Igen, eléggé önálló személyiség vagyok. Nem kell nekem segítség, se baráttól, se idegentől, főleg nem orvosoktól. De kedves volt, és megint a segítségemre sietett, hogy betakarjon a pokróccal.
- Köszönöm. - mosolyogtam fel rá halványan - Ne, még véletlenül sem. - ráztam hevesen a fejem, már amennyire ez a tempó számomra heves volt - Távol tartjuk a dokikat, emlékszel? - vigyorodtam el egy pillanatra.

Éreztem én a hangjából adódóan, hogy nem rajong túlzottan az ötletemért, de én se tehettem többet. Ez az állapot,AZ az állapot, amivel szemben az én tudományom tehetetlen. Ősök, és törzsek.. de a mi népünk is elég felvilágosult ahhoz, hogy ha szüksége van rá, igénybe vegye a segítséget.
Aztán hirtelen pattant fel. Nem. Túlzok. Egyáltalán nem volt hirtelen, csak inkább nekem meglepő, ahogy eltornyosultam a gondolataimban.

- Vigyázz! - kaptam felé lassan, de egy kézlegyintéssel hárította a közeledésemet. Rendben.. ő tudja. De azért én itt leszek.

Továbbra sem hagyta, hogy segítsek. Erős nő, e már távolról meglátszott rajta. Maga vette el a plédet és a párnát, és burkolózott be a kanapéba.

- Legalább ebben hadd segítsek. - vettem ki a kezéből a takarót, és nem engedtem hogy ellenkezzen. A szája.. egész hamuszürke lett, és talán egy kicsit meg is ijedtem, de lehunyta a szemét, és egy pillanat múlva újra megnyitva valahogy visszatért belé az élet. - Biztos, hogy ne hívjak inkább valakit? Aki megvizsgáljon. - néztem kétkedőn a szemébe.

- Ja, lehet. - zártam le ennyivel. Inkább nem fejtettem volna ki a véleményemet, valahogy most semmi lélekjelenlétem nem volt hozzá. Ha az orvosok tudnának valamit tenni, már rég nem lennék itt...

Kezdtem újra teljesen magamba borulni. Utáltam ezt a helyet. Főleg ezt az ágyat. Hipó szagú volt, és...zöld! Az, hogy anyagában zöld, vagy valamitől, az már örök rejtély marad... Viszont eldöntöttem, hogy többet nem alszok ebben az ágyban.

Meg is próbáltam a kikászálódást. Kicsit ingott a talaj, de azt hiszem, menni fog az eljutás a kanapéig...asszem, remélem. Támaszom volt, ugyanis az infúziós állványt magammal kellett cipelnem. Volt akkora szerencsém, hogy a szívmonitoron tolva kicsit pont elért a kábel a kanapéig. Magammal vittem az ágy végében fekvő plédet, és az egyik párnát, és elhelyezkedtem a kanapén. Basszus, már ettől is kifáradtam... De máris kényelmesebb volt.

Lassú rejtett mosoly futott szét az arcomon. Sokkal inkább csak magamnak mosolyogtam, csak úgy jó szívvel meghökkenve a hallottakon.

- Hát akkor... a dolgok mégiscsak változnak. - léptem közelebb és már látható mosoly feszített az arcomon. Megfordult a fejemben, hogy megkérdezem ugyan mi baja is lehet, hogy ennyi időt tölt kórházakban... de aztán letettem róla. Talán... túlzottan beleavatkoznék az életébe, és én, mint egy senki... talán nem örülne neki, ha kutakodni kezdenék.

- Viszont az orvosok talán elérhetik, hogy többé ne legyen szükséged hős megmentőkre, nem igaz? - mondtam ki az ilyenkor szokásos szavakat némi vicces éllel, amik részben igazak voltak, de teljességgel hinni bennük? Nem tudom, hogy nekem ment e volna.

Arra, hogy hogyan jutott be, inkább csak felhúztam a szemöldökömet. Inkább nem is akartam tudni...

- Nem ez az első alkalom, hogy így kerültem ide. - helyeseltem - És semmi nem változott egy alkalommal sem. De talán most az, hogy van egy látogatóm. - mosolyogtam rá halványan.

- Hogy nekem? - köszörültem meg enyhén a torkomat - Egy kis turpissággal. - mosolyodtam újra el - Vagy valami olyasmi... - váltottam ismét komolyabba amikor újra beszélni kezdett. De aztán muszáj volt újra elmosolyodjak.

- Nem fognak ártani neked. Ők mentették meg az életed. - tartottam kedvesen a szemeit. - Vagy esetleg... rossz... tapasztalatok? - kérdeztem rövid csönd után. Minden jel arra mutatott, hogy nem ez az első eset, hogy kórházban van.

Kezet fogtunk, vagy valami olyasmi. És csak most tudatosodott bennem, hogy Te jó ég, mennyire gyenge vagyok! Jó oké, érthető, de talán, most jobban is kimerített ez az egész, mint szokott...
- Jó pár óra, szuper... - ismételtem sóhajtva a szavait - Tényleg, neked hogy sikerült bejutnod ide? - néztem rá. Csak úgy simán beengedték?
- Segítesz távol tartani a szobámtól a fehér köpenyeseket? - mosolyogtam rá halványan. Nem mintha lehetne erre esély, de jólesik talán a gondolat... Egyszer úgyis befut egy majd.

"Nincs..." - visszhangzott a fülemben. Hát ez sajnálatos, pedig... igazán szép lány, még ha most kissé hamuszürke is. Mégsem éreztem szükségét, hogy beleüssem az orrom a magánéletébe, ezért egyetlen bólintással nyugtáztam a dolgot. Viszont a következő szavaira gyengén elmosolyodtam.

- Bár ne így kellett volna találkoznunk... Summer... - fogtam meg óvatosan az ágyon fekvő szabad kezét, hogy csak egész óvatosan de megrázzam. Vagy valami olyasmi. - Én Niah vagyok. De ezt már mondtam. - mosolyogtam el, most kivételesen magamon. Aztán jött a következő meglepő kérdés.

- Hát igazából... - forgattam körbe a fejem, de sehol nem láttam órát. - Olyan jó néhány órát biztosan. Pontosan nem tudom, de én már itt ülök egy ideje. Pontosabban kinn... - mutatott szórakozottan az ajtó felé a vállam fölött a kezem - Vagyis.. ez nem is lényeges. - nevettem el csendesen. - Szóval jó pár órája! - emeltem újra rá a szemeimet. Kissé szokatlan volt a szituáció. - Deee.... nem is tudom - váltottam tanácstalanba - esetleg lehetek még valamiben a segítségedre? Szükséged van valamire.. vagy bármi ilyesmi... - beszéltem kissé összevissza.

- Nem, köszönöm, nincs... Nincs kinek szólnom. - sóhajtottam. Talán megfordult a fejemben... De nem hiányzik még egy aggódó tekintet. Ha egyáltalán van neki olyan...
- Summer. Summer Cataleno. - mutatkoztam be megkésve - Őszintén örülök a
találkozásnak! - mondtam viccesen.
- Nem tudod esetleg... Meddig voltam eszméletlen? - kérdeztem rá. Meglepő módon még egy fehér köpenyes sem rontott rám, nem mintha hiányolnám. Többet nem alszok ebben az ágyban, az is biztos! Nem is tudnék.

- Iiiiiigen, úgy is mondhatjuk. - intéztem felé egy nagy bólintással, végülis nem én voltam az aki tárcsázta a számot, de ha arra a sok analfabétára hagyom akik csak álltak ott, és néztek, mint egy rémfilmet a moziban, ki tudja mi lett volna a vége. Azonban amikor kedvesen kezdett beszélni már én is megnyugodtam és közelebb léptem. Idegen vagyok, de.. úgy látszik nem tart tőlem.

- Nem tesz semmit. - beszéltem csak egy újabb mosollyal megtűzdelve - Bárkiért megtettem volna.- tettem hozzá az igazságot, még ha ezzel nem is az ő életének jelentőségét akartam csökkenteni. - És bármikor... - egészítettem ki egy torokköszörülés kíséretében nehogy tényleg félreértse.

- És igen... - emeltem fel a kezem nyugtázón, majd esett vissza az ágy oldalára. - Örülök neki, hogy minden rendben. - vesztem el egy újabb mosolyban, de aztán hirtelen kaptam észbe. - Akarod, hogy értesítsek valakit? - szaladt az egyik szemöldököm a homlokomra - Szülők.. barátok.. bárki... Biztosan aggódnak érted, hogy eltűntél. - húztam el a számat, de csak az érzésre, nem pedig a minősítése céljából. - Deeee.... - kaptam aztán újra észbe - Mi is a neved? - tettem fel a legfontosabb kérdést. - Már ha nem titok... - tettem hozzá csak inkább kötelességből, nem azért mert azt hinném bármiért is titkolóznia kellene..

- Te hívtad a mentőket? - ültem fel kissé, már amennyire ment - Akkor azt hiszem, köszönettel tartozom. - mosolyodtam el halványan - Köszönöm. Megmentetted az életemet... - mondtam halkan. Na igen, még mindig nem döntöttem el, hogy ez pozitívum, vagy nem.
- Kedves tőled, hogy bejöttél. Már jól vagyok, köszönöm. - jah, némiképp.

Meglepődtem a hang hallatán és hirtelen kaptam oda a fejemet. Azt hittem alszik. Ezek szerint mégsem.

- Hogy én...? - kérdeztem szándékosan alacsonyan tartva a hangomat. Nem akartam megijeszteni - Nem... nem... nem vagyok orvos. - habogtam kissé, de egyáltalán nem volt megszokott a szituáció. Ez a környezett valahogy.. tudat alatt feszélyezett. - Én csak... - álltam fel lassan a székből és óvatos léptekkel mentem közelebb - Niah vagyok. - néztem a szemeibe kedvesen. - Én találtam rád. Összeestél. És csak tudni akartam, hogy... - futott végig a pillantásom a takaróval borított alakján - jól vagy. - tértem vissza az arcára. Hogy jól, az elég erős kifejezés. De él! És ez a lényeg.

Ajtónyitást hallottam. Gondoltam, biztosan egy idegesítő nővér az, csak szól, ha akar valamit. De semmi nem volt. Látogatóm meg nem lehet, mert... mert ki is lehetne...

Felemeltem a fejemet, láthassam a csöndes érkezőt. Nem tűnt igazán köpenyesnek, de leült nem messze az ágyamtól. Szuper, már megfigyelésen is tartanak! Vagy valami psziho doki lehet. Szóval máris kiderítették, hogy ki vagyok. Nem tellett sok időbe...

- Nincs szükségem megfigyelésre, nem vagyok őrült. - jegyeztem meg csípősen a dokinak vélt személynek.

(kórház)

Teljes volt a csend. Ez a részleg egy egész félreeső részen lehetett, mert odaát, még benn a sűrűjében, halomra csipogtak a műszerek, de itt... teljes csend. csak egyetlen monoton, szabályozott csipogás. Szívmonitor. Ezt még ismertem, hisz ki ne látott volna olyan filmet!? Aztán közelebb léptem... és megállva az ajtóban csak egész halkan kopogtam be.

Nem jött válasz. Nem is csodálom, a lány... még mindig elég szürkésen festett, csak ott feküdt, a kezéből csövek lógtak ki, de... határozottan lélegzett. És ez kellemes érzéssel töltött el. Hirtelen ötletől vezérelve emeltem fel az egyik közeli széket, és ültem le, nem túlközel az ágy mellé. Kibámultam az ablakon. Tudtam, hogy él, de valamiért... maradnom kellett. Fogalmam sincs miért, egyszerűen csak... valahogy éreztem.

Kezdtem ébredezni. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy sikerül is, és már a jó ismert koszos-fehér falak vesznek körül. A fejem kissé fájt, és az agyamat ellepte a sötét köd, de ez csak mégjobban megerősítette bennem, hogy életben vagyok.

Olyan érzésem volt, mintha alattam ráznák az ágyat, szörnyű volt, a hányinger fogott el. Ezen a hipó szagú ágyneműm, és hálóingem sem segített. Fuj... Szabadulni akartam minél előbb innen, de rőtlen voltam. Talán még beszélni sem lenne erőm... Bár nem is lenne kivel... Ezt tudomásul véve bukott vissza fejem a párnára.