- Hozzám aztán biztosan nem…- morogtam az orrom alatt, miközben már nyitottam is a kocsi ajtaját, hogy beszállhassak, de egyetlen további pillantást sem pazaroltam a nőre. Nem érdekel! Ha csak egyszer is az utamba kerül, kinyúvasztom, kicsontozom! És ebben teljesen biztos lehet… - puffogtam még mindig, mikor már kezem a kormányon, indít a kulcs, és felbőg a motor, és csak ekkor pillantottam újra fel, át a szélvédőüvegen. Még mindig ott állt. Ugyanazzal a sunyi kis mosollyal a képén. Vigyázz Constance, csak vigyázz! Ha az utamba kerülsz, eltaposlak, mint egy koszos rongyot…!

(Lee háza )

- Nem - válaszoltam ugyanolyan makacsul mint eddig, s mikor rám nézett, én álltam a pillantását. Neeem ijeszt el, nem hagyom magam. Nem, nem, és nem!
- Már láthatod is! - kiabáltam utána lazán, ahogy elment mellettem, s kifelé indult. Ja, láttam én az uraság szemében hogy morci, meg nem tetszik neki amit csinálok, de hát... miért is érdekeljen ez engem? Majd megszokja a kis mumus.
Követtem Őt kifele, mikor megállva az ajtóban elköszönt tőlem, és pár lépés lemaradásból néztem hogyan baktat az autójáig. Pfff... elég béna tragacsa volt, azt hittem ennél azért magasabban tartja a szintet, habár... a ruhái után nem is tudom mire számíthattam...
- Szia Szívi! - integettem neki, mint egy édes kislány, aki naaagyon szereti azt aki épp köszönt neki. - Majd még beugrok! - kiabáltam kuncogva, és élvezettel néztem azt a mogorva képét. Na persze nem állt szándékomban máris követni, de... azért nehogy azt higgye már hogy lerázott.
Aztán fogtam magam, megperdültem a sarkamon, és elindultam szépen komótosan az ellenkező irányba.

(folyt. köv. még nem tudom hol)

- Ááááááh, szóval nem? - fűztem én is össze a karjaimat, amikor bevágta a nagyképű úrinőt és onnan szegezte nekem a hisztériás rohamait. Egy darabig csak a szemeit tartottam... Mit darabig!? Egy egész hosszú pillanaton, át, mire döntöttem.

- Hát akkor majd meglátjuk. - biccentettem mély eltökéltséggel a szemeimben, és lassú fordulatot véve megindultam a kapitányság ajtaja felé.

- Ég veled Constance! Élj boldogul! - vetettem a hátam mögé elnagyolt kézlegyintéssel, nem enyhe cinikusságot rejtve a hangomban, azzal élesen meglökve a rendőrség nehéz, bejárati ajtaját, határozott léptekkel közelítettem meg a kocsimat. Akkor ez elrendezve. Innen meg... isten irgalmazzon neki, ha az utamba téved! - és már nyitottam is ki a kocsi ajtaját.

/.../

Tetszett nekem hogy Eric-re szemlátomást hatással volt ha néztem. Lehet hogy valami nem volt egészen kóser a gyerekkel, de... nem tudom, élveztem gerjesztgetni azt a picuri tüzecskét benne. Élveztem a zavarát. Szemét vagyok talán deeee... akkor is. Persze most már azért inkább kicsi Grey-emre összpontosítottam, de azért hallottam, és láttam is, mikor Eric "menekülőre" fogta a témát és hátrálni kezdett tőlünk.
- Szia Eric! - integettem neki, akár egy 5 éves. - Remélem találkozunk még, élveztem a társaságod! - szóltam még utána, és bőszen reméltem hogy hallja, mert... lehet hogy nem mentünk messzire, de azért én tényleg jól mulattam. Ilyen jó napom is rég volt már a sitten.
De ahogy Ő eltávozott, hát megmaradt nekem "Mufurcka".
- Hiába hepciáskodsz, vagy teszel úgy mintha félnem kéne tőled - ráztam meg a fejem, elhúzódván Grey-től, és hátrasöpörtem a hajam a vállamon. - Nem parancsolsz nekem, nem a tiéd a város, és nekem tetszik itt, szóval nincs az az égi hatalom, amivel rávehetnél, hogy elmenjek - makacsoltam meg magam, és kezeim karba fonva magam előtt, néztem szilárdan a szemeibe, habár közben nehéz volt megállni, hogy ne vigyorogjak mint a tejbetök. Makacs leszek, nem hagyom magam. Élvezem ha szívathatom, és még korántsem fejeztem be, úgyhogy meg sem fordul a fejemben hogy hagyjam magam elküldeni. Amúgy se féltem tőle, hát mit tudna tenni ha én nem akarom? Talán megkötöz és erővel elvitet? Na azt szeretném én látni - gondoltam erősen vigyorogva magamban.

Ééés nem tévedtem. Constanace megint hozta a szokásos formáját, és bár jól ismertem már, ez a nő maga az ördög, de azt is tudtam hogyan is tartsam kordában. Általában.

- Pont ezért fogod magad és a formás kis seggedet és ha akarod viszed magaddal a tacskót is - intettem lomhán a fiú felé - engem nem érdekel, de az biztos, hogy feltornázod magad arra a gépre! - emelkedett a hangom erélyesre, ha Cons az ördög isten hozta a pokolban, itt maga a Sátán!
A kisfiú szabadkozása tépett ki a szemeiből. Szemkontaktus? Igen, mindig is ezzel próbálkozott, de most rácseszett, mert nem, most nem adom meg magam.

- Látod? A kisfiúnak is több esze van, inkább elhúzza a csíkot. - mutattam a kölyök felé de már újra Conny szemeibe tekintve - Legyél te is jó kislány, és tedd amit mondtam, amíg szépen mondom! - ráncosodott össze a szemöldököm,és igeeeen ez pont olyan volt mint anno kölyökkorunkban, már akkor is én voltam az egyetlen aki nemhogy kezelni tudta, de egyáltalán egy légtérben kibírta vele, mégis valahogy tudat alatt sejtettem, hogy most nem lesz olyan könnyű dolgom mint akkor volt. Talán a szemeiből? Nem tudom. Azt az egyet tudtam, hogy ha Lee-ről van szó és a dolog sikeréről, bármire képes vagyok!

Eric alig szabadult ki, még a szó is a torkomon forrt, ahogy előttem kötött ki, és első dolgaként lesmárolt. Na jóóó, nem állítom hogy nem esett jól, és hát egészen jó kis csók is volt, már épp beleéltem magam, mikor aztán elhúzódott tőlem.
- Nincs mit, ha így mutatod ki a hálád, máskor is szívesen lecsukatlak - vigyorodtam el, ahogy hátrasimítottam a hajam, miközben követtem a pillantásommal Eric fordulását kifelé. Hmm... na azt szeretném én látni amint Grey-nek köszönetet mond. "Mr. Bunkó vagyok de hódítani akarok" nem arról híres hogy kedvesen fogadja az ilyesmit. Bár bíztam benne hogy Eric-et azért lökdösni nem áll neki, valahogy nem volt kedvem a férfias virtusokhoz. Elvégre még nekem is van két-három köröm a pasival. Valami azt súgta, Grey a városon kívül akar látni. És hát milyen rokon lennék én, ha nem tennék keresztbe a reménykedésének?
Követtem Eric-et meg a rendőrkénket kifelé, aztán vissza az előtérbe, és egyenesen Grey-hez, figyelve csendben, hogy hangzik el újra, ezúttal Neki szánva a hála.
- Ah, az én vajszívű kicsi Grey-em - sóhajtottam színpadiasan, megállva Eric mellett, és somolyogva néztem hogyan kapja vissza rokonom a kártyáját. Piszkálta a kíváncsiságomat mennyiben fájhattunk neki, de... na, azt majd később, elvégre most... ahogy következő szavait hozzám intézte, sejtelmem be is bizonyosodott, igen, jött a lekoptatási szándékával. Én meg magamban már kacagtam.
- Haza? - kérdeztem vissza kuncogva, ahogy áttipegtem Grey mellé, és somolyogva csúsztak kezeim simítón a vállára, miközben államat az arcához simítottam. - Ugyan kicsi Grey, csak nem hiszed hogy ilyen könnyen megszabadulsz tőlem? Nem tervezek haza menni. MÉG nem. Hozzád jöttem, s isten mentsen hogy ilyen gyorsan távozzak is. Kezd tetszeni nekem ez a város, olyan békés, csendes, és Te is itt vagy - bújtam lassan egyre közelebb a nyakáig, míg már egészen a füléig simultam, és buja piszkálódással beszéltem a fülébe, miközben nyelvemmel megízleltem a fülét, és játékosan megharaptam a cimpáját is picurit. Erős volt a gyanúm hogy ezzel tuti kiverem a biztosítékot. De közben azért még csábítón megrebegtettem a szempilláimat Eric felé.

Még mindig a rendőrpult elkoptatott felületét kopogtattam, amikor mozgást hallottam a hátam mögül. Visszatértek. Vagy legalábbis erős a gyanúm, hogy az a kis nyikhaj az én kedves és hőn szeretett unokahúgom újabb szeretője, áldozata, vagy isten tudja mije, de nem voltam afféle aki mások dolgába üti az orrát, kivéve ha konkrét célom volt vele. Körülötte meg... amúgy is túl sűrűn váltakoztak az emberek, aaa... befolyásolható emberek és cseppet sem voltam kíváncsi a kisded játékaira.

- Nem rajtam múlott. - böktem csak oda nemtörődöm módon a fickónak, csak hallgasson, majd ahogy visszakaptam a kártyámat a valódi bőr tárcámba csúsztatva visszasimítottam a bal-belső zsebembe.

- Mehetünk végre? - fordultam vissza Conny felé. Minél előbb, annál jobb. - A repülőd már vár, hazafelé. - fintorogtam oda, ahogy nem voltam hülye már útközben ide elintéztem a jegyeket. Isten mentsen, hogy lemaradjon róla, és továbbra is itt lebzseljen! Még elrontaná a beépülésemet!

Telt az idő, és én akaratlanul is azon törtem a fejem, hogy mihez fogok kezdeni, ha mégis elfeledkezik rólam. Aztán pedig azon, hogy vajon még ma este merre vegyem az irányt. Mert továbbállok. Ehhez kétség sem fért. Még ha én okoztam is magamnak a bajt - legalábbis részben -, akkor is a város számlájára írtam. Mennem kell újra. Valamerre. Ezzel együtt ez a kisváros be fog kerülni a saját rekordkönyvembe. A város, ahol a legkevesebb ideig maradtam.
De aztán sietős léptek és a szám újra mosolyra húzódott. Ennyire nem örültem még rendőrnek, bármikor is láttam egyet. Főleg, hogy ennek ott csörgött a kezében a kulcs, és jött mellette a lány is. Nem is gondolkodtam, csak léptem oda a rácshoz és vártam, hogy tényleg nyíljon az ajtó. Éppen, hogy egy kis rés volt, én már kint is voltam. Nem a rendőrségen kívül, de mégis csak kint. A következő lépéssel a lány előtt teremtem és egy csókot adtam neki. Ha bárki megkérdezte volna, fogalmam sincs, miért csináltam, hiszem egyértelmű volt, hogy nem... Szóval nem akarok tőle semmit, mégis...
- Köszönöm - mondtam ma már sokadjára, csak most egy nagy mosollyal kísérve. - És neki is... - tettem hozzá inkább csak magamnak, de a fejemmel a folyosó másik vége felé intve, amerre valószínűleg a "megmentőnk" várakozott. Neki is tartoztam egy hatalmas köszönettel, saját magamnak pedig egy még nagyobb szidással, amiért megint bajba kerültem, de az még ráért. Most teljes nyugodtsággal indultam meg a rendőr után egészen addig, amíg ő irányt nem váltott. Egyértelmű volt, hogy ne kövessem. Csak egy lépést kellett megtennem az ellenkező irányba, és valahonnan máris tudtam, hogy ki lehet a morcos alak velem szemben. Nem éppen úgy tűnt, hogy repes az örömtől, amiért ide lett rángatva azért, hogy kihozzon minket. De én így is, úgy is hálával tartozom neki. Még ha nem is kér belőle. Meg kellett köszönnöm és kész. Aztán majd továbbállhatok - remélhetőleg mindenféle papír kitöltése nélkül, amivel túl sok nyomot hagynék magam után.
- Nagyon köszönöm... - szólaltam meg, már a mosoly halvány árnyéka nélkül nézve az idegenre. A mogorvasága nem ígért sok jót. Jobbnak láttam csak megköszönni és tartani azt a bizonyos egy lépés távolságot.

Láttam rajta hogy valamivel a szavaimban csúnyán kiverhettem nála valamit, és sajnos nem azt amit szeretnék. Meglepett kissé mikor rám rivallt, és ellökött magától. Kis híján eltanyáztam, de szerencsére nem vagyok olyan csetlő-botló béna, így kicsivel odébb ugyan, de meg tudtam állni.
- Nyugi kicsi Grey, nem kell rögtön durvulni - löktem ki pár előrehullott hajtincset az arcomból, és fújtam egyet. Tény, ami tény, NEM csípem ha lökdösnek. Ez azt hiszem egy kicsike ellenszolgáltatásért kiált. Ami magamat ismerve naná hogy gyufával fog kezdődni, csak még azt nem találtam ki, mit gyújtsak meg rajta.
A szemem sarkából láttam, hogy hiába nem vagyok épp a rendőrkéink kedvence, úgy tűnik ennek ellenére sem nagyon van ínyükre, ha egy hapsi látszólag minden ok nélkül, egy "kedvesen és ártatlanul" mosolygó lányt lökdös. De nem foglalkoztam velük. Néztem hogy Grey a pultra teszi a kártyáját, az ott ülő meg átveszi. Naná hogy tudta magától is kit kell még kiváltani, hisz én voltam a nap "sztárja", így azt is tudták ki volt velem. Fogjuk rá hogy hálásan biccentettem Grey felé, ami persze nem volt őszinte, de az "illem" megkövetelte, hogy adjam a jó kislányt. Mikor az értem jött zsaru elindult ismét visszafelé, én is utánairamodtam, hogy vele menjek a cellákhoz Eric-ért.

Mikor odaértünk, megálltam az ajtó mellett, és onnan néztem a rácsokon túl álló srácra, s egy laza vigyorral néztem hogyan nyílik meg előtte is a szabadság ajtaja.
- Szabad a pálya - kacsintottam Rá. - Szabad vagy mint a kismadár - mosolyogtam mézes-mázasan.

Nem tetszett ahogy utánam jött, mégsem léptem el. Ééén hülye! Barom állat.. mégis csak földbe gyökerezett lábakkal tűrtem mindent amit tesz velem. Aztán jött egy kijózanító gondolat Egy név: Lee. És ekkor szakadt vége mindennek.

- A fivérem nevét a mocskos szádra ne vedd! - löktem el a mellkasánál fogva magamtól dühösen, hogy szikrákat szóró szemekkel én is egyet hátra lépjek. Meg tudtam volna fojtani! Itt helyben! És igazából még az se zavart, hogy a háttérben az egyenruhások nagyon zúgolódni kezdtek.

- Hozd azt a nyomorultat és tűnjünk el innen. - préseltem a fogaim között keserűen, visszafogva minden feltörekvő dühömet és a vékony kis kártyát újra a pultra csúsztattam. - Még egy tetűláda. - neveztem nevén a dolgokat hisz a nevéről fogalmam sincsen, de nem is igazán érdekelt. Csak legyünk már túl rajta és én hadd mehessek a dolgomra!

- Ő speciel nem a szeretőm - vontam meg a vállam lazán, és buja vigyorral a képemen gondoltam vissza a majdnem kefélésünkre a cellában. Fejemet lazán biccentve félre, kezem egy kígyó ügyességével siklott Grey karján fel s alá, miközben csak azért is hozzáhajoltam, és az ajkaira beszélve néztem egész közelről a szemébe. Közben ügyeltem rá hogy a mellem kellőképp az Ő mellkasának nyomódjon, így ha el is fordítja a fejét, nyilvánvalóan tökéletes belátása lesz a ruhám alá, a kicsit sem elhanyagolható idomaimra. - Naaa, kicsi Grey, legyél kedves, szerintem nem örülnél, ha telefonálni kezdenék. Van egy olyan "érzésem" hogy otthon te se mesélted el hová jössz, ahogy előtted Lee sem ecsetelte. Biztos örülni fogsz ha idecsődítem a családot? Nem hiszem én azt - néztem Rá ravaszul, hisz emlékeztem még mikor Lee lelépett. Valahogy az volt a tippem, Grey nem örülne ha a pénzes, és mindent jobban tudó kis felmenőink megszállnák a várost. És ha nekem telefonálni kell, hát garantált hogy idecsődítem, akit csak lehet, csak hogy kitoljak Vele. - Na, segítesz, vagy hívjak "erősítést"? - mosolyogtam Rá tündérien, és közben ujjaim a mellkasán kezdtek játékosan körözni.

Ott állt az orrom előtt, de bár inkább már a hátam mögött lenne. Mégis ellenálltam a hirtelen jött késztetésnek, hogy megforgatott szemekkel nagyot sóhajtsak, csak továbbra is szigorú pillantással álltam a tekintetét.

- Nem vagyok Nemzeti Bank, hogy a szeretőidet is pénzeljem. - rántottam el az állam a kezéből, ahogy nyájaskodva végigsimított. Gyűlöltem ezt! A behízelgő modorát és azt, hogy azt hiszi képes levenni a lábamról. Még mindig azt hiszi! Oké, volt már rá egy-két alkalom, SŐT! Annál kicsit több, de soha többé! Mindig ezt mondogatom magamnak, és most el is határoztam. Tényleg. - Ha ki akarod kaparni a fiúkádat is a szarból amibe rángattad, hívd fel anyádat. - fordítottam hátat neki, megtéve egy-két lépést előre. - Ő nem a családhoz tartozik. - fintorogtam meggyőződve - Lássuk megteszi e. - fordultam vissza arrogáns nyájassággal, hisz biztos voltam benne, hogy Joselyn nénikém, nem szórja a családi pénzt. Nem az a fajta. Ahogy egyikünk sem.

Nem is kellett olyan sokat várnunk. Csak talán... fél órát. De nem néztem az órát, így csak tippelhettem, mikor jött az egyik dagi, és jelentette ki mogorva és igen zord arccal, hogy mehetek, mert letették értem az óvadékot. Bár piszkálta a fantáziámat hogy kikezdek a zsernyákkal ez alatt a pár másodperc alatt míg mellette haladok el, hadd szenvedjen, de... aztán visszafogtam magam, és szééépen nyugisan vigyorogva sétáltam kifele a cellából, ám aztán megálltam a hapsi mellett és ujjammal Eric felé böktem a vállam felett.
- És a kölyök? - kérdeztem, mert feltűnt ám, hogy azt mondta a pasi, ÉRTEM tették le az óvadékot, és ÉN mehetek.
- Róla nem tudok - vonta meg a vállát a zsaru, és bezárta utánam a rács ajtaját újra.
- Nyugi, kishaver, mindjárt jöhetsz te is, intézkedek - mondtam lazán neki, mert ha már megigértem, angyalkaszerű leszek és intézkedem is. Grey-nek nyilván elhagyta a figyelmét hogy magamról és egy haverról beszéltem, vagy... csak bunkó mint szokása, vagy... passz, na de mindjárt rendezem én az ügyet. Nem vagyok tahó, hogy itt hagyjam szarban, ha már ilyen édesen elszórakoztatott.

Mikor megláttam Grey-t az a bizonyos "hű de rég láttalak, de jó újra találkozni"-féle mosoly jelent meg az arcomon. Persze azzal a belső gondolattal, hogy "hűűű de jó lesz újra a nyakára ülni, és szívatni orrba-szájba."
- Szia kicsi Grey - néztem végig rajta alaposan, ahogy megálltam előtte. Őszintén szólva rém szarul nézett ki. Nem tudom hol öltözik mostanában, de tuti megölte magát a stílusszakértője... - Volna itt még egy emberke, akiért perkálnod kéne - intettem fejemmel a cellák felé, ahonnét jöttem. - Egy Eric nevű kölyök - kuncogtam, kezemmel végigsimítva Grey állán, közben a tipikus kínzómanőverrel nyalva meg a szám szélét, és hát fűzögetésre sem volt utolsó a módszer. - Légy jó haver, és hozd ki a kis barátom is, jó? - néztem Rá "kedvesen" és behízelgőn.

(Chamberlain ház)

Egész úton az járt a fejemben, már megint mibe keveredhetett. Hogy mibe? Ez még kérdés? Nem kellett kiszállva utána néznem, hogy mégis miről lehetett szó. A betegsége! Megint csak a betegsége. Emlékszem a nénikémékre.. és anyámra. Folyton úgy emlegették: Szegény Consi megjárta már a legdrágább intézeteket mégsem sikerült kigyógyítani belőle. Hát én ebben biztos voltam. Mert amit én tudok, azt ők NEM. Ha én gonosz vagyok.. ő maga a SÁTÁN!

Nagy sóhajjal a tüdőmben és zsebemben az arany bankkártyával léptem át a rendőrőrs küszöbét. Sosem szerettem az őrsöket, de hála az én drága unokahúgomnak már megjártam jó néhányat az életben. Hisz kit küldenek mindig érte? Persze, hogy engem. Mert én vagyok az egyetlen aki kezelni képes. Mondják ők. Már ahogy...

- Helló! Constance Atina Watson – mondtam be egyszerűen a pultnál a nevet, egy cseppet sem törődve a környezettel. Nem tettem mert egyszerűen nem érdekelt. Megszoktam volna? Az túlzás, egyszerűen nem érdekeltek az emberek körülöttem, pláne az ilyen emberek. Fánkzabáló semmirekellő az összes. – Az óvadék összege? – kérdeztem félig megemelt szemöldökkel a bankkártyámmal játszva a pulton. Minél előbb legyünk túl rajta, rakhassam fel az első repülőgépre és tűnjön el innen. Ez volt a legfőbb célom. Még akkor is ezen járt az eszem, amikor motyogták az összeget és átnyújtva a vékony kártyát rövidesen már kaptam is vissza. Aprópénz… Még ha a kárt is szó nélkül fizettem. Vártam. Nem sokat, alig néhány percet és már láttam is a messziből, ahogy elővezetik azt a vörös hajzuhatagot. Édes istenem! Csak legyünk már végre túl ezen…

Kicsi Eric vigyora lássuk be, cseppet azért rosszul érintett. A kis vigyorka, hogy örül. Már-már azt hinné az ember, velem nem is élvezte a "társalgást". Pedig ha tudná mennyire beletettem szívem-lelkem a "randinkba". De inkább hallgattam, nem piszkálom már, a végén még Ő is nekimegy valaminek zavarában, ha rászállok. Nem tudom mi a gáz a kölyökkel, de olyan... furi. Más pasi bezzeg kapásból meghágott volna, vagy legalábbis örül a felhajtásnak, hogy rámászok. De Ő... hát vagy ez a baj vele, vagy az, de valami biztos, én meg... túlzottan is bízok magamban ahhoz hogy magamban keressem a bajt.
Deee, ha már jön kicsi Grey-em, talán új alkalmam lesz a játékra, vagy legalábbis unatkozni biztos nem fogok. Már ooolyan régen piszkáltam, szekáltam, és szúrtam ki vele... ÉPP itt az ideje! Talán a házat nem gyújtom Rá, de... valamit majd kieszelek. Mondjuk rágyújtom a takaróját!!! Na azt szép lenne! És ha elég fürge, baja se lesz belőle. Vagy ha mégis... majd "ápolgatom". Az is jóóó móka, nővérszerepben is gyönyörű vagyok!

Így elmélkedtem, letelepedve újra a pricsre, és várva azt a szééép lovagot, hogy tolja ide az ülepét, és "mentsen ki" a csúnya rendőrbácsik karmai közül.

A szokásához híven zsörtölődött egy sort. Csak tudnám mi a baja az "Édessel", pedig az még kifejezetten édes, és visszafogott. Hívhatnám pl "Cuncimókusnak" vagy "Mucikámnak" vagy... "Mókuskámnak"!!! Azt tuti imádná!!!! - gndoltam magamban halál nagy vigyorgással, de külalakban igyekeztem ezt elfojtani. Neeem kéne úgy kinézni mint egy... dilinyós. Még ha pénzes és szexi dilinyós is lennék, de akkor sem.

- Ne zsörtölődj, kicsi huszárom, még a végén azt fogom hinni, hogy ellenedre van hogy itt vagyok - kuncogtam, majd a szemeim forgattam. Naná... a hangjából csak úgy sütött hogy szeretne lenyomni valamit a torkomon... és félek nem azt, ami nekem is eszembe jutna. Bár ki tudja, a férfiak néha furán fejezik ki magukat. És Grey meg főleg... nehéz eset.

Mikor rábólintott hogy jön, elővettem a leghálásabb hangom, és azzal köszöntem meg.
- Kösz, Nyuszi, akkor itt várunk - mosolyogtam tovább, és tovább. - Gondolom nem hoznál nekem egy doboz gyufát, igaz? - kérdeztem, de hát na, nyilvánvaló volt a "válasz", letette, és csak a zúgás maradt. Jellemző, sose értékeli a humorom. Férfiak... nem lehet kibírni őket, de nélkülük uncsi a szex... szörnyű az élet...
Egy látványos sóhajjal tettem vissza a kagylót, és vissza engedtem kísérni magam a helyemre. Kicsi Eric pont ott várt, ahol "hagytam" őt.
- El van sikálva, már jönnek értünk. Hamarosan kint leszünk - újságoltam neki széles mosollyal.

Felvette, hurrá. Bunkó volt, kevésbé hurrá. Bár én se az angyali kislány-szövegemmel indítottam, ez tény, de hát... na, elégedjen meg ezzel.
- Peched van, Édes, nem játszom. Vagyis játszottam, de most épp nem. Sajnos el kell hogy szomorítsalak, utánad jöttem. Vagyis... fogjuk rá, te voltál az egyik ok - világosítottam fel, hasonlóan kedvesen, mint Ő engem, hogy most épp nem ér rám.
- Na, nézd, tudom hogy most biztos elepedsz az örömtől hogy itt vagyok, de azért lényeg a lényeg, itt vagyok a zsaruknál, egy új kis... hmm... barátommal, és értékelnénk igazán, ha lennél kedves, és egy kis suskával idejönnél értünk. Valamiért nem vált be a bájos mosolyom a rendőrbácsiknál - villantottam meg beszéd közben a "dugj meg apukám"-mosolyom a mellettem elhaladó egyik rendőrre, aki ennek hatására nekiment egy asztalnak, és egy csaj vállára borított egy pohár... valamit, amit én jegeskávénak tippeltem volna. Ezt pedig nem tudtam megállni kuncogás nélkül. - Na, mit mondasz, Szépfiú, jössz, vagy hívjak mást? - kérdeztem csábosan búgva a vonalba.

Hááát ez nem jött össze. Ami azt illeti, ahogy a kölök öltözködött, az az esetlenkedő figurázása, meg a magyarázkodás... hát volt bennem egy sansz valamire, de nem akartam máris leírni a kisnyuszimat. Máskor is lehet még próóóbálkozni, ha most nem áll a pöcök. Kár, pedig feldobta volna a napomat..
Rendbe szedtem magam én is szépen, visszavettem a felsőm, megigazítottam a hajam, meg ilyesmik. Ne nézzek már ki csövesnek, akár börtön, akár nem.
- Na, akkor azt hiszem ha kefélni nem fogunk, ideje csinálnunk valami egyéb hasznos tevékenységet - sóhajtottam, mikor láttam hogy a srác a rácsoknál kolbászol, így én is felkeltem a priccsünkről, és mellé lépve megcsapkodtam az öklömmel párszor a rácsot.
- Hékás! Idejönne valaki?? - kérdeztem kiabálva, hátha a vaskalapos smasszerek végre ránk is bagóznak kicsit. - Hahó! Jogomban áll ám telefonálni! - kiabáltam tovább, addig húzva a "telefonálni akarok" szövegem, míg oda nem jött egy okostojás. Láttam én rajta hogy pont annyira van kedve odaengedni a telefonhoz, mint nekem itt lenni, de hát nesze neki, kellett neki rendőrnek állni.

A fickó kinyitotta a zárat, és kiengedett a cellából, aztán visszazárta. Odabökve Eric-nek hogy ha Ő is telefonálni akar, majd utánam megteheti Ő is. Azután megragadta a vállam, és előrébb lökött az indulásra ösztökélendő, a telefon felé, mely pár méterrel odébb, az ajtó mellett volt a falon. Szerettem volna tökön rúgni, hogy tudassam vele, hogy a jó édes öreganyját lökdösse, ne engem, de ezúttal visszafogtam magam, mert kellett most a telefon. Kezembe fogtam hát a kagylót, és beütöttem a számot fejből, az én "édes" kis uncsiöcsim számát, várva hogy fel is vegye.
- Hellóka, Szépfiú! - köszöntem bele a vonalba, amikor ez meg is történt, annyi gúnnyal a hangomban, amennyi csak belefért. De aztán normalizáltam magam némiképp, elvégre épp a segítsége kell. - Volna egy kis problémám, el tudnál jönni értem a Chance Harbor-i őrsre? - érdeklődtem mézes-mázosan.

Már azt hittem rátérünk a lényegre. Én legalábbis nagyon készültem hogy leoperáljam a kiscsávóról a nadrágot. Úgy mégiscsak kényelmesebb lett volna már. Nekem legalábbis. Éreztem az Ő kezét is, hogy kettőnk közé siklik, és először azt hittem Ő maga is effélében gondolkodik, ám aztán valami más volt, mert előbb a kezem állította meg, aztán elhúzódott, végül pedig a szemembe nézett. De nem úgy, hogy vágytól fűtve, stb-stb. Inkább mint aki most jön rá mit is csinál. Még ki se mondta, de a tekintetéből már levágtam, hogy ebből biza megfutamodás lesz.
- Biztos vagy benne? - érdeklődtem, mint aki épp kedves és megértő. Bár inkább az érdekelt, hogy üldögéljek-e még rajta félpucéran, vagy visszavehetem-e a felsőm. - Mi az, Cukifiú, mégsem tetszem? - érdeklődtem, miközben kezem a mellkasára siklott, de nem voltam tolakodó, inkább... hmm... rámenősen hívogatónak neveztem volna magam. - Én tudom hogy élveznéd, ha nem lennél, ilyen... feszült. Vagy talán a rácsok zavarnak? - érdeklődtem, kezem simítón csúsztatva az arcáig fel.

Éreztem hogyan feszül a teste ahogy nem csak a kezeim tapintották egyre inkább deréktájon alul, de csókjaim is végighaladtak a mellkasán, a hasán... A keze a hajamba túrt, nekem pedig ez csak további ösztönzés volt, hogy ügyes kezeimmel bontsam kifelé a nadrágját, és el ne mulasszam becsúsztatni a kezemet, miközben az ajkaim újra a fenti irányt indították meg, ahogy nyelvemmel ízleltem testét, felértem az arcához, és ajkaira vetettem magam. A kezem eközben rátalált az alsógatyában lakó "kígyóra" és rásimítottam az ujjaimat, hogy simogatni kezdjem.

Bár egy kissé tovább tartott mint az átlagnál, de nem zavart, végülis sikerült mozgolódásra ingerelni a cukifiút! Végre megmozdultak a kezei maguktól is, és éreztem éledezni a délvidéket is, arról már nem is kellett beszélni, amikor magához rántott, és az ajkaimra tapadt a kis heves.
Ez az kölyök, jó lesz ez! - diadalmaskodott a bensőmben élő kis boszorkány, és miközben ajkaim erőteljesen falták az Övéit, a kezeim már a pólója alatt kalandozgattak, kitapintva sima bőrét. Nem is kellett sok nekem sem, hogy kívánjam az egész tortát, ne csak a habot nyalogatni róla, így fogtam a pólóját, és pont olyan sebesen lehúztam róla, akár az előbb magamról a sajátomat, és ajkaim már el is indultak hogy felfedezzék a felsőtestét... eközben pedig a kezeim egész délre kalandoztak, hogy kitapintsák amit ott ki lehet!

A válasz nem maradt el, ajkai követték az enyémeket, és vére érezhetően pezsgett már kissé, bár nem volt olyan heves mint azt megszokhattam a férfiak részéről, de... ezt betudtam az eddigi félénkségének.
Ahogy a kezei a derekamra siklottak, és éreztem azt a tétova siklást lefelé, ami még épp a fenekem határán állt meg, belemosolyogtam a csókba, és ledöntöttem a srácot végig a priccsen, míg én fölé helyezkedtem. Egy mozdulattal nyúltam a felsőm derekához, és lehúztam magamról, majd a hátunk mögé dobtam. Fogtam a kölyök kezeit, és végighúztam tenyérrel lefelé a hasamon, majd fel, egész a melleimig, hátha kissé felpiszkálom azt a benne élő férfit, aki a szende kölyök mögé bújik. Közben csípőmet meg-megmozdítottam körkörösen felette, hogy így nadrágon át is ingereljem az izgalmát.