Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.


Szex, drog, pia, és rock and roll... egy kis mágiával fűszerezve...
 
KezdőlapLegutóbbi képekKeresésRegisztrációBelépés
Welcome
Üdvözöllek Chance Harborban! A helyen, ahol talán még a legrosszabb rémálmaid is teljesülhetnek egy szempillantás alatt... Egy Washingtoni, kissé borús időjárású kikötővárosban jársz. Csendes és unalmas, mindenki ismer mindenkit, ahogy az megszokott az ilyen helyeken. Csakhogy a városka lakói között élnek boszorkányok, voodoo-szakértők, démonok által megszállt szerencsétlen fiatalok, szellemek vagy boszorkányvadászok. Azonban a sötét oldalhoz nem csak a természetfeletti tartozik barátom, hanem a való élet is: lebujok, drogtúladagolás, paranoia, másság, kitaszítottság, horrorfilmekbe illő tragédiák... Pont amiket elkerülni jönnél egy ilyen helyre. Megnyugvásra itt nem lelsz... Hiszel Istenben? Lehet, hogy itt még Ő sem segít rajtad! *Az oldalon egyesek számára felkavaró játékok is olvashatóak. Az adminok ezért nem vonhatóak felelősségre, a játéktéren a felhasználók szabad kezet kapnak játékaikhoz.
News
2015. 11. 08.
Éledezzünk! ►►► KLIKK
Effy


2013. 07. 01.
A mai naptól fogva egy karakternek 2 db aktív játéka lehet. NEM kötelező, ezt azért aktiváltuk, mert nincs is rosszabb, mint heteket, ne adj isten hónapokat várni egy válaszra...
Effy


2013. 01. 27.
Néhány felhasználó a mai naptól fogva inaktív lett, amit a legutolsó bejelentkezés alapján tettem. Aki újra aktívvá szeretne válni, keressen fel! :)
Effy


2013. 01. 27.
HELLÓ!Az oldal egységesítése céljából, a legtöbb avatar képet a 320*200-as szabványméretre állítottuk.Szépen kérünk Mindenkit, hogy a jövőben, minden avatar cserénél vegye figyelembe az új szempontot és alkalmazkodjon a kívánt mérethez. Ha bárkinek segítségre van szüksége, keresés.. vágás.. szívesen, pm-ben elérhetőek vagyunk. Köszönet! Adminok


2013. 01. 26.
Sziasztok fórumozók! Új csoportok és új színek kerültek és dolgok az oldalra, nézzétek meg és jelezzetek, hogy tetszik-e avagy sem. ;)
Staff

William Turner

ET PM

Multik:
Conor C. Jensen
Graham G. Willson


Effy Jensen

ET PM

Multik:
Diane Meade


Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Ki van itt?
Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (54 fő) Csüt. Okt. 24, 2024 5:31 am-kor volt itt.
Chat box
Legutóbbi témák
» Activity Check
Leon szobája I_icon_minitimeCsüt. Dec. 17, 2015 7:35 pm by Opal Lin

» Konyha
Leon szobája I_icon_minitimePént. Nov. 20, 2015 5:39 pm by Diana Meade

» A ház konyhája
Leon szobája I_icon_minitimeSzomb. Nov. 07, 2015 3:08 pm by Elizabeth Jensen

» A part...
Leon szobája I_icon_minitimeSzomb. Okt. 24, 2015 3:43 pm by Summer Cataleno

» Avarian Világa FRPG
Leon szobája I_icon_minitimeHétf. Okt. 07, 2013 2:13 pm by Vendég

» Diaries RPG ~ Vámpírnaplók Szerepjáték
Leon szobája I_icon_minitimeKedd Szept. 10, 2013 7:57 pm by Vendég

» EOF - Empire of Fantasy
Leon szobája I_icon_minitimePént. Szept. 06, 2013 8:32 pm by Vendég

» Effy szobája
Leon szobája I_icon_minitimeHétf. Szept. 02, 2013 8:09 pm by William Turner

» My Life Arts (London)
Leon szobája I_icon_minitimePént. Aug. 30, 2013 2:15 pm by Elizabeth Jensen

Top posters
William Turner
Leon szobája EmptyLeon szobája I_voting_barLeon szobája I_vote_rcap 
Summer Cataleno
Leon szobája EmptyLeon szobája I_voting_barLeon szobája I_vote_rcap 
Alex Henley
Leon szobája EmptyLeon szobája I_voting_barLeon szobája I_vote_rcap 
Opal Lin
Leon szobája EmptyLeon szobája I_voting_barLeon szobája I_vote_rcap 
Conor Christian Jensen
Leon szobája EmptyLeon szobája I_voting_barLeon szobája I_vote_rcap 
Elizabeth Jensen
Leon szobája EmptyLeon szobája I_voting_barLeon szobája I_vote_rcap 
Graham Gray Willson
Leon szobája EmptyLeon szobája I_voting_barLeon szobája I_vote_rcap 
Constance Atina Watson
Leon szobája EmptyLeon szobája I_voting_barLeon szobája I_vote_rcap 
Callum
Leon szobája EmptyLeon szobája I_voting_barLeon szobája I_vote_rcap 
Jesabel Gracie Dawson
Leon szobája EmptyLeon szobája I_voting_barLeon szobája I_vote_rcap 

Megosztás
 

 Leon szobája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Vendég

Vendég



Leon szobája Empty
TémanyitásTárgy: Re: Leon szobája   Leon szobája I_icon_minitimePént. Nov. 02, 2012 8:24 pm

Nem tudom, mennyi idő telt el, amíg mozdulatlanul ültem az ágyon, a kezeimet a fülemre szorítva. Nem számított. Már semmi nem számított. Egyáltalán nem. Sem a külvilág, sem más. A fájdalom tompult – vagy inkább elveszett az idő múlásával. Ahogy a vér folyt végig a karomon, úgy távozott a fájdalom is. Jól voltam. Egészen jól, attól eltekintve, hogy még ülő helyzetben is szédültem. De nem számított. Úgy voltam vele, hogy kibírom. Végül is, mi a legrosszabb, ami történhet? Elájulok a vérveszteségtől? Meghalok? Nem hiszem, hogy bántam volna… Most... nem.
A tompaság megmaradt és az idő elteltével fokozódott. Álmos voltam. Egyre sűrűbben pislogtam és lassan a kezeim is lecsúsztak a fülemről. A fejem zúgott, de ezen felül hallottam még valamit. Valamit, ami… nyikorgott az ajtó? Igyekeztem összeszedni magam és a tekintetem az ajtó résén beszűrődő fénycsíkra szegeztem. Nem zártam volna be? – fúrta magát keresztül a tompaságon egy gondolat.
Egy pár pillanat múlva megjelent egy apró emberke a fény közepén és valamit maga után húzott. Nagyon valószínű, hogy a kedvenc takaróját, amiről mindig is kitartóan állította, hogy varázserővel bír és mintegy pajzsként véd az ágy alatt megbúvó mumusoktól. Néha nekem is valami hasonlóra lett volna szükségem. Csak nem a mumus ellen, hanem a világ ellen kellett volna megvédenie.
- Leon…? – hallottam a bátortalan hangot. Máskor biztos felülkerekedett volna rajtam a védelmező báty ösztön, de most nem. Túl erős volt a fejemben kavargó köd.
Hallottam, hogy az öcsém közelebb lép. És még közelebb. Végül már az ágyra ügyeskedte fel magát. Én csak néztem rá és nagy nehézségek árán próbáltam kitalálni, hogy most mi a helyes lépés.
- Ez… vér? – kérdezte meg túl komoly hangon, amikor beletenyerelt egy korábbi foltba. – Szólok a maminak – mondta, és mint valami kiskatona, aki megértette, hogy távozhat, bólintott hozzá. Nem ijedt meg, nem kiabált. Csak közölte és már mászott is le. Nem értette a dolog komolyságát, csak annyit tudott, hogy ha valami vérzik, azt be kell kötözni. És ez anya dolga.
Nem engedhettem. Nem kockáztathattam… mit is? Már nem tudom, de az ösztön még dolgozott bennem, hogy ez titok és annak is kell maradnia.
- Martin – szólaltam meg alig hallgatóan. Fárasztó volt a beszéd, de muszáj volt. Nem bukhatok le!
A kis alak hirtelen megtorpant és újra elismételte, hogy megy anyáért. Én csak a fejemet ráztam, mire ő visszajött mellém. Át akartam ölelni és elaludni mellette. Csak ennyit akartam. Ha nem megy el, nem szól anyának, a titkom biztonságban lesz. Ha nem hagy itt… akkor minden jobb lesz.
- Nem fáj? – kérdezte meg és anélkül, hogy felé néztem volna is tudtam, hogy a kezemre mutat. Egyre jobban szédültem, de a fejemet azért még megráztam válaszként. – Hozok… valamit – jelentette ki és már ott sem volt. Eltűnt a szemem elől, de majdnem biztos voltam benne, hogy nem ment ki a szobából.
A következő pillanatban az ágy alól mászott elő, kezében a kis dobozzal, amiben a kötszereket tartottam. Akkor eszembe sem jutott, hogy vajon erről honnan tud. Letudtam annyival, hogy nekem van a világon a legokosabb kisöcsém. Nem akarom őt egyedül hagyni! – jelent meg bennem a felismerés és ezzel egyidőben elővettem a megmaradt erőm és a fehér dobozért nyúltam. Úgy tettem a dolgom, mint bármikor máskor. Csak tekertem a fehér anyagot a vágásokra, egészen addig, amíg nem takart rendesen.
Amikor kész voltam a doboz az ágyon landolt. Hogy kiesett a kezemből, vagy ledobtam, nem tudom. Csak annyit tudtam, hogy egy szomorú mosoly jelent meg az arcomon és…
- Fáradt vagyok – suttogtam és úgy dőltem a párnára, mint aki napok óta nem aludt egy percet sem.
Valamikor hajnalban, amikor megzavart a felkelő nap fénye éreztem, hogy valaki fogja a csuklómat. A kötéseket. Nem kellett kinyitnom a szemem, hogy tudjam Martin az. Itt maradt velem, mellettem aludt és ekkor már tudtam, hogy ő az én védelmezőm. Ő az, aki megóv a világtól és életben tart.
Vissza az elejére Go down
Vendég

Vendég



Leon szobája Empty
TémanyitásTárgy: Re: Leon szobája   Leon szobája I_icon_minitimeHétf. Okt. 29, 2012 7:11 pm

/Fürdőszoba/

Minden úgy volt, ahogy hagytam. Nem volt meglepő. Soha, senki nem teszi be a lábát a szobámba. És azt hiszem, ez így van rendben. Az egyetlen hely talán az egész világon, ahova vissza tudok húzódni és senki nem zavar. Ahol biztonságban lehetek. Senki nem szól meg… senki nem néz rám úgy, mintha beteg lennék. És ami a legfontosabb itt nem kell attól tartanom, hogy valaki meglátja a hegeket.
Órák teltek el, amíg én az ablak előtt álltam egy randomra felkapott kinyúlt pólóban és néztem bele a nagy éjszakába. Esett. Még akkor is esett, amikor végül engedtem a fáradságnak és ágyba bújtam. Az esetek többségében ilyenkor még hosszú időn keresztül bámulom ébren a plafont és hallgatom a szüleim szobájából átszűrődő szófoszlányokat. Most viszont szinte azonnal elmerültem az álomban…

Egy mező közepén állok. Nem tudom, hogy kerültem ide, ahogy azt sem, hogy mit keresek itt. Egyedül? Szinte biztos vagyok benne, hogy senki sincs itt. Céltalanul indulok előre. Keresek valamit. Egy nyomot, egy emléket… az elveszett énem? Fogalmam sincs, de kitartóan megyek előre. Az idő elteltével a hőség szinte elviselhetetlenné válik, de nem tehetek ellene semmit. A távolban már látok valamit. Tudom, hogy ki kell tartanom. Ha eddig eljöttem, már nem adhatom fel. Nem tehetem…!
Váltás. A mező eltűnik. A nap már sehol sincs. Éjszaka van. A szobámban vagyok. Kétségbeesetten kapaszkodok valamibe. Az előbbi szabadság és nyugalom már a múlté. Körülvesz a sötétség. Semmit sem látok. Viszont hallok. Apa kiabál valahol messze. Martin hangosan sír. Szeretnék megmozdulni és megtudni, mi történt, de képtelen vagyok. Valami azt súgja, itt kell maradnom. Itt a helyem. Mintha a hangok nem a saját családomhoz tartoznának. Mintha nem tartoznék közéjük többé…
Egy halk és nyugodt hang vágja keresztül a kinti kiabálást. Az ismert hangszín hallatán felkapom a fejem. Egy pillanat alatt csendesül el minden és halvány, piros fény világít meg mindent. Párat pislognom kell, hogy kivegyem, ki van itt velem. Csak ezután értem meg, hogy amibe kapaszkodok, az egy kar és azonos a hang gazdájával.
- Chris? – kérdezem félve a választól. Nem értem. Nem értem, hogy lehet itt velem. Hogy lehet… nálunk? Nálam! Mellettem az ágyban.
Csak a csend válaszol a kérdésemre. Chris nem szól, csak mosolyog rám és a szabad kezével úgy simít végig az arcomon, hogy én akaratlanul is lehunyom a szemeimet. A szívverésem egy fokozattal gyorsabbra kapcsol.
- Nem szabad. Ez nem…! – kezdek beszélni, de a hangom csak gyenge utánzat. A szemem nyitva, próbálom észben tartani az érveket. A valóság és a normalitás íratlan szabályait. Nem megy.
A keze továbbsiklik. A nyakamnál elidőzik, és már képtelen vagyok ellenkezni. Megszűnik a szabad akaratom. A gyomrom görcsben, a kezem remeg az elfojtott izgalomtól. Mozdulatlanul ülök és képtelen vagyok levenni a tekintetem Chris hívogató ajkairól.
Újra vált a kép. Most viszont a helyszín marad. Az idő az, ami változik. Később. Talán csak pár perc, talán valamivel több idő telt el. A hátamon fekszek, Chris felettem és onnan néz mélyen a szemembe. Utálom és egyben imádom, amikor ezt csinálja. Ha így néz rám… mintha minden titkom könnyedén kiolvasná. Mintha belém látna.
Váltás. Minden sötét. A kis piros fény is megszűnt már. Csak Ő van és én. Az ajkai szünet nélkül falják az enyémet. A teste az enyémhez préselődik. A keze kínzó lassúsággal simít végig az oldalamon, le a combomig… majd vissza. Ekkor már a körmei szántják végig az útvonalat. És én maradéktalanul élvezem. A minden gyengédséget nélkülöző mozdulatait… Érzem, ahol a vér száguld az ereimben, hogy végül mind egy ponton gyűljön össze… Egyetlen helyen…
- Szeretlek, Chris… - nyögöm az ajkaiba, amint egy csepp szünethez jutok.
Eltávolodik. Undorral néz rám. Nem látom, de tudom… érzem… A szoba kivilágosodik. Chris semmivé lesz. Egyedül vagyok, de a fejemben hatalmas a zűrzavar. Hangok… emlékek… fájdalom… Mind tudatosítja bennem, hogy csak egy félresikerült ember vagyok. Egy betegség megtestesülése. Egy félresikerült kísérlet. Nem tartozok ebbe a családba. Nem tartozok ebbe a világba.
A fájdalom erősödik. A lehető legkisebbre húzom össze magam. Az ágyon ülve ringatom magam. Előre… hátra… Előre… hátra… A kezeim ökölbe. Saját magamnak okozok fájdalmat, ahogy a körmeim, mint valami penge utánzatai mélyednek a tenyeremben. Végül már a csuklómon lévő bőrt kaparom. A hegeket. Próbálom elérni a biztonságos zsibbadást. Azt a pontot, ahol a magamnak okozott fájdalmat már képtelen elviselni a tudatom és inkább kikapcsol. Nem sikerül. A fájdalom csak nő, már szinte elviselhetetlen… Teli torokból üvöltök, de legbelül, a fejemben csak halkan fohászkodok. Istenhez. Valakihez, aki meghallgat. Könyörgöm, valaki vessen ennek véget!

Felébredtem. A szemem nyitva. Teljesen egyedül voltam a szobámban. Nem kiabáltam, nem sírtam… De a fájdalom, amit az álmomban éreztem, még mindig jelen volt. Valóság volt. Nem álom. Nem az agyam legmélyén létezett. Valóság.
Pislogtam párat. Megpróbáltam megtalálni a fájdalom forrását. Kómásan tapogattam végig a testem. A fájdalom követett. Mindenütt ott volt és mégis… A karom! Hirtelen ültem fel az ágyon és nyúltam oldalra a lámpa kapcsolójáért.
A fehér lepedő alattam kisebb-nagyobb foltokban vöröslött. Nem értettem, mit történt. A tekintetem a csuklómra tévedt. Vérzett. Az egész karomon csorgott végig a vér.
- Nem… Nem tettem semmit! Most nem….! – magyaráztam magamnak, miközben értetlenül néztem a vörös csíkokat. – Nem tettem… semmit! - az utolsó szót már üvöltöttem. A tenyerem a fülemre szorítottam, miközben makacsul a sötétségbe zárkóztam. Ki akartam zárni a valóságot! Nem Tettem Semmit!
Vissza az elejére Go down
Vendég

Vendég



Leon szobája Empty
TémanyitásTárgy: Re: Leon szobája   Leon szobája I_icon_minitimePént. Szept. 28, 2012 7:06 pm

/Konyha/

Nem húztam feleslegesen az időt. Feltúrtam a ruhásszekrényem. Valami különös oknál fogva csak olyan ruhák akadtak a kezemben, amit még ezelőtt hordtam. Amikor még nem kellett semmit eltakarni. Sorban hajítottam őket a sarokba egészen addig, amíg nem találtam egy vastag, hosszú ujjú pulóvert. Fogalmam sem volt, hogy milyen kint az idő – nem is tudom, hány napja jártam kint utoljára -, de jobb lehetőség híján, erre a pulóverre cseréltem az apa által borzasztónak titulált felsőt.
Utána… nem vagyok benne biztos, hogy mi történt. Csak azt tudom, hogy leültem az ágyra, mintha vártam volna valamire, ami valószínűleg soha nem fog bekövetkezni. Nem tudom, mennyi idő telt el, miközben én a kupacba dobált ruhákat néztem. Hallottam a külvilágot, nem kapcsoltam ki teljesen, de mégsem voltam teljesen a valóságban. Teltek a másodpercek… percek, egészen addig, amíg a csengőnk szinte elviselhetetlenül nem kezdett csörömpölni.
Visszatértem a valóságba. Mennem kell! – jelent meg a fejemben az első gondolat. De hiába szerettem volna, még muszáj volt megtennem valamit. Felhúztam a karomon a pulóver ujját és lassú mozdulatokkal csavartam le a nemrégen feltett kötést. Először teljesen fehérnek tűnt, de ahogy az alsó réteghez jutottam, már látszottak a különböző minták, amiket a vér festett rá. Amint az összes lekerült és mindenféle takarás nélkül végig tudtam nézni a sebhelyeken, percekre elbűvölt a látott kép. Bárki külső személynek csak összevissza vágott vonalak lettek volna. Újabb és újabb pont, ahol megvágtam magam, de én szinte mindre emlékeztem. Mikor csináltam… milyen mélyre vágtam… melyik volt az, aminél nagyon pengeélen táncoltam. A következő pillanatban lecsukódott a szemem és az ujjaimmal simítottam végig rajtuk. Hiába nem néztem oda, a sok, apró egyenetlenség, ahogy néha mélyebbre csúszott a penge… az egymás után következő érdes vonalak… úgy láttam mindent magam előtt, mintha nyitva lett volna a szemem.
Percek múlva úgy kellett kényszerítenem magam, hogy elhúzzam a kezem és végre cselekedjek. Egy újabb fehér kötést tettem a karomra, lehúztam a pulóver ujját, és amilyen csendben csak tudtam, eltűntem otthonról.
/Külvárosi közhelyek – Part/
Vissza az elejére Go down
Vendég

Vendég



Leon szobája Empty
TémanyitásTárgy: Re: Leon szobája   Leon szobája I_icon_minitimeKedd Szept. 25, 2012 6:38 am

/Fürdőszoba/
Azonnal elfordítottam a kulcsot és lerogytam a földre. Egy teljes percig jobban éreztem magam. A karom a szívem ritmusára lüktetett, én pedig fellélegeztem. Fájdalmat már régen nem éreztem. Nem azért tettem mindezt… nem azért vágtam a bőrömbe, mert élveztem a fájdalmat. Az elején még igen. Akkor így volt. Élveztem, hogy valami jobban tud fájni, mint amit addig a legrosszabbnak hittem. De mára… mára alig éreztem a vágás után megjelenő égető érzést. Olyan, mintha a fájdalmat valami más érezné helyettem - talán a tükörbe zárt énem -, és nekem csak a megkönnyebbülés maradna. Egy újabb nap ígérete, amit talán így könnyebb túlélni.
Persze nem mindig volt így. Régen piszkosul fájt. Mindig az aktuális felsőm tömtem a számba, hogy senki ne halljon egy hangot sem. De ez az időszak már elmúlt. Az utolsó alkalom, amikor igazán fájt, amit magammal tettem, az volt, amikor mélyebbre vágott a penge, mint tudatosan terveztem. Akkor az egyszer kötöttem ki ilyen okkal a kórházban. Napokig senki felém sem nézett, de én nem bántam. Amikor végül anya bejött hozzám, rám sem nézett. Beszélt az orvossal, aki mindenáron valami speciális emberhez akart küldeni, de egyszer sem figyeltem igazán rá. Végül az orvos közölte velem, hogy hol találom a ruhám. Volt egy órám, hogy mindent összeszedjek és hátrahagyjam a kórtermet. Akkor egy szót sem szóltam, csak bólintottam, de az orvos szemében láttam az aggódást. Azt a fajtát, amit a szüleimében soha. Vagyis… hazudok. Láttam anya szemében valami hasonlót. Minden alkalommal, amikor valami vendég volt nálunk és ő attól félt, hogy kiderül a „betegségem”. Akkor sem engem féltett. Saját magát! Félt, hogy összedől a Tökéletes Család portré, amit évek alatt felépített.
Ezt a kórházi esetet követően szűnt meg a fájdalom. De az is lehet, hogy csak hozzászoktam. Nem számított milyen mélyre vágtam, milyen sok vér folyt ki, semmi nem volt olyan rossz, mint az állandó rettegés, amikor kiléptem a szobámból. Egyik sem fájt annyira, mint anya tekintete, amit mindig láttam, ha az öcsémet öleltem magamhoz. Biztos voltam benne, hogy félti tőlem, és ha tehetné, talán örökre elválasztana minket. Rettegett attól, hogy ő is elkapja a betegségem. Az egyetlen fia. Én már régen nem számítottam annak a szemében.
Tudtam, hogy itt kellene abbahagynom és kitépnem magam a gondolataim körforgásából… hogy elvonjam a figyelmem, felhúztam a lábaimat és az ölembe kicsavartam a kezem a töröközőből. A vér teljesen elkenődött az alkaromon és ezzel eltakarta a vágásokat. Úgy nézett ki az egész karom, mint valami elvont művész festővászna. De ettől függetlenül egyik új vágás sem volt vészesen mély. Tudtam, mert a vérzés magától elállt. Egy-egy kis vörös csepp még megjelent, de hamar abbamaradt ez is. Mégsem akartam így kimozdulni a szobámból. A törölközőt a sarokba hajítottam és a következő mozdulattal felcsavartam a zene hangerejét. Élveztem? Nem igazán. Már régen nem azért hallgattam zenét, mert tetszett. Egyszerűen csak szükségem volt rá, hogy a szöveg megfejtése, a hangos basszus, vagy bármi más elterelje a gondolataimat, miközben csinálom a – már szinte napi – rutint.
Mégis egy teljes perc eltelt, mire ténylegesen cselekedtem és felálltam a fal mellől. Ennyi idő telt el, amíg én bámultam a semmibe. Hogy gondoltam-e közben valamire… Azt hiszem, semmire. Ilyenkor nem éreztem magam hibásnak. Nem hittem el, hogy beteg vagyok… ilyenkor... nem éreztem. Szerettem ezt az állapotot. Mindig előjött a vágásokat követően. Nem tudom, hogy csináltam, és azt sem, hogy képes lennék-e csak úgy előidézni… De nekem így is megfelelt. A vérem nem túl nagy ár, ha cserébe pár perc békét kapok. Az utólagos munka pedig… az esetleges vérfoltok eltüntetése… a vágások bekötözése már tényleg semmiség.
Már éppen a régi, kinyúlt ujjú felsőmet kaptam magamra, amikor a zene halkulni kezdett. Még egy utolsó dobpergés és teljesen elhalt. A fülem zúgott az előbbi hangerőtől, de a legrosszabb az egészben az volt, hogy meghallottam apám hangját. Összerezzentem és megálltam a mozdulat közben. Újra belehasított a hang a csendbe. Az idegesség már egyértelmű volt anélkül is, hogy szemben álltam volna vele. Ahogy abban is biztos voltam, hogy nem először kiabált értem. Nem akartam szembenézni vele. Bármit is akart… nem akartam tudni. A földre rogytam és a kezemet a fülemre szorítottam. Hallottam a vérem dobolását a fülemben. Éreztem a csuklómban lüktető ereket, a kötés alatt száguldó vérem... De teljesen mindegy volt, hogy mit tettem, nem segített. Apa hangja így is elért hozzám. Vagy csak a fejemben hallottam? Nem tudtam. De azt igen, hogy nem voltam annyira jól, hogy elviseljek egy újabb prédikációt... Nem akartam hallani az újabb határokat, amiket szerinte átléptem. És végképp nem volt szükségem egy újabb ötletére, hogy melyik katonai kiképzés tenne nekem jót. De szembe kellett nézzek vele. Minél tovább húzom az időt, annál rosszabb lesz. Úgyhogy felkeltem a földről, befejeztem az öltözködést és mielőtt kiléptem volna az ajtón, a pólóm ujját a tenyerembe szorítottam, hogy biztosan takarja az időközben elkészült kötést.
/Konyha/
Vissza az elejére Go down
Vendég

Vendég



Leon szobája Empty
TémanyitásTárgy: Leon szobája   Leon szobája I_icon_minitimeHétf. Szept. 24, 2012 5:48 pm

(...)
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom





Leon szobája Empty
TémanyitásTárgy: Re: Leon szobája   Leon szobája I_icon_minitime

Vissza az elejére Go down
 

Leon szobája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Col szobája
» Martin szobája
» Graham szobája
» Effy szobája
» Conor szobája

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: HÁZAK, LAKÁSOK :: Házak, Lakások Chance Harbor területén :: West ház-