Születési hely, idő: Seattle, USA, 1991. december 2. | Kor: 21 | Becenév: Jer

Az életem... eleinte tök normális volt. Megszülettem, éltem, boldog kisgyerek voltam, szerető anyával, szigorú de szerető apával, és barátokkal. Jó tanuló voltam, egészséges, szorgalmas. Az egyik legjobb barátom a suliban Leon volt. Az első nagy bulink, első nagy berúgásunk, együtt vittük végbe. Jó haver volt, akár csak a többiek.
De ahogy nőttem, és értem lassan bele a nemek interaktív világába, kezdtem ráébredni valamire. Én más vagyok. Más mint a többiek. Nem ugyanazokat élveztem mint ők. Mikor a srácok közül valaki lenyúlt egy OLYAN újságot a boltból, engem nem érdekelt mi van benne. És amikor apám az "élet nagy dolgairól" akart velem beszélgetni, leráztam, hisz egyáltalán nem izgatta a fantáziám a majdani jövő... Más dolgok érdekeltek. EGÉSZEN más dolog. És ettől féltem. Megijedtem magamtól, és attól amit éreztem, amik az eszembe jutottak. Mindent amit gondoltam, azt rossznak hittem. Meggyőződésem volt hogy beteg vagyok... hisz ezt olvastam a neten, az újságban... a könyvtárban, ezt hallottam pletykákból. Mégsem tudtam mit tenni ellene, mert amit éreztem... nem tudtam leküzdeni.
Emiatt szépen lassan eltávolodtam a barátaimtól, és ők is tőlem. Elzárkóztam a családom elől. Azt hittem így jó nekem. Mert ahogy én kerestem volna egyesek társaságát, az nem volt... helyénvaló. Eltűntek mellőlem lassan az ismerős arcok, de nem is kerestem új irányokat, inkább a magam társaságában maradtam egy darabig...

Meleg voltam, ez már biztos volt, mire betöltöttem a 16-ot. Akkor törődtem bele, mikor egy lány osztálytársamat próbáltam meg... "elcsábítani" és bár a lány benne is lett volna, úgy tűnt jól megy a dolog, de aztán... nem voltam képes. Nem ment a dolog. Ellenben mikor csókolózás közben egyik fiú ismerősöm jutott eszembe, éreztem hogy a testemben megindul valami... az aminek a lánytól kellett volna. Ez olyan bizonyíték volt, amit nem tudtam már letagadni, és eltitkolni magam elől. Be kellett látnom, meleg vagyok.
Voltam olyan hiszékenyül ostoba, hogy hittem a családom szeretetében, s mikor anyám faggatni kezdett a vacsoránál a szótlanságom miatt, elmondtam nekik amire ráeszméltem. Hiba volt. NAGY hiba. Ezt a családok általában nagyon nem nyelik be jól, és ebben az enyém sem volt kivétel. Mikor az apám megtudta... finoman fogalmazva kiakadt, és miközben undorítónak, meg degeneráltnak, meg minden ilyesminek elüvöltözött, egyszercsak felkapott egy kenyérvágó kést az asztalról, és felém indult vele. Apám erős, nagydarab ember volt, az ajtó zárva, és felkészületlenül is ért a dolog... elkapott... Felráncigált a székemből, és a falnak nyomott. Előbb a nyakamra szegezte a kést, de anyám sikoltozni kezdett, hogy meg ne öljön, mert jajj akkor mi lesz... De apám nem zavartatta magát. Nem ölt meg... ez igaz... de annál sokkal rosszabbakat tett. Előbb megütött, az ökle szabályosan megzúzta a képemet, olyan erővel tette. Aztán jöttek a még rosszabbak... a kés... ami a kezében volt, hamar értelmet, vagy inkább feladatot nyert. Először a karomat vágta meg, bár úgy tűnt csak véletlenül. De utána mintha csak rájött volna valamire, mikor felkiáltottam fájdalmamban. Újra megvágott, kicsit feljebb a karomon. Én kiabáltam, kértem hogy fejezze be. Anyámnak is kiabáltam, hogy segítsen, de csak állt kicsit hátrébb, és zokogott. Azonban a szemében láttam, nem azért mert engem sajnál... hanem mert magukat. Apám újra vágott, és újra... aztán már szúrt... Először az oldalamba, és én artikulálatlanul felüvöltöttem. Nem hittem volna hogy az ilyesmi így fáj. A filmekben mindig más... az életben rosszabb. Főleg ha a saját apád teszi.

Az este emlékei utólag megfakultak. A fájdalom és a bánat elvette az emlékek egy részét. Azt tudtam mit tett apám, és azt hogy mit nem tett anyám. Ahogy azt is, hogy mikor végül anyám megmozdult, s a védelmemre kelt, apám abbahagyta, és mentőt hívtak... engem pedig kórházba vittek. Azt mondták megtámadtak. Hogy a ház előtt találtak rám... hazudtak... s mivel én nem mondtam semmire semmit... elhitték. Én nem beszéltem. Féltem... apámtól. Főleg mikor a kórház után hazakerültem... hisz nem volt hova menni, hova menekülni... és ők a családom. Hisz én vagyok aki nem normális, megérdemeltem... apám is ezt mondta. És megmondta, ha valaha bárki előtt kinyitom a szám, álmomban vágja el a torkom. És az előzmények alapján hülye lettem volna nem elhinni.
Az apám innentől kezdve utált, színtisztán és nyíltan, gyűlölt... de anya ráhatására a háznál maradhattam, mert mégis csak az egyetlen fiúk vagyok, meg hogy titokban is tartsák, nehogy kiderüljön és megszólják érte a családot a szomszédok meg a város, stb... Viszont mikor "furákat" csináltam apám szerint, mikor úgy néztem, vagy "hülye" ruhákat vettem magamra... vagy olyat mondtam amit szerinte normális fiúnak nem illik, sőt, néha még azért is amit szerinte gondoltam... akkor megint kiakadt, újra rám támadt, megint kórház lett a dolog vége, de újra meg újra kimagyarázták, és hazakerültem. Én sosem mondtam mást. Csak bólogattam. Ha megvert apám? Akkor elestem, vagy leestem valahonnét, vagy suliban verekedtem, vagy utcán... Ha megsebzett... akkor más mese volt. És én bólogattam. A düh gyűlt bennem... de néma maradtam.
Apám támadásai miatt, a jegyeim leromlottak, túl sokat hiányoztam, és nem is érdekelt már az anyag. Kimaradoztam, nem jártam be, erőszakossá váltam a társaimmal szemben... legalábbis azokkal, akik szerintem megérdemelték. A fő találkahelyem az igazgatói iroda lett. A sebek miatt nem jártam sportolni, nem mentem tesi órákra. A tanárok pikkelni kezdtek, és faggatózni. Én pedig hallgattam. Mint a sír. végül inkább be se mentem. Lógtam, a parkban, az erdőben, a város körül, bandákkal, akiket épp találtam. Ráakadtam a helyi drogosokra, és jó ötletnek tűnt amit adtak. Jól jött, hisz a sok hallgatástól tökre kattant lettem, és nagyon-nagyon dühös... üvölteni akartam volna a világba mi van, de nem volt merszem. A nyugtató jól jött. Lazultam tőle... elmúlt a rossz érzés... és ahogy állandósult a szedése, nőtt a mennyiség is... végül már dobozszám szedtem magamba a vackokat, de kellettek! Kellenek!! Nem tudta a suli, az orvos, anyámék, és ez jó volt... jobb volt tőlük! Élni!

A legutóbbi kórházlátogatás alkalmával, mikor apám kicsit mélyebbre szúrt mint kellett volna, megint ott voltam, ahol utáltam, és ahol nem tudtam szedni a pirulácskáim. Megint a rohadt fehér köpenyesek közt...
Ám akkor, újdonság történt. Egy régi/új arc jött velem szembe egy folyosón. Leon. Régen láttam? Igen, vagy nem... láttam, de mindig messze, és nem beszéltünk már rég. És most itt volt... a kezein, a csuklóin kötéseket láttam. Nehéz lett volna félreérteni... ahogy az én összevert pofám is nehéz lett volna kimagyarázni.
Életemben először... beszéltem valakinek arról, mi az igazi életem. Egy részéről. Valamiért a pirulák kimaradtak. Miért? Talán mert az az én döntésem volt... nem is tudom... De azt tudta hogy apám ver...
Azt hittem jobb lesz. Úgy tűnt Leon megért. Meghallgatott, beszélt velem, és kezdtem azt hinni, visszakaphatom a barátom, lehet újra barátom...
De nem így lett. Azután, hogy kikerültem a kórházból megint, elküldtek indulatkezelős kényszergyógykezelésre, egy távoli intézetben. Messze otthonról. 18 voltam amikor elküldtek. És nem tudtam mit tenni ellene, hivatalos cucc volt, még csak nem is apám találta ki... Kellett nekem nekimenni egy dokinak. De hát... kellett neki faggatózni, miért kötök ki mindig a kórházban! A barom inkább hagyott volna békén... elborult az agyam, nekimentem... kivételesen... nem egy névtelen senkin, hanem épp egy dokin vezettem le a feszületet magamból... Nem volt pirulám... és ütöttem. Ez lett a vége. Elküldtek. Nagykorúságomig arra ítéltek hogy maradjak is ott, hadd kezeljenek. Nem mintha sokat ért volna, hisz ugyanúgy meleg maradtam, és ugyanúgy szedtem a nyugtatóimat, sőt, némelyiket külön felírták nekem az ostobák...
De aztán... eltelt az idő. A régi és új sebhelyek egyaránt hegekké váltak. Én mély függővé váltam. És melegebb voltam mint valaha... Nem is küzdöttem tán már ellene... beletörődtem, ez vagyok én... meleg. Nem normális, de akkor is... ez van, ez ellen nem tudok mit tenni, szar, de ez van.
Amikor betöltöttem a 21-et, nagykorúvá váltam, és mivel azt hitték a diliosztályon hogy "jól vagyok" hát kiengedtek. Hisz bekerülésem óta nem volt sérülésem, nem kerültem kórházba, úgy tűnt jól vagyok. Jah, jól... És hazaküldtek. Persze mind tudtuk az igazat, én is, apámék is, hogy az amiért odakerültem... nem gyógyulhatott meg. De marasztalni sem marasztalhattak az intézetben, és valamiért hazulról sem raktak ki. Nyilván a régi jól bevált okok miatt. Anyám szíve, és a jó hírünk. Nem volt máshova mennem, és pénzem sem volt rá, nem lévén más lehetőség, hiába a rettegés... haza kellett indulnom... vissza Chance Harbor-ba.

Mr. Hányattatott!
Nehéz az élet, ezt senki nem vitatja. Van akinek nehezebb. De ne feledd ha képes vagy legyőzni és igába hajtani az életet, a múlt elmúlt, a jövő még előtted, bármi történhet, ezernyi jó érhet, és egy dolog van amit soha nem szabad szem elől veszíteni: A hitet!