nem megy" vagy a "ne gyere ide" kifejezése akar-e lenni. Habár magunkat ismerve, az utóbbira hajazott a gondolat, de engem az cseppet sem nyugtatott volna meg.
- Nem úgy nézel ki - feleltem a szavaira, miután elhallgattam. A testbeszéde is egyértelműen azt sugallta hogy fáj neki, és szenved. Gyakorlott szem felismeri az ilyet. Nem tudtam ugyan olvasni a fejében, de el tudtam képzelni. A fájdalmat nagyon könnyű volt. És azt hogy... bizonyára fél, mert én itt vagyok, rosszul, bizonytalanul érzi magát, mert látom ami Vele éppen van. És tudtam, az Ő helyében, én már rég kilöktem volna innét a betolakodót, hogy aztán tíz lakattal zárjam magamra az összes létező ajtót.
Mikor hátat fordított nekem, megtorpantam, és majdnem ki is hátráltam inkább... mert nehéz volt eldönteni, mi a jó lépés. Régen a legjobb haverom volt. És... körül-belül az egyetlen igazi ember aki ismerte az életem egyes részleteit. Bíztam benne... bár korántsem annyira, mint amennyire akkor valószínűleg bíznék, ha régen nem küldenek el... De valahol milyen odabent... eléggé bíztam. És ez a bizalom azt követelte hogy igenis ne hagyjam magára, ne törődjek azzal hogy milyen fájó dolgot látok, akkor is segítsek, mert... hisz ezért jöttünk ide, és... a barátok segítenek. Most én vagyok aki nem a sérült hanem a segítő szerepkört kapta, és Ő az aki szenved, aki ellátásra szorul. Hát meg is kell tennem. Lehet hogy ellenkezni fog, lehet, hogy nem csak el fog fordulni tőlem, de... akkor is segítenem kell. Lehet hogy Ő nem látja, de szerintem szüksége van rá, ezért fogok is segíteni.
Lépkedtem feléje, és minden lépés után vártam hogy na most elégeli meg, most robban ki, most fog ellökni, kizavarni, kiabálni... de csak azt hallottam hogy folyton-folyvást nyel, és... ha nem lett volna olyan rövid a táv, még azon is elgondolkodtam volna, hogy talán erőt gyűjt hogy elküldjön a bánatba... Ezért is lepett meg kissé, amikor odaértem Hozzá, és a reakciója egészen más irányú volt. Felém fordult! Kezében kötszerrel, szemeiben pedig segélykéréssel...
Egy tizedmásodpercig azt hiszem le is fagytam. Meglepődtem, és... egyben örültem hogy hagyja magát. Elvettem tőle a kötszert, és némán, összeszorított szájjal pillantottam le a kezére. Majdnem felszisszentem, ahogy megláttam a csupasz bőrét, de inkább csak ajkamba haraptam, és minden erőmmel azon voltam hogy néma maradjak. Nem akartam semmi olyat kiadni magamból, amivel önmaga meggondolására sarkallnám Leont. Felkaptam a mosdó melletti kéztörlőt, ami a legközelebb volt alkalmas eszköznek, és nagyon óvatosan érintve meg, letöröltem a maradék vért Leon kezéről. Bár az előző kötszer meg a fertőtlenítő is levitt bőven, de azért nem akartam a maradékot sem otthagyni, higiénikusabb volt ha már úgyis csináljuk, tényleg tisztítsuk le. Vigyázva, de minél gyorsabban megcsináltam, és mikor végeztem, akkor kezdtem el szépen bekötni a kezét, előbb az egyiket, majd a másikat is.
Közben, bár nem akartam, szemem mégis befogadta a látványt, hogy a vérző sebek mellett, még több másik nyom is volt a bőrén... amitől ha konkrétan rájuk figyeltem volna, bizonyosan a hideg rázott volna. Simán be tudtam volna képzelni magamnak, hogy a sajátjaim is lüktetnek, mintha csak még minidig meglévő sebek lennének...
Amikor megvoltam, és már csak a fehér kötések látszódtak elengedtem a kezeit és léptem egyet hátrébb. Kizárólag az arcát néztem, hogy véletlenül se bámuljam meg a karjait. Sem neki, sem magamnak nem akartam rosszat.
- Kész is - mondtam ki hangosan is a nyilvánvalót, majd miközben a pillantásom a levetett pulcsijára tévedt, kezem már nyúlt is érte, és megfogtam. - Ha ez is véres lett, adhatok kölcsön egy másikat - ajánlottam, kissé megemelve Felé a ruhadarabot. Én nem nézegettem meg alaposabban, nem akartam én atyáskodni hogy átnézzem a ruháját. De próbálkoztam, hogy ne ragadhasson le ott hogy mit láttam, és... továbblendíteni hogy beszéljen hozzám. Meg hogy én se csábulhassak el a helyei látványára. A szem ugye mindig oda akar tévedni, ahonnan elménk mindenáron távol akarja tartani. Gondoltam ha beszélek, és másra gondolok, nem téved oda.

Nem volt meglepő a számomra hogy nem kérte a segítséget. A helyében én sem kértem volna, Ha tehettem volna, az egész világ elől elrejtettem, sőt, leradíroztam volna magamról minden heget, minden nyomot... mindent ami az életemre utalt, a testemen és a lelkemen egyaránt. De nem voltam képes erre, így... csak maszkot húzhattam rájuk. A "jól vagyok" mondatkör álcáját, és az erőt, amit a testem ki tudott fejteni. Elrejtettem mindent, amit elrejthettem a testi erőm, a vad álarcom mögé. És amit eltitkolhattam a némasággal. Ha választhatok, soha senki nem látta volna sem a múltban, sem a jövőben, mik vannak a testemen. Így nem is erőltettem hogy Leonnak segítsek. Ha kérte volna, itt vagyok, de ha nem, akkor nem erőltetem. Csak szépen csendben megvárom hogy ellássa a kezét.
- Nincs mit... - szóltam utána, nézve, hogyan lép be a fürdőbe, és egy pillanatig azt hittem nyitva is hagyja az ajtót, ami szöges ellentéte lett volna eddigi tetteinek, és gesztusainak, ami pedig aggódásra adott volna okot nekem... féltettem volna. Így azt hiszem részben megnyugtató volt, hogy végül mégis behajtotta maga mögött. Egy fél percig hallgattam a lépéseit, a neszezését, de aztán, mivel véletlenül sem akartam kukucskálásra csábulni, megfordultam és az egyik földön heverő táskámhoz léptem. Ha már várok, legalább addig csináljak valamit. Nem akartam csak úgy ülni vagy állni a szobában és hallgatni, de hangomat megemelve sem akartam befelé beszélni Leonnak, hisz nem tudhattam, hogy az ajtón túl jár-e éppen valaki, s ha igen, akkor mit hall. Nem akartam semmiből gondot.
Először úgy nézett ki ez rendben is lesz. Leon a fürdőben volt, én meg kiszedtem pár könyvet az említett táskából, majd elkezdtem visszatenni őket régi helyükre, a polcra az ablak mellett állva. De amikor egy fojtott kiáltást, majd beszédet és furcsa zajt (mintha valami leesett volna) hallottam az ajtón túlról, valami ösztön rögtön arra ösztökélt, hogy ledobjam a kezemben tartott holmikat az ágyra, és megnyújtott léptekkel siessek a fürdőhöz. Az ajtó előtt álltam meg, és óvatosan toltam beljebb, hogy meglássam, amint Leon a mosdóra hajolva állt... Nem közeledtem hozzá, és a fejem is elfordítottam, a félfára szegezve a szemem, mert tiszteletben akartam tartani... még most is... hogy nem akarta megmutatni a sebeit. Nem akartam kilesni, de nem is maradhattam néma.
- Biztos hogy boldogulsz? - kérdeztem, majd gyorsan hozzátettem, mielőtt újra rosszat okoznék. - Nem nézek oda, és nem lesekszek, de... most komolyan, se... segítek ha kell. Van gyakorlatom sebekben. És nem szólok egy rossz szót sem, esküszöm - mondtam, és valami... földöntúli nyugalmat erőltettem a hangomra... Vagy talán nem is kellett erőltetni? Tárgyilagos és higgadt akartam lenni. Erőt mutatni, hogy... nem olyan ügy ez, amin... ki kell akadni, vagy amit titkolnunk kell egymás előtt. Hisz nagyon hasonló cipőben jártunk mi ketten. Bár ha ezt kimondom, joggal róhatta volna fel nekem... hisz én is takargattam magam. És én rendeztem jelenetet odalent, pár hangos lépés zaja miatt amiről nem is tudom hogy valódi veszély volt-e... De az tény volt, és nem tudtam megmásítani, hogy aggódtam, és akartam volna segíteni valahogy... hogy ne egyedül szenvedjen odabent. Zavarodott voltam önön döntéseimben és reakcióimban, mégis legyűrtem mindent magamban, valahogy... mert segíteni szerettem volna, hogy Leon ne szenvedjen ott egyedül...
- Engedd meg hogy segítsek, jó...? - kértem óvatosan, és lassan beljebb léptem egy lépést. De csak egyet. Ha ki akar küldeni, kimegyek, és akkor sincs semmi, de ha hagyná, én segítenék neki. Minimum ennyivel amúgy is tartoznék neki, miután megütöttem, és Ő is segített nekem, ennek ellenére is, mikor szarul voltam. Mellettem volt. Viszonozni akartam valahogyan.

Bár nem tudtam volna megmondani, hogy vajon Leon azért nem sürgetett-e mert észrevette hogy én húzom direkt az időt, mert be vagyok tojva, vagy... netán önmaga miatt, mert Ő sem akarta elsietni hogy esetleg többet is megpillantsak a sebeiből, mint amit eddig láttam. De nem is nagyon kutattam a választ, hisz... nem tudom mennyire lett volna az jó nekem ha tudom. Mikor becsukódott az ajtó mögötte, vetettem még egy pillantást körbe, halk edényzörgést hallottam a konyhából, szóval... anyám nyilván ott volt. De az hogy hallotta-e az érkezésem, egyrészt nem érdekelt, másrészt nem akartam tudni, ha netán hallotta, épp csak magasról tesz rá.
Leon kérdése kormányozta vissza a figyelmem, hogy igen, én nemrég még siettem, hogy segíthessek a barátomnak... ideje lenne újra odavezérelni a figyelmem, és parázás helyett csinálni is valamit.
- Persze... kötszer - bólintottam lassan, és igyekeztem fejben gyorsan felmérni, hogy hogyan is lenne ez egyszerre ésszerű, és biztonságos is. Aztán intettem Leonnak, hogy kövessen, s megindultam előre, a folyosó irányába, hátra az én szobámhoz. Onnét is nyílt ajtó a fürdőbe, logikusabbnak tűnt onnét a megközelítés, kényelmesebbnek neki, és komfortosabbnak nekem. Kinyitottam az ajtót, és beléptem, hallva hogy mögöttem barátom is jön. Először nem szóltam semmit, csak mikor már beért annyira, hogy becsukhassam az ajtót.
- Bocs a kupiért, még... nem volt időm rendet tenni - rúgtam odébb az útból az egyik táskám azok közül, melyeket érkezésemkor csak leszórtam a szoba közepére. - Ott nyílik a fürdő, ha magad akarod csinálni az átkötést... akkor megvárlak itt, és... kötszert meg fertőtlenítőt is találsz a bal felső szekrényben, ha emlékezetem nem csal - mutattam a szomszédos fal felé, ahonnét még egy ajtó nyílt, a fürdőbe vezetvén. Erős volt a gyanúm hogy ott sem pakoltak át semmit az évek alatt, ahogy a lakásban semmi mást sem kb. - De ha nem megy, szívesen segítek - tettem még hozzá, habár nem hittem hogy el is fogja fogadni, hisz eddig is úgy takargatta a sebeket, ahogy én is szoktam a hegeket. Én sem mutattam volna meg semmi pénzért, így nem is vártam volna el, hogy Ő ellenben megtegye.

Megtöröltem a homlokom, ami kicsit leizzadt a koncentrálás és a pánikolás közben... és igyekeztem szépen csitítóan gondolkodni, hogy a légzésem visszaálljon, és visszaszerezzem a nyugalmam feletti irányítást. Lehetőleg egyedül... Még nem vehetek be új bogyót... Muszáj legalább addig várnom, míg Leon nem látja majd, hogy ne aggódjon... Nem akartam megijeszteni. Bár kárt sem akartam... okozni magamban, ez is közrejátszott abban, hogy várni akartam... Igaz, így körülményesebb volt megnyugodnom, de... de menni fog. Igenis mennie kell... nem olyan nehéz...
- Akkor jó... - bólintottam, mikor igennel felelt a kérdésemre. Éreztem és meg is láttam hogy keresi a tekintetem, egy-egy pillanatra össze is találkozott az enyém az Övével, de aztán hamar el is fordultam, mert nem akartam árulkodni magamról, mennyire beparáztam. Valami kis becsület... talán azt akartam megtartani... Vagy Őt megnyugtatni, nem is tudom. Vagy magamat, mert a pillantásától újra felgyorsult a légzésem...
- Jól vagyok - vágtam rá kicsit gyorsabban a kelleténél, mire visszanéztem Őrá, bár inkább az arcát igyekeztem nézni, nem a szemeit, és kicsit lassabban folytattam. - Sajnálom az előbbit, én csak... csak elszoktam... ettől - böktem kezemmel felfelé a házra. Nem akartam részletezni, hogyan, mint, miért szoktam el, hol voltam, vagy ott milyen volt, de... ezt szerettem volna ha tudja. Hátha nem néz majd Ő is dilisnek, vagy... veszélyesnek, mint mindenki más. Nem akartam hogy esetleg még egy ember féljen tőlem... szerettem volna egy kivételt.
Mondjuk a mosolya arra engedett következtetni hogy nem fél, és nem tart zakkantnak sem, és én viszonoztam a mosolyát, többek közt azért is, mert megkönnyebbültem, hogy nem ártottam neki.
- Akkor jó... örülök - bólintottam, és kihátráltam a bokor takarásából, miközben sóhajtottam egy nagyot. - Mehetünk. - Megfordult a fejemben hogy hozzáteszem, hogy megígérem, nem passzírozom a falhoz ha valaki szembejön a lépcsőházban, de inkább... nem tettem elhamarkodott ígéreteket. Nem mintha értelmes tett lett volna ott és akkor, ha megismétlem, de... bíztam azért benne hogy ilyen hülye se lennék, meg... hogy eleve nem is jön senki míg felérünk.
Egy újabb nagy levegővel, megint kinyitottam az ajtót, és most némiképp már siker volt, hogy be is léptem rajta. Egy percet füleltem, de nem volt zaj, nem jött senki, szóval hagytam bezárulni magunk mögött az ajtót, és elindultam, a nyomomban Leonnal, felfelé.
A lépcsőn már szerencsémre nyugiban felértünk, és a folyosót is túléltem, nem jött senki semerről, csak mi, akik épen és élve el is értük a lakásunk ajtaját. Biztos ami biztos kivettem a kulcsom a zsebemből, miközben másik kezem rámarkolt a kilincsre, de aztán nem volt rá szükség, az ajtó nyitottnak bizonyult, és akadály nélkül kitárult előttünk.
- Oké, mehetünk - mondtam ki, bár nem túl hangosan, mintegy biztosítékként magamnak. Ha erre a hangra nem reagál bentről senki, akkor elvileg túléljük az utat a szobámig. 10 másodpercig füleltem, majd átléptem a küszöböt, miközben jobbra és balra forgattam a fejem. Sehol senkit nem láttam, így beljebb léptem, és aztán az ajtó mellett megállva utat engedtem Leonnak is, közben igyekezve lazának tűnni.

Nem tudom mennyi idő telt el. Én csak álltam ott, és vártam... fohászkodtam magamban... fohászkodtam hogy ez, hogy Leont a falhoz rántottam, ne ez legyen az utolsó cselekedetem az életben... hogy ne apám üvöltő hangja legyen az utolsó amit hallok. Csak remélhettem hogy túléljük, hogy nem lesz baj... hogy... nem talál ránk senki, vagy hogy nem apám az aki itt megy el...
Magamban éreztem, valahol, odabent, hogy amit teszek, nevetségesen nézhet ki kívülről. De én... én rettegtem. Olyan erővel szorítottam össze a szemeimet, hogy az már fájt... mégsem mertem csökkenteni az erőt, mert egyszerűen... egyszerűen dermesztő fátyolhálóként szorult körém a félelem... amiről azt hittem sosem fog elmúlni.
A tudatom határán éreztem hogy előttem mocorog... mocorog Leon, de ahhoz is erőszakot kellett venni magamon, hogy ne fussak el, hát még ahhoz hogy bármi mást tegyek, vagy épp... ne tegyek... Mert mikor keze hozzámért, egy pillanatra, vagy talán többre is, meg-megakadt bennem az ütő, aztán hevesre kattant, s ezzel együtt a légzésem is még inkább felgyorsult. Visszhangként érzékeltem hogy Leon beszél... és nagyon nehéz volt rájönni, hogy egyébiránt HOZZÁM beszél.
- Te... tessék? - nyitottam ki nehezen a szemem, és pislognom kellett hogy a fekete foltok melyek a szemem előtt táncoltak, elmúljanak. Nehézkesen, de eljutott az elmémig mit mond... szavak, melyeket eddig nem tudott megérteni az agyam: kényelmetlen, ki mászni, senki... Szavak, amiket meg kéne értenem, és tennem kéne velük valamit... de először nem bírtam. Akartam, de nem ment. Kezeim szinte robotszerűen emelkedtek fel, és egy pillanatra Leon vállára tévedtek, mert éreztem hogy muszáj... meg kell kapaszkodnom valamiben. Az agyam a falat célozta meg a válla felett/mellett, de odáig nem értem el... s valahogy nem is számított, csak kapaszkodó kellett... És valahogy... jobb is volt így, mert amint kezem Leon vállához ért, a szívem... mintha csitult volna... a félelem kezdett kiszivárogni a zsigereimből, a csontjaimból, a gyomromból...
- Csa... csak egy perc... - nyögtem, s lehajtottam a fejem, hogy nagyokat lélegezzek. Közben magamban mondogattam, hogy "nincs itt senki, nincs itt senki, nincs itt senki." Valahol bent, mélyen, tudnom kellett volna, hogy ez épp a teljes megszégyenülésem, gyáva féreg módjára viselkedem... de most egyszerűen nem volt erőm titkolózni... olyan nagyon... nagyon mélyen megrémültem az imént...
Mikor végül nagyjából rendeződött a légzésem, csak akkor engedtem le a kezeim újra, és emeltem fel a fejem. Szégyen ült az arcomon, de nem is tudtam levakarni onnét. A leleplezettek szégyenével néztem Leonra, most, hogy látta, mennyire félek még apám gondolatától is, hiába vagyok felnőtt, mégis... úgy félek mint egy betoji kisgyerek...
- Sajnálom - léptem hátrébb legalább két lépést, eltávolodva barátom testétől, melyet már bizonyára épp eléggé odapasszíroztam a falhoz. - Ugye jól... jól vagy? - tudtam hogy nem mimóza, és nincs porcelánból, de ezt muszáj volt megkérdeznem. Tudtam, hogy agyam befogadta az érzékeket, mikor megérintett, és körül-belül olyan gyorsan kapcsolt az agyam egyik adatról a másikra, mint egy nyugdíjas sakkbajnokság, így még abban sem voltam biztos, hogy nem-e bántottam, csak nem kapcsolt az agyam közben... Bár nem úgy nézett ki igazából mint akit megint... bántottam... De akkor is meg akartam kérdezni. - Nem bántottalak?