Kicsit valahogy el is nevettem magam, mikor azt mondta áll az alku. Erre a mondatra rögtön a tévéműsor jutott az eszembe, amit a diliosztályon néha néztem. Vicces volt. És most talán épp az volt vicces, hogy az egy bohókás műsor volt, ez meg egy halálosan komoly helyzet, és... ráadásul nemrég még mi magunk is viccelődtünk a halállal, most meg tök komolyan beszélünk... S bár nem is tudom miért kért erre engem Leon, hogy ezt letisztázzuk, de örültem... hogy nem fog meghalni... örültem, mert féltem volna, azt hiszem, sőt biztosan... hogy előbb-utóbb sikerül olyat vágnia magán, aminek ez lenne a vége. Féltem, de most örültem, mert az ígéret az ígéret... és Ő még nekem sose hazudott, ahogy tudom, szóval... bíztam, abban amit mondott, ha én sem, akkor Ő sem.
Az ajtó előtt blokkolva hallottam Leon hangját, és felé pillantottam, de csak az arca egy szeletét láttam, mert a fejem nem mozdult. Persze, tudtam hogy épp gyáva majomnak tűnök, és nem akartam annak látszani, még Leon előtt sem, de... közben mégis nehéz volt a lábam, mintha a cipőim vasból készültek volna. Lassan tártam ki egészen az ajtót, már a határán voltam a lépésnek, főként ahogy éreztem rám vetülni a furkáló szemeket.
Indulni! Indulni! Indulni! - mondogattam magamban, szinte fizikailag is lendülve, amit inkább idézett elő Leon hangja, mint a sajátom bent a fejemben. Nem akartam sem beégni, sem visszakozni, és segíteni akartam... szerettem volna tudni hogy jól van, látni hogy rendben vannak a kötései, vagy nem is tudom... Már tényleg azon voltam hogy megemeltem a lábam, átemelni a küszöbön, belépni és hagyni bezárulni mögöttünk az ajtót, hogy menjünk beljebb...
De akkor megláttam ahogy Leon kapja a fejét, nekem a fülem előbb kapcsolt, a hangot már nagyon ismertem... sietős léptek... a sietős léptek mindig bajt hoztak a fejemre... s ebben a pillanatban páni félelmet... Hogy nem tudtam ki jön? Nem, de... nem is zavart. AZ már sokkal inkább, hogy bepánikoltam, mi van ha apám az, és mi van ha meglát itt kettesben Leonnal, és... mi van ha félreérti hogy itt ácsorgok közszemlén vele, és... és... és nem is mertem tovább gondolni, egyszerűen csak az agyamban pattant egy kapocs egyik oldalról a másikra, és máris elfelejtettem mit nem szeretek, vagy mit nem bírok, vagy mit nem illik... megragadtam Leon vállát, és magammal rántottam az ajtó mellé ültetett marha nagy tuják egyike mögé, s a falhoz nyomtam mögötte, hogy teljesen takarásban legyünk. Ebben a pillanatban nem is kapcsolódtam rá az információban arra a tényre, hogy a fal és köztem van Leon, és Ő meg énköztem levegő egyáltalán nincs... csak arra tudtam figyelni, hogy a szívem gyakorlatilag a számban dobogott, olyan szinten félve, és összeszorított szemekkel vártam, hogy a sietős léptek elmenjenek mellettünk és eltűnjenek valamerre... Arra gondolni se mertem hogy így látna meg minket, HA tényleg az a hang tulajdonosa, akinek hiszem... Csak szorítottam inkább a szemeim, hogy ha netán mégis, akkor biztosan eljön a vég, és... akkor már inkább Leon arca legyen az utolsó amit látok, ne pedig az apámé...

Azt hittem egy szót sem fog szólni és a beálló csendben már kezdtem azt hinni, hogy túl sokat kértem tőle. Talán nem kellett volna. De most valamiért akkor sem tudta a tudatos énem ezt elfojtani. Egyszerűen csak túl hangosan dübörögtek bennem a szavak és muszáj volt kimondanom őket és megígértetnem vele, hogy nem öli meg magát. Nem hagy egyedül!
De szerencsére mégis beszélni kezdett. Nem tűnt túl meggyőzőnek, amit mondott, de én hittem neki, mert hinni akartam.
- Áll az alku - vágtam rá gondolkodás nélkül egy újabb apró mosollyal kísérve. De aztán hamarosan lefagyott a mosoly az arcomról. Ő is komorrá vált és úgy bámulta az előttünk magasodó házat, mintha a Pokol bejárata lenne. Nos, azt hiszem neki tényleg az volt. Maga a Pokol.
- Igen, az jó lenne... ha bemennénk - beszéltem szinte suttogva, miközben akaratlanul is egy kicsit feljebb húztam a pulóver ujját. Senki meg nem mondta volna, hogy ez a nyavalyás kötés valaha fehér volt. Inkább rózsaszín. Vagy vörös, csak kissé kifakult.
De aztán inkább nem a kötésekkel törődtem. Vártam, hogy Jeremy meginduljon... vagy mondja azt, hogy mégse menjünk... bármit. De aztán láttam, hogy kissé bizonytalanul, de mozdul.
- Minden oké lesz... - mondtam először a háta mögött állva, majd mellé léptem, hogy a szemeibe tudjak nézni legalább egy pillanatra. De bármennyire is biztattam, azt hiszem, már én szerettem volna visszakozni. Megmondani neki, hogy hagyjuk a fenébe. Jó ez a kötés és én is jól vagyok. A szavak mégsem jöttek. Csak ott álltam mellette, mint valami idióta. Egészen addig, amíg reflexből az ajtó felé nem kaptam a pillantásom. Valaki jött le. Ez egyértelmű volt. Ráadásul vagy nagyon ideges volt az illető, vagy valami kemény talpú cipője volt, amitől úgy hangzott, mintha teljes erőből lépne rá egy-egy lépcsőfokra.

- Igaz, az az én szokásom... - bólintottam elismerőn, ami bár szar érzés volt, de igaz. Én verek szarrá mindig valakit ha nem úgy vagyok... vagy pont úgy vagyok... ja. De Leon más... lehet, sőt, biztos hogy más... Ő jobb nálam, ezerszer jobb... nem árt másnak... azt csak én csinálom. Talán részben ez is oka volt, hogy megkönnyebbültem, amikor azt mondta, nem haragszik rám, és elmosolyodott.
- Tényleg nem, nem azért... - ráztam hevesen a fejemet, de kicsit megijedtem mikor elrévedt a tekintete, már-már azt hittem mégis rosszul van, vagy... valami ilyesmi, ám aztán mikor folytatta, inkább már én voltam aki rosszul volt. De ez a változatlanul megszokott érzés volt. Mert magamtól... magamról éreztem ezt.
Nagyot nyeltem, és elöntötte a torkomat a hányinger kesernyés íze, egyben a közelmúltban lenyelt bogyók keserű, poros érzetével. Utálatos íz, ami mintha visszakívánkozna, nem volt jó... nem a jóleső érzés volt, hogy a gyógyszert érzem a számban, hanem egy rossz... ingerlő, keserű íz... amitől forgott a gyomrom. Nagyot nyeltem, hátha elmúlik az érzés, de nem akart. Így csak lassan kezdtem először bólintani, egyszer, aztán még egyszer.
- Igazad van - nyögtem ki, a második bólintás végéig érve, és egy kissé körkörös mozdulatot tettem a fejemmel. Hogy ez mi akart lenni, nem is tudom, de talán csak az időhúzás, hogy nyelhessek még egy nagyot, egy mély lélegzettel karöltve. - Tényleg nem akarom hogy csináld, de értem... semmi közöm hozzá... Tudom milyen ha nem bírod abbahagyni...
Az én gyógyszereim... - gondoltam magamban -, az enyémek... és kellenek... igenis, és nem én akarom, kellenek... nem élem túl nélkülük... Muszáj szednem... muszáj az életemhez... muszáj hogy közelebb legyek a normálishoz.
- Nem halálosak... úgyis szinte fel van írva nekem... vagyis fel volt... egy része - feleltem lassan, közben nyelvemmel dörzsölgetve a szájpadlásomat, mint a kisdiák aki bevallja hogy csent az osztály csokikészletéből, mikor a halálról kezdett beszélni. Kellemetlenül éreztem magam, és feszülten, és... valahogy volt bennem egy fura érzés is ami összezavart, mintha... de nem... nem, hisz az hülyeség... olyan érzésem volt, mintha fontos lennék... Leonnak, de az nem lehet, hisz én... csak egy hülye drogos vagyok.
De ahogy nézett rám, azzal a kérdő tekintettel, és... éreztem hogy belül örülök a szavainak. Nem öli meg magát. Jó érzés volt hallani hogy kimondja. Biztosíték? Igen, mert hittem a szavaiban. Viszont éreztem, hogy ezért cserébe vár tőlem is egy ilyen választ...
- Nem ölöm meg magam ha te sem - bólintottam egyet, s igyekeztem határozottan tenni ezt. Igen... jó érzés volt hogy Leon itt van, és nem egyedül kellett jönnöm. És hogy volt kihez szólni. Jó érzés. Már ez a kifejezés is fura volt nekem... máskor ilyet csak a gyógyszer okoz nekem, és még az se ilyet... Ez olyasmi volt, mint hogy... az ember örül, mert nincs egyedül... ez egy jó érzés... ezt éreztem most. Egy jó érzést.
Vettem egy utolsó nagy lélegzetet, és néhány pillanat rákészülés után újra a ház felé fordultam.
- Be kell menni... - motyogtam, de csak úgy magam elé. Ösztönzés akart lenni. Hát... mondjuk hogy az jobban bejött, hogy Leon ott volt velem, mint a saját hangom. De összeszedtem a bátorságom, és míg magamban fohászkodtam hogy vegyenek minket semmibe, kinyitottam az épületbe vezető ajtót, hogy bemenjünk, és elinduljunk a lakáshoz, bár a vízi hulla oszlási sebessége hozzám képest villámgyors volt. Akartam én menni, csak a lábam nem kapta meg az infót...

(Építkezés)

Rosszul éreztem magam. Végtelenül rossz érzés gyülemlett a gyomromba. Leon reakciói az agyamba ömlesztették, hogy tévedtem. A szavaim nem olyanok voltak "mintha" épp halálra sértenék valakit, hanem így is volt.... nagyon csúnyán viselkedtem, és hosszú ideje először tényleg... mélységesen bántam. Máskor más volt... beszóltam, voltam látszatra kemény vagy szemét... de feleennyire sem bántott a lelkem mélyén, mint most. Ez most nagyon fájt. És nem is tudtam volna konkrétan megmondani, hol és miért fáj... De talán... a szívemben, és azért, mert Leon a barátom volt, és... most úgy éreztem lehet megint az, de én most elszúrtam. Méghozzá csúnyán.
- Leon... - álltam meg a ház előtt, és megállva nyúlt kezem valahogy ösztönösen Leon karjáért, hogy Őt is kérjem, álljon meg, úgy fordultam szembe vele. - Kérlek ne haragudj... én... elszoktam attól hogy... ne akarjam megbántani az embereket magam körül. Téged nem akartalak, esküszöm. Kérlek, nézd el a hülyeségem - néztem a szemeibe könyörgőn. Végülis könnyebb volt kimondani mint hittem... elkezdeni nehezebb volt jóval. Hisz tényleg akartam hogy bocsásson meg mert hülye voltam, és tényleg tudtam is hogy nagy barom voltam. - Ökör voltam - mondtam ki hangosan is, és rendkívül bűnbánóan, de komolyan. - Ha akarsz, most tényleg bemoshatsz - vetettem fel, odafordítva neki az orcámat, és megpróbáltam felé küldeni egy bocsánatkérő mosolyt... de nem tudom mennyire sikerült, úgy éreztem nem akar mozdulni a parancsomra a szám.

(Chance Harbor határa)

A ház semmit nem változott. Bár nem is tudom miért csodálkoztam, hiszem kis város, itt soha semmi nem változik. Ezért aztán az már nem ért meglepetésként, hogy a mi lakásunk se változott semmit. Minden szín a régi volt, minden bútor, minden szoba. Csak apám meg anyám öregedett kicsit, mélyültek a ráncaik, amúgy a régiek voltak ők is.
Apám persze nem segített a továbbiakban sem, így én caflattam fel a holmimmal az emeletre, és szórtam le mindent az ajtó mellé amikor beléptünk. Meglepetésként ért, mikor anyámat láttam meg a nappaliban, könnyes szemekkel, és volt egy pillanat mikor azt hittem megölel, de aztán csak odajött, és megveregette a vállam.
- Szervusz kisfiam - ennyi tellett tőle, üdvözlés gyanánt, aztán amikor apám morrant egyet mellette, el is sietett a közelemből. Na, gondoltam, kösz, már fertőzök is, vagy mi? Vagy fél hogy még a végén valami kis törődést kapok... Apámtól nem kellett ilyentől félnem, fordult is el tőlem, és mint aki nem is lát, bevonult a szobájukba a folyosó végén.
Gondoltam, akkor ennyit a könnyes köszöntőbuliról, újra felnyaláboltam a cuccaim, és a szobám felé vettem az irányt, remélve hogy nem falazták be, vagy ilyesmi. De nem. A szoba a helyén volt, és nem meglepő módon itt is minden érintetlen volt. Még a félrehajított pólóm is ott volt a sarokban, amit távozásom előtt otthagytam. Valaki (nyilván anyám) ugyan bejöhetett néha, mert por nem lepte be a bútorokat, de más nem változott.
Becsaptam magam mögött az ajtót, a táskákat a szoba közepén hagytam, én magam meg az ágyra vetettem magam. Újra láttam őket... és még élek... kezdetnek jó. Pedig legalább egy pofonra számítottam indulásnak, hogy micsoda fejem van, vagy ilyesmi, de... talán még reggel van, apám meg elszokott a korai "munkától".
Nagy levegőt vettem, és előkotortam a kabátom zsebéből egy gyógyszeres dobozt. Hiteles, igazi doboz volt az intézetből hoztam, még a felírt gyógyszerek közül volt való eredetileg. Rajta volt a nevem, meg a doki neve, meg a gyógyszer neve, stb. Persze már rég nem az eredeti bogyókat tartottam benne, de... álcának tök jó volt.
Azonban ez már üres volt. Egyetlen utolsó darabot találtam benne, azt lenyeltem. De tudtam, lépnem kell, szerezni még, mert itthon... szükség lesz rá, nagyon is...
Mivel tudtam hogy úgyis magasról tesznek rá, fogtam hát magam, felpattantam, és újra zsebre vágva a dobozt, kisiettem a szobából. Még elkiáltottam magam az ajtóban hogy elmentem és később jövök, de mielőtt bárki reagálhatott volna (ha akartak), már ott se voltam, kitűztem az ajtón, ki a házból, és nekiindultam a régi helyeimre, hátha még mindig ugyanott dekkolnak az árusok.

(folyt. köv. Főtér)

(A Raguel család lakása)