Nem bírtam ki, hogy ne húzódjon széles mosolyra a szám a reakciója láttán. Mit tagadjam, élveztem. Sőt, imádtam, amikor így reagált! Magam sem tudom miért, de így volt. Máskor talán kicsit magamba néznék és kitartóan keresném azokat az okokat, de most nem maradt rá időm. Újra beszélni kezdett és nekem minden akaraterőmet be kellett vetnem, hogy a szavakra koncentráljak... minden más helyett. Végül könnyebben ment a figyelés, mint remélni mertem - attól eltekintve, hogy a fejem egy részében ott motoszkált, hogy mennyire szeretem! De... úgy tűnik, ez most már mindig így lesz. Jobb ha hozzászokok. Azt hiszem, nem lesz olyan nehéz.
- Én? Mikor voltam én rossz?! - néztem rá őszintén meglepődve. Na jó, annyira nem volt őszinte. Bőven rájátszottam a dologra. Tudtam én jól, hogy mire gondol, de eszemben sem volt még többet kockáztatni. Azt hiszem, kezdtem komolyan érteni, hogy hol az a határ, amit nem léphetünk át. Legalábbis itt, a szülei házában nem. És most már azzal is tisztában voltam, hogy mivel járna, ha lebuknánk. Értettem, hogy mi mindent kockáztat azzal, hogy szeret, és... én igyekeztem nem még jobban megnehezíteni a dolgokat.
- Jófiú leszek - ígértem egy bólintás kíséretében, de volt egy olyan érzésem, hogy nem igazán sikerült hihetőre. Azt a fránya, sokat sejtető vigyort - ami nem is tudom, mikor jelent meg -, nem igazán tudtam letörölni az arcomról. De ettől függetlenül komolyan gondoltam - még ha nem is igazán látszott rajtam. Nem fogom feszegetni a határokat. Talán csak egy nagyon-nagyon-nagyon kicsit!
- Persze, ha a szobád felé menet elkapnak véletlenül... az nem az én hibám lesz - mondtam ártatlan arcot vágva és már nyúltam is a kilincsért és hátra sem nézve már indultam is. Bíztam a szerencsénkben. Végül is, mi nem tehetünk arról, hogy az összes ruhámat ki kell mosni, nem igaz? És ugye, arról sem tehetünk, hogy nem gondolkodtunk előre, hogy addig mit fogok hordani...

Csak mosolyogtam a szavaira. Vagy legalábbis valami hasonló volt az első reakcióm. A következő pedig az lett volna, hogy mondok neki valamit, amitől kevésbé lesz ilyen komoly... és szerelmes a hangulat, de csak egy halk sóhaj szaladt ki belőlem, amikor éreztem a lágy csókot a nyakamban. A szemem reflexből csukódott le, de a következő pillanatban nem történt semmi. Legalábbis semmi olyan, ami kellemesnek lenne mondható. Csak azt éreztem, hogy eltűnik az előbb még olyan szorosan hozzám préselődő test. A szemem azonnal kinyílt. Már csak azt láttam, hogy pár lépésre áll tőlem és hasonlóan nehezére esett ott maradni, mint nekem. Távol tőle. Jó, persze, általános értelemben nem volt olyan távol, de nekem mégis mérföldeknek tűnt. Túl messze volt tekintve, hogy szívem szerint mennyire közel lenne hozzám a helye.
Persze ezt eszemben sem volt megmondani - se semmi mást -, de úgy néztem rá, mint akivel most közölték, hogy nem kap desszertet, hiába viselkedett jól. Értettem én az okokat. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy mit kockáztatunk minden egyes érintéssel, de akkor is...! Ennél nehezebb nem volt még soha semmi az életben. Tegnap este óta pedig csak még rosszabb lett! Mintha rá volna szükségem, hogy lélegezni tudjak. Így hát, távol maradni tőle... még ha az a távolság csak pár lépés is... felért egy középkori kínzással. Mintha a létező legfontosabb dolog hiányozna. Ő.
Mégis küzdöttem saját magammal. Az akaratommal. A fejemben kavargó lehetőségekkel. És végül pár nagy levegővétel után éreztem, hogy lassul a szívverés, a légzésem a normális felé közelít... és biztos voltam benne, hogy most már képes vagyok beszélni.
- Következőleg, ha már a saját helyemen leszünk... nem engedlek el ilyen könnyen - ígértem egy bólintás kíséretében. Azt reméltem, hogyha erről meggyőzőm őt és saját magamat, könnyebb lesz a mostanit kibírni. - De remélem, akkor már te sem fogod vissza magad - jelent meg egy halvány mosoly az arcomon, ahogy lassan felnéztem rá. Mindent beleadtam, hogy úgy tudjak viselkedni, mintha semmi nem történt volna az előbb - ami részben igaz is, szinte semmi nem történt -, de nehezen akart sikerülni. Tudtam, hogyha sikerülne elviccelni, nagyon hamar átlagosan tudnánk viselkedni, csak egy jó téma kellett volna... egy pótcselekvés, aminek biztos nem lenne az a vége, hogy túl közel kerülünk egymáshoz.
- Még el kell ütnünk az időt. A maradék ötven pár percet... - jegyeztem meg továbbra is szigorúan a falnál maradva. - Szerinted nagyon furcsa lenne, ha így lépnék ki innen? Elindulnánk... mondjuk az udvarra... Vagy bárhova? - tettem úgy, mint aki komolyan elgondolkozik és szándékosan elkapva róla a pillantásom a kilincset kezdtem fixírozni.

Felettébb élveztem a helyzetet, egészen addig, amíg nem volt szükségem nekem is egy nagy adag határozottságra és jó sok akaraterőre, hogy elnyomjam az egyre hangosabban követelőző gondolataimat. Pedig elég sokáig bírtam! Amíg a combomnál éreztem a kezeit... amíg csak figyelt és úgy nézett, mint aki mindjárt sutba dob minden kockázatot... amíg csak ott ült és falta a látványt a szemével... de még akkor is, amikor feltápászkodott és próbált úgy tenni, mintha minden teljesen átlagos lenne.
A dolgok akkor változtak meg, amikor beindította a mosógépet és rám nézett. Volt a pillantásában valami. Valami, ami már most az őrületbe kergetett - persze csakis jó értelemben. Nem tudtam, pontosan mi volt az, amit láttam abban a tekintetben, de nem is volt időm megfejteni. A következő pillanatban éreztem, hogy a hátam a falnak csapódik, és a ruháját érzem a csupasz bőrömön. Azonnal az egész testemen végigfutott valami, ami felért egy gyengébb áramütéssel. Csak ettől éppen nem a hajam állt az égnek. Próbáltam én nyugtatni magam és nem elveszíteni az eszem, de nagyon nehezen akart sikerülni.
- Nem is tudom... - nyögtem ki a kelleténél lassabban a szavakat. - Az biztos... hogy én innen nem megyek sehova. De remélem, azért nem hagysz magamra... - nyeltem nagyot de a szám szárazságán ez nem sokat segített. Én mégis próbálkoztam, de csak addig jutottam, hogy végignyaltam a szám szélén. Nem segített. Ahogy az sem, hogy a tekintete fogva tartotta az enyém.
- Hogy tudtam ennyire beléd zúgni...? - kérdeztem, alig hallgatóan, inkább csak magamtól. Ha jobban belegondoltam volna - vagy a helyzet nem vonja el a figyelmem - talán meglepődtem volna, hogy hangosan is kimondtam, de így nem. Csak néztem a szemeit és képtelen voltam mozdulni. Teljesen rábíztam magam. Megint.

Annyira nem ő volt! Ahogy viselkedett... egyszerűen nem ő volt. Soha nem láttam még ilyennek. Soha... nem járt fejben ennyire távol. Törtem a fejem, hogy mivel rángassam vissza a jelenbe, de semmi nem jutott eszembe. Csak figyeltem a mozdulatait egészen addig, amíg már nem bírtam tovább nézni, hogy ennyire máshol jár. Amikor mosolyog, boldog... akkor jó, de most muszáj volt visszarángatnom a jelenbe. Úgyhogy kihasználtam az egyetlen előnyét a ténynek, hogy nem figyel. Nem gondoltam át. Nem hagytam rá magamnak időt. A következő pillanatban a földre tepertem. A ruháim kicsit puhítottak a kemény padlón és én vigyorogva néztem le rá miközben mozdulni sem engedtem. Persze ha nagyon akar, könnyen el tudott volna lökni, de nem hiszem, hogy most annyira jelen volt.
- Ne agyalj a holnapon! - kértem mosolyogva. - Hosszú még a nap. És amúgy is, ma este még itt leszek. Utána pedig minden rendben lesz. Meglesz a lakás, és addig foglak győzködni, amíg félig oda nem költözöl hozzám - lett szélesebb a vigyorom. Persze a valóságban eszemben sem lett volna ilyesmit kérni tőle. Az túl feltűnő lett volna. És jól tudom, hogy neki a kötelesség az első. De az ötlet reméltem kicsit kirángatja a saját fejéből. - Most pedig... segítek a jelenben maradni - nyomtam egy hosszabb csókot az ajkaira, miközben vetkőzni kezdtem. - Ez is koszos... - magyaráztam mielőtt bármi másra gondolhatott volna.
Azt hiszem, itt volt az ideje bevallani magamnak, hogy még mindig szeretek játszani vele. Elmenni a végsőkig. Kockáztatni amennyit csak lehetett. Még ha ez csak ennyit jelent... Sokkal kevesebbet, mint az elején, de... akkor is. Imádtam ilyen módon kínozni. Még úgy is, hogy ez már kezdett nekem is kínzás lenni. Főleg, amikor ő játssza ugyanezt.

Hiányozni... Igen. Biztos voltam benne, hogy ő is veszettül fog hiányozni. Szerettem volna, hogyha tudja. Ki szerettem volna mondani "te is nekem", mégsem ment. Még mindig gondban voltam azzal, hogy kimondjam, amit érzek. De reméltem, hogy tudja ő enélkül is. Hogy nem kell kimondanom mindent, hogy tudja, mit érzek. Csak bólogattam és igyekeztem nem belegondolni, milyenek lesznek az estéim nélküle. Az utóbbi pár napban minden estét együtt töltöttünk és nem volt kedvem megtörni ezt a jó szokást... mégis tudtam, hogy jobb lesz így. Egy saját helyen. Még ha nem is látjuk majd ennyit egymást. Nem lesz az olyan kibírhatatlan. Jah, mondom én. Pedig már az is rossz, amikor távolabb lép tőlem. Pont, mint most. Mégis tartottam magam és nem nyúltam utána, hogy visszahúzzam.
- Nem tudom még - vontan vállat, mintha nem is igazán számítana. - Nem túl messze - ígértem félig neki, félig magamnak. Ez volt a fő szempont. Nem a város másik végében. - Valahogy úgy. Kiveszek egyet és... megadom neked a címet - villantottam egy ezerwattos mosolyt. - Ha pedig nem jön össze a lakásszerzés, akkor... - elhallgattam egy pár másodpercre és nagyot nyeltem, mielőtt folytattam volna. - Akkor beszélek apával. Ő percek alatt szerez nekem egy helyet. Persze ez csak amolyan "vészhelyzetre". Ha semmi más lehetőségem nincs. Nem igazán akarok vele beszélni, ha nem muszáj - fejeztem be a beszédet egy újabb vállvonással. Nem akartam erről beszélni, de titkolni sem előle. Azt pedig főleg nem akartam, hogy aggódni kezdjen. Nem akartam beszélni apával, féltem tőle, hogy mi lesz, ha minden ott folytatódik, ahol befejeztük... De ha nem találok semmit, akkor muszáj lesz megkeresnem.
Amint a gondolat végére értem, már léptem is oda hozzá, kivéve a kezéből felsőm, amit éppen a kezében tartott.
- Az előbbi az egyetlen fehér ingem volt... - magyaráztam vigyorogva. - Ha csak nem akarsz egy pár számmal kisebb rózsaszín inget hordani és venni nekem egy másik fehéret, akkor inkább ne - dobtam a helység másik végébe a piros felsőt és még azzal a lendülettel szedtem ki minden maradék ruhát a táskából, hogy legalább nagyjából szétválogassuk őket. Legalább igaz lesz, amit az anyjának mondott. Színek szerint válogatunk.

A fejem szinte fel sem fogta a történteket, mégis azonnal cselekedtem. A két lépés távolság egy pillanat múlva ott volt közöttünk és az előbb még olyan jólesően bizsergető érzés semmivé lett. Egyetlen szó nélkül hallgattam végig az egészet és közben magamban azon drukkoltam, hogy csak még most ússzuk meg. Csak még ma ne bukjunk le. Holnaptól már nem lesz ilyen, úgyhogy csak még ma...!
Színenként válogatjuk? - mosolyodtam el a helyzet ellenére is a szavakon, ahogy a táskámba gyűrött ruhákra néztem. Nem tudtam magunkat elképzelni a sok ruha között, ahogy megpróbáljuk eldönteni, hogy melyik pontosan milyen másik színnel mosolyható. Az viszont biztos volt, hogy a piros-fehér kombináció kizárva. Jobban belegondolva már enélkül is volt egy olyan ingem, ami eléggé kifakult ahhoz, hogy rózsaszínnek nézzék. Nincs szükségem még egyre.
Az ajtó csukódására kaptam fel a fejem, de nem mozdultam. Mintha ezen múlna! Ha nem mozdulok, akkor láthatatlan vagyok és nem bukhatunk le...? Nevetséges. De azért a csukott ajtók sem nyújtanak olyan rossz védelmet. Hát még milyen jó lesz, ha erre sem lesz szükség! Holnaptól... Vagy egy kicsit későbbtől.
Mielőtt túlzottan belemerültem volna a tervezgetésbe, a szemem sarkából láttam, hogy fordul és mosolyog. Biztos voltam benne, hogy tudom, mi jár a fejébe. Újra megúsztuk. Jobb nem belegondolni, hogy mi lett volna, ha mégsem így történik... és én így is tettem. Mosolyogtam, hogy nem buktunk le és hagytam a fenébe a "Mi lett volna, ha..." kezdetű mondatokat.
- Pár nap múlva már nem lesz szükség ilyen életmentő hazugságokra - mondtam suttogva. Nem tudtam, mennyire hallatszik le a hang, úgyhogy jobbnak láttam vigyázni. - Pár nap és teljesen nyugodtan lehetünk kettesben - ígértem mosolyogva. Most már tényleg elhittem, hogy az összes lehetőség közül ez a legjobb. Hogy elköltözök és akkor nyugodtan jöhet, amikor csak akar. Azt csinálunk, amit akarunk. Mindenféle kockázat nélkül. - Kivéve, hogy összemossuk a ruháimat és nem lesz egy használható sem. Akkor én innen ki nem mozdulok! - mondtam és erősen rájátszottam az egészre.

Felkészültem, hogy csak bólint és eláll az útból. Hagy elmenni, mert belátja, hogy úgy tényleg jobb lenne. Nem tudom, miből gondoltam, de jobb mindenre felkészülni, nem igaz? Talán éppen ezért remegtem meg, amikor kiabálva szólalt meg. Ez valahogy nem szerepelt a "Legrosszabb Eshetőségek" című forgatókönyv lapjai között. Mégis tartottam magam és bámultam tovább a cipőnket. Még akkor is, amikor hallottam a már sokkal csendesebb folytatást. Láttam a lábát, hogy mozdul, én mégsem tettem. Éreztem a kezét, ahogy gyengéden az államhoz ér... egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy tiltakozzak.
Amint újra azokba a szemekbe néztem, már nyugodt voltam. A megszokott szempár fúródott az enyémbe és újra úgy éreztem, teljes vagyok. A súlyok eltűntek. Nyomtalanul. Nem volt fájdalom, de még csak halvány sajgás sem. Semmi, csak a szívem, a kelleténél sebesebb dobogása. Azok a szavak pedig... az utolsó pár szó... Azt hiszem szerettem volna valamit mondani, de az ajkai érintése után, már nem tűnt olyan fontosnak a beszéd. Úgy faltam az ajkait, mintha már napok óta nem tettem volna. Ebben a pillanatban egyértelműen éreztem, hogy hatalmas hibát követtem volna el, ha feladok mindent. Ha úgy döntöttem volna, hogy itt hagyom, mert úgy könnyebb... Megéri küzdeni...!
- Sajnálom... Egy barom voltam. Többet nem fordul elő - szakadtam el tőle addig, amíg ezt a pár szót végighadartam, de nem hagytam válaszra időt. A következő lélegzetvételnél már újra csókoltam. Úgy éreztem, ennyivel tartozok neki. Egy bocsánatkéréssel, amiért az, hogy egy szó nélkül elhagyom, egyáltalán megfordult a fejemben. Soha! Soha nem fogom megtenni!
Úgy terveztem, hogy nem engedtem addig szóhoz jutni, amíg úgy nem érezem, hogy egy pár órára elegendőt kaptam belőle. És ez hosszú-hosszú percek múlva sem történt meg. Viszont a levegőből kifogytam ráadásul a kezem is veszélyes zóna felé közeledett, így hát kénytelen voltam változtatni a terven és leállni.

Tudtam, hogy elrontottam. Amint megszólalt, tudtam. Nem kellett volna meggondolnom magam és gondolkodás nélkül beszélni csak azért, mert - úgy látszik -, bármit megtenne értem. Sőt, már ott elrontottam az egészet, hogy beleszerettem. Hogy olyan sokáig maradtam, és hagytam, hogy ez megtörténjen. De, hogy tudtam volna lassítani a szívverésem és nem érezni semmit, amikor azokkal a szemekkel rám nézett? Amikor olyan lágyan csókolt... amikor ölelt és a fülembe suttogott...? Pedig sokkal, de sokkal egyszerűbb lenne minden, ha nem így állna a helyzet. Ha nem bizseregne olyan kellemesen minden porcikám, amint megpillantom. Vagy ha egyszerűen csak nem ő lenne az első, akibe beleszerettem. Ha már ismertem volna korábban is ezt az érzést, akkor talán nem lenne ilyen nehéz elhagyni...
- El kellene. Úgy terveztem... ez lenne a legjobb megoldás... - mondtam ki hangosan is a gondolataimat, amikor már túl hosszúra nyúlt a csend. - De valamiért nem tudlak - néztem egy rövid pillanatra a szemeibe. Ennyi ideig bírtam. Bármi is volt abban a tekintetben, nem akartam látni. Nem akartam annyi időt engedélyezni magamnak, hogy megfejtsem.
Át kellett gondolnom. Pontosabban újra kellett gondolnom. Mindent. Még azt is, amit már kimondtam. A padlót bámultam és a lábainkat. Egymással szemben. A fejemben minden más helyett az jelent meg, hogy csak egyetlen lépést kellene előre tennem, hogy érezzem a bőrét... De nem. Kényszerítettem magam, hogy koncentráljak és döntsem el végre, hogy mi legyen. Abban ezer százalékig biztos voltam, hogy tényleg szeretném attól még látni, hogy nem fogok itt lakni. De... vajon kérhetem ezt tőle? Jól teszem, ha ezt kérem? Nem lenne jobb, ha mennék és nem találkoznánk többet? Idővel elfelejteném bármilyen fájdalmas lenne és bármilyen sokáig tartana. Ő pedig találna magának egy rendes lányt - fiút? -, akivel kevesebb lenne a gond. Aki kevésbé lenne... defektes.
Egy kis idő múlva azon kaptam magam, hogy a csuklómat dörzsölgetem. Már nem fájt, de égett a bőr rajta a sok dörzsöléstől. Mégis csináltam. Talán csak azért, hogy ne tegyek semmit, ami nem gondolok át. Vagy hogy húzzam a másodperceket. Csak még egy kicsit nyújtsam a csendet, mielőtt újra beszélni kezdenék. Végül eljött az a pillanat, amikor már nem hallgathattam tovább. Amikor a szavak szinte maguktól törtek ki belőlem. Döntöttem? Ha igen, biztos nem tudatosan és logikusan átgondolva.
- Úgy is kellenék neked, ha... nem itt laknék? Ha be kellene járnod a városba? - szegeztem neki a kérdést, de a tekintetemmel még mindig kerültem az övét. - Megérné neked? Nem lenne egyszerűbb... könnyebb... jobb, ha vége lenne?

Számítottam rá, hogy ez lesz. Hogy elém áll és nem enged el. De reméltem, hogy nem teszi meg és ezzel nem tesz mindent még nehezebbé. Mégis most, hogy ott állt előttem én pedig néztem magam elé, nem tudtam megszólalni. Végül nem is kellett. Akaratlanul is felpillantottam a szemeibe, és ott ragadtam. Nem bírtam másfelé nézni. Láttam! Láttam a tekintetében a kétségbeesést. Azt a küzdelmet és határozottságot, amire nekem lett volna szükségem. És meghallgattam. Minden egyes szó csak egy újabb csapás volt, amitől még rosszabbul éreztem magam. A mellkasom egyre jobban összeszorult. Mintha egy minimum ötven kilogrammos súlyt tettek volna rá. Nem bírtam. Sem megszólalni és félbeszakítani, sem mozdulni. Pedig azt kellett volna. Mindent itt hagyni. Szavak nélkül lelépni és soha többet nem nézni vissza. Nem könnyebb lett volna? Minden… könnyebb… De nem bírtam. A tekintete... és az a pici rész, ami még épp volt a mellkasomban, amit nem nyomott össze a félelem és fájdalom súlya... nem engedett. Még küzdött.
Biztos voltam benne, hogy valahol, mélyen ő is tudja, hogy nem azért akarok menni, mert meguntam. Nem azért, mert előző este megkaptam, amit akartam és már megyek is tovább. Nem. Szerettem volna megmondani neki. Annyi mindent szerettem volna...! Talán ha eléggé próbálkozok, sikerült volna ledobni a súlyokat és megszólalni, de nem volt elég időm. Halványan éreztem a szorítását és végre el tudtam szakadni a szemeitől. A kezére néztem. Ahogy a csuklómat szorította. A következő másodpercben már úgy éreztem, hogy ezer és egy hangya mászik a kezemet. Teljesen elszorította a csuklóm, de ez, abban a pillanatban nem számított. Az újabb szavaira kaptam fel a fejem. Nem hittem el, amit hallottam. Nem hittem el, hogy komolyan gondolja és, hogy...
- Komolyan megtennéd? Kockáztatnád... kockáztatnál mindent? Értem? - kérdeztem alig hallgatóan, miközben próbáltam magam tartani és, ami fontosabb, őt visszatartani attól, hogy kilépjen az ajtón. Magabiztosan álltam egy lépést sem tettem. Többre egyelőre nem futotta. Egészen eddig nem is hittem, hogy létezhet ekkora szeretet. Miket beszélek? Nem hittem, hogy ő így érezhet! Hogy szerethet ennyire. Pont engem. Mindent képes lenne feladni, csak hogy velem lehessen. A szemeiből egyértelműen kiolvastam a válasz. Tényleg komolyan gondolta. Most, csak egy szavamba kerülne...
Az agyamban őrült módjára száguldoztak a gondolatok, miközben valami csillaghoz hasonlóan ott ragyogott bennem a remény. Ha tényleg megmondja a szüleinek, akkor nem kell tovább titkolózni. Maradhatok. Vele. És szerethetem... De a következő gondolatáradat azonnal elfojtotta az apró reményt. Mi van, ha nem fogadják jól a szülei? Ha azt mondják, hogy menjek? Ha Neki is azt mondják, hogy menjen? Soha nem gondoltam még ennyire végig a következményeket, de most... Nem. Szó sem lehet róla. Nem kockáztathatok ennyit, csak azért, hogy könnyebb legyen. El tudtam képzelni, hogy milyen bűntudatom lenne az egész után. Ha ez lenne belőle. Nem éri meg. Biztos voltam benne, hogy nem éri meg.
- Mindenkinek jobb lesz, ha titok marad még egy ideig - próbáltam meggyőzően beszélni, de nem voltam benne biztos, hogy megérti a szavaimat. Muszáj volt lépnem egyet felé és elnyúlva mellette becsukni az ajtót, lehetőleg nem túl hangosan és feltűnés nélkül. Így több esély volt rá, hogy képes a szavaimra figyelni. És talán én is nyugodt tudok maradni és elég jó érveket felhozni. Anélkül, hogy teljesen félreértene. - Én... nem untalak meg. Nem akarom, hogy vége legyen... Én csak... Mennem kell - vontam vállat és ezzel a mozdulattal megpróbáltam kihúzni a csuklóm a szorításából. Már vészesen lüktetett és fájt. - De... azt hiszem... - azonnal megráztam a fejem. - Nem. Szeretném, ha jönnél te is - mosolyodtam el egy kicsit. Tényleg szerettem volna, ha még láthatom. Nélküle... senki vagyok. - Mármint, nem azt kérem, hogy hagyd itt a szüleidet, csak... csak legalább néha... egy-egy este vagy egy teljes nap, vagy... - hadartam kicsit idegesen. Tudtam, hogy abba kellene hagynom, és ami fontosabb, lejjebb venni a hangerőből, de csak nehezen vettem rá magam. Amikor végül sikerült, csak akkor néztem fel rá. - Nem lakhatok itt örökké.

Nem tudtam válaszolni. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna! Mindent elmondani. Meggyőzni az okokkal, amiket magammal is elhitettem... De képtelen voltam rá. Vagy talán nem is akartam igazán. Lehet, hogy emiatt nem szóltam. Nem akartam látni a reakciót. El akartam kerülni azt a pillanatot, amikor rájön, hogy nem fog látni minden nap. Hogy fogom a táskám és elmegyek. Sokkal fájdalmasabb lett volna, mint csak úgy, minden szó nélkül, egyik napról a másikra, lelépni. Mint eddig tettem. Minden egyes alkalommal. Azt hiszem, gyáva voltam. Nagyon... gyáva.
Próbáltam szabadulni az érzéstől. Legyőzni a fejemben uralkodó káoszt, helyretenni a gondolatokat és végül beszélni, de képtelen voltam. Mégis próbálkoztam. Idő kellett hozzá. Egyesével tettem minden gondolatot a helyére, rendeztem sorba az okokat... de végül mégsem tudtam szóra nyitni a szám. Addig nem, amíg éreztem a kezeit és láttam a várakozó tekintetét. Muszáj volt távolabb kerülnöm tőle, ha tényleg el akartam neki mondani... El akartam? Egy frászt! De kénytelen voltam. Ha hazudok neki, ezerszer rosszabbul éreztem volna magam. Mégis egy pillanatra elképzeltem a helyzetet. Összehordok valamit. Valami semmiséget. Ő elhiszi és magához ölel. Megcsókol. Megnyugtat, hogy ez nem olyan nagy baj, ne aggódjak... Nem. Szó sem lehet róla! Egy aljas gazfickónak érezném magam a karjaiban. Úgyhogy döntöttem...
- Tudod, hogy szeretlek... - fogtam bele és elhúztam a kezem. Hátrébb léptem, miközben a levegőben szinte kézzelfoghatóan ott lebegett a kimondatlan "de". Még egy utolsó pillantást engedélyeztem magamnak a szemeibe, de utána el kellett fordulnom. Gondolkodás nélkül hajoltam le a ruhákért. Pótcselekvés. Hogy ne figyeljek a reakcióra. De a második darab kézbevétele után, mint a kettőt a földre hajítottam. A lábamat, a falat, a kupac ruhát... mindent néztem, miközben beszélni kezdtem. Mindent, ami elég távol volt ahhoz, hogy ő kiessen a látószögemből.
- Amikor először mondtad ki, hogy szeretsz és én úgy... megrémültem. Azt is mondtad, hogyha úgy érzem, elengedsz. Nem tartasz vissza. Mehetek - próbáltam nagyobb szünetek nélkül beszélni, hogy ne értsen félre semmit és ne legyen ideje elméleteket gyártani, néha mégis muszáj volt megállnom. - Hát most... mennem kell. Azt hiszem így is eleget maradtam. Nem sodorhatlak bajba! - A kelleténél kicsit hangosabbra sikerült az utolsó mondat, így újra elhallgattam. Talán vártam is... valamire. - Holnap... fogom a dolgaimat, eltűnök innen. Megkeresem apát... és bocsánatot kérek tőle. Ha elég kitartóan csinálom, megbocsájt. Meghúzom magam nála egy ideig. Utána... - itt volt az a pont, hogy újra a szemébe tudtam nézni. Még ha csak egy másodpercre is. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz utána. Szerzek munkát, lakást? Megoldom. Talán. - Nem tehetem meg, hogy itt maradok és minden egyes perccel kockára teszem az eddigi, szinte tökéletes életed. Az enyém, már így is elcsezsett volt eddig. Nem nagy változás. Pár napig boldog voltam.. De nem foglak magammal rántani! - fejeztem be magabiztosan és végleg elhallgattam, miközben mindent beleadva kerültem a tekintetét.
Egyetlen, óráknak tűnő hosszú másodpercig csak néztem magam elé. Aztán elkezdtem visszadobálni a táskámba a ruhákat. Eluralkodott rajtam a félelem. A gyávaságom utat tört magának. Nem akartam látni, hallani... Semmi! Csak egyetlen dolog járt a fejemben, mindennél hangosabban: Menni, menni, menni...

Az utolsó pillanatig próbáltam elhitetni magammal, hogy minden rendben lesz. Csak kimossuk a ruhákat, megkockáztatunk pár érintést, esetleg egy kósza csókot és minden rendben lesz. Ma még mind a ketten boldogok leszünk! Utána pedig még előttem lesz az egész éjszaka, hogy kieszeljem, hogy mondjam el neki: mennem kell. Mielőtt bármi baj történne, vagy valaki megsejtené, ami kettőnk között van, muszáj lesz mennem. Bármennyire is fájni fog. Úgy látszik, teljesen mindegy, hogy mit teszek vagy mennyire küzdök, képtelen vagyok jól csinálni. Talán tényleg apának volt igaza, és valami nincs rendben velem. Talán nem benne van a hiba, nem a viselkedésében, hanem bennem lapul, valahol mélyen...
A következő percben a gondolataim gödréből szinte azonnal kirántott az ajtó csapódásának a hangja. Akaratlanul is megremegtem, pedig még nem is kellett megfordulnom és látnom azokat a szemeket. Még volt egy teljes másodpercem, hogy eldöntsem, mit fogok neki mondani. Végül nem volt szükségem, csak ennek az időnek a felére, hogy rájöjjek, teljesen mindegy, mit akarok. Hazudni nem fogok nekik... és titkolózni sem. Ahhoz túl fontos nekem.
A hangját hallva még egy kicsit húztam az időd, csak ameddig az utolsó ruhát is kivettem a táska mélyéről. Utána már nem volt semmi okom, amire ráfoghattam volna, hogy késleltessem a beszédet. Ráadásul végig a hátamban éreztem a tekintetét. Lesz, ami lesz alapon felé fordultam és kerülve a tekintetét, beszélni kezdtem.
- Nincs semmi vele. Tényleg! - próbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra, hogy meggyőzőbb legyen, de volt egy olyan érzésem, felesleges színészkednem, könnyedén átlát rajtam. Így hát feladtam a próbálkozást és folytattam a beszédet. - Egyszerűen csak... furcsállja a viselkedésünket. Hogy annyira... máshol járunk - emeltem mégis fel rá a pillantásom. Hiba volt. A tovább szavak félúton elakadtak. Pedig tudtam, hogy ez még semmi. Ennél több magyarázattal tartozok, de nem bírtam többet mondani.
A szám vészesen kiszáradt és a gombóc akkorára nőtt a torkomban, hogy úgy éreztem, nyelni is képtelen vagyok. Ráadásul a halántékomnál lüktetett a vér. Éreztem! Minden egyes csendben eltöltött másodperc múlását egy-egy lüktetés jelezte. Az őrületbe kergetett. Így lehetetlen volt megnyugodnom, hogy a fejem faliórának képzelte magát. Nem bírtam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Mintha nem lenne ott a fejemben már pár napja a kényszer, hogy menjek. Hagyjam végre békén. Vagy ne hagyjam, csak legalább próbáljam meg... de mindenképp lépjek le innen. Az ő érdekében.
Végül, hosszú percek után, ez volt az, amivel meggyőztem magam. Miatta teszem. Hogy ne forduljon fel fenekestül az élete és ne kelljen elviselnie mások rosszalló pillantását.
- Nincs semmi baj. És nem is lesz. Senki nem fog tudni semmiről - mosolyodtam el mindent beleadva, és közelebb lépve hozzá a karom a nyaka köré fűztem. Végül is csukva van az ajtó és még távolról sem hallani lépteket. Talán így meggyőzőbb tudok lenni. - Teszek róla, hogy ne legyen semmi baj - motyogtam már az orrom alatt a szemeit fürkészve a válasz után: Vajon hisz nekem? Vagy mindent el kell mondanom, bármilyen nehéz lesz is?

Meghallotta. Hát persze. Miért nem tudom megtartani magamnak a gondolataimat pont úgy, mint régen?! Miért kell nekem ennyire... őszintének lennem? Miért érzem a késztetést, hogy mindent tudnia kell? A fejemet rázva, nagy nehezen indultam fel a lépcsőn. Hirtelen tízszer olyan nehéz lett a táskám. Talán, mert nem akartam, hogy véget érjenek a lépcsők és beszélnem kelljen. Ha felhozom az apját, ha nem tudom elkerülni a kérdéseket, biztos vagyok benne, hogy a költözés is kicsúszik majd a számon. Pedig azt nagyon nem szerettem volna.
Mire a gondolat végére értem, felléptem az utolsó lépcsőfokra. Húztam az időd, ameddig lehetettet. Ez volt a terv, de már láttam szemben a résnyire nyitott ajtót, ahol valószínűleg a mosógép lehetett, mégsem indultam felé. Megvártam, amíg mellém lépett és megmutatta az utat.
Mentem. Menni kellett. Pedig talán a lábam az ellenkező irányba vitt volna. Ki a szabadba, be a városba. Talán valami pincébe, egy kis játékra, talán... Nem tudom. Nem akartam bajt okozni vagy bármi olyat mondani, amivel bánthattam. Még ha csak szavakkal is. Mennyivel könnyebb lett volna visszatérni a régi életembe! Még ha nem is lennék boldog, mert minden percet fájdalmassá tenne a hiánya... Talán megérné.
Utolsó lépés. Ott az ajtó. A lehető leglassabban tettem meg azt az egyetlen métert, ami még hátra volt. Mintha a kivégzésemre igyekeznék! Kész röhej, ahogy viselkedek! - ráztam meg a fejem csak magamnak.
Vártam, amíg belép előre, én pedig hátra maradtam. Szándékosan nyitva hagytam az ajtót - mintha ő nem tudná becsukni, ha akarja! - de talán abban bíztam, hogy nem teszi meg és így nem kerül szóba semmilyen komoly téma. Azonnal a földre dobtam a táskám és melléguggoltam, hogy kipakoljak mindent belőle. A rajtam lévő ruhát is ki kellett volna mosni, de nem akartam megnehezíteni az együtt töltött időt. Amíg tilosban járunk, ahol csak barátok vagyunk, nem. Szó sem lehet arról, hogy levegyem és alsóban mászkáljak előtte. Kizárt!

Minden nyomorult mondat, minden kósza érintés túl veszélyes volt. Kezdtem úgy érezni, hogy már pusztán a gondolataim lebuktathatnak minket. Nem tetszett. A folyamatos feszültség, ami most már bennem is ott volt, amikor nem a kis házban voltunk. Apa mellett nem voltam soha ennyire ideges! Talán azért, mert az ő véleménye nem számított. Nem volt kockázat. Itt viszont... túl sokat veszíthetett az, akit szeretek.
Ahogy egyedül maradtam a kanapén, magamhoz kaptam a ruhával teletömött táskám és igyekeztem úgy viselkedni, mint máskor. Őrült nehéz volt. A következő percben hiába volt a rám néző tekintet mosolygós, én mégis úgy hittem, mindent tud. Nem igazán bírtam szóra nyitni a szám. Hosszú-hosszú másodpercek kellettek, mire sikerült összeszednem magam és megszólalnom.
- Nem szükséges, köszönöm - mosolyodtam el. Valahogy nem volt semmi valós abban a mosolyban, de reméltem, hogy ez csak nekem ilyen nyilvánvaló. - Megcsinálom én, csak egy kis segítség kell, hogy mit, hol találok - beszéltem. A szavak maguktól jöttek. Mint amikor apának válaszoltam. Mondtam, amit kellett és kész.
Egy pillanatig mintha az előbb még mosolygó tekint mögött gyanakvást láttam volna felvillanni, de reméltem, hogy csak én képzeltem oda. Aztán egy apró, mosollyal kísért bólintás és pár szó, hogy majd Graham segít nekem. Azt hiszem, még mondott valamit, de az már nem jutott el a tudatomig. Elfordult és tovább folytatta, amit az előbb elkezdett. Nem láttam tovább a pillantását, így megnyugodtam. Kifújtam az eddig észrevétlenül bent tartott levegőt és már a táskám sem szorítottam olyan görcsösen. Lassú léptekkel mentem ki a folyosóra, hátrahagyva a tv-ben még mindig kiabáló tömeget.
Csak pár lépést tettem, majd megtorpantam. Fogalmam sem volt, hogy merre tovább, ráadásul Graham helyett az anyja ment el mellettem az orra alatt morgolódva, hogy a konyhában hagyott valamit. Egy pillanatra újra ideges lettem, de amilyen hirtelen jött, úgy el is tűnt az érzés. Újabb pár pillanatig egyedül álltam a folyosón és vártam, hogy Graham odaérjen hozzám. Addig igyekeztem tényleg összekapni magam.
- Bocs - futotta végül ennyire, amikor megjelent mögöttem. - Idejövet az apádnál, most meg... - elharaptam a mondat végét és reméltem, hogy nem hallotta.
Bele sem kellett volna fognom! Túl könnyen rontom el a dolgokat. Mikor minden úgy tűnt, hogy jól alakul. Kezdtem belátni, hogy nekem ez nem megy. Bármennyire is szeretem, nem lehetek itt vele, hacsak nem akarom tönkretenni az életét. Pedig esküszöm, az lenne az utolsó dolog, amit szeretnék. Szívesebben élnék újra az apámmal, mint hogy neki döntsem romba az életét. Már ha apa még megtűrne maga mellett. Aminek ugye elég kicsi az esélye... Mégsem akartam most magamban a lehetőségeket latolgatni. Főleg nem megemlíteni Neki a költözés gondolatát! Jól tudtam, hogy idővel kénytelen leszek, de nem most. Csak még a mai nap teljen úgy, hogy elhiszem, boldog vagyok. És ő is.

Igyekeztem kerülni a pillantását, pedig minden vágyam az volt, hogy elvesszek a tekintetében. Na jó, nem minden, de eddig a legédesebb percek mindig a sokat mondó tekintetével kezdődtek. Már a gondolatra is vigyorogtam, és amikor megszólalt, már képtelen voltam letörölni a mosolyt az arcomról. Sokat sejtően bólogattam a szavaira, de nem szóltam. Bármennyire is tiltottnak számított, nem bírtam elfordítani a fejem és a tv-t nézni. Amúgy is, mit néztem volna? Mindenkin túl sok volt a ruha, semmit nem lehetett belőlük látni. Még az arcukat sem... Meg amúgy is, kit érdekel, amikor a létező összes pasinál jobb ül itt velem?!
- Gondolom nem fogod elmesélni, hogy miről is szólt az az álom - szólaltam meg végül, mielőtt túlzottan elkalandoztak volna a gondolataim.
Nem vártam, hogy esetleg megcáfolja és beszélni kezdjen, de nem is volt rá lehetősége. A tv-ben üvölteni kezdtek és én gondolkodás nélkül kaptam oda a tekintetem. A tömeg ujjongott, miközben valaki - valószínűleg valamelyik játékos - nagy vigyorral integetett a szurkolóknak.
- Egész szexi... - jegyeztem meg egy féloldalas mosoly kíséretében. Igazából fogalmam sem volt, ki az, és nem is volt olyan helyes. Csak kíváncsi voltam a reakcióra. - Bár, a nyomodba sem ér... - tettem hozzá már halkabban egy nagy vigyor kíséretében. Tudom én, hogy nem szabadott volna. Túl nagy volt a kockázat. De időben elhallgattam. Főleg, mert hallottam a lépteket.
- Ki szexi? Ki után epedtek ennyire? - hallottam a hangot, de mielőtt bármelyikünk is megszólalt volna, már meg is jelent a hang gazdája és megválaszolta a saját kérdését. - Ó, szóval szurkolólányok! - nézett Graham anyja a tv-re, mielőtt elhaladt volna mellettünk és valamit pakolni kezdett. Még jó, hogy időben váltott a kép és vagy tíz pomponlány riszált a képernyőn ahelyett, hogy a játékos villogtatta volna hófehér fogsorát. Másképp nagyon nehéz lett volna kimagyarázni.

Nem akartam, hogy felébredjen, de őszintén bevallva, nem igazán bántam, amikor mozgolódni kezdett és megláttam azokat a szép szemeket. Azonnal mosolyra húzódott a szám.
- Ki mást vártál? - kérdeztem kicsit sem komolyan, ügyet sem vetve arra, hogy milyen aggodalmasan nézett körül. Talán már tényleg megszoktam a titkolózást és, hogy mindent kétszer át kell gondolnunk, ha nem vagyok bezárkózva a kis házba.
- Nem olyan régen... - válaszoltam gondolkodás nélkül halkabbra véve a hangom. Mintha már ez is bűn lenne, hogy beszélek vele! Csak tudnám, miért?! Utálom magam, amikor így viselkedek! Még mindig nem tudtam megbékélni azzal, aki vele vagyok, de jobb ha igyekszek.
Csak hogy eltereljem a figyelmem, feltápászkodtam a földről és mellé ültem a kanapéra. Ahhoz kétség sem fér, hogy rossz ötlet volt, de a "csak barátok" látszatba miért ne férne bele, ha egy pár percig egymás mellett ülünk és nézzük a...
- Meccs? - néztem rá kicsit értetlenül. - Nem tudtam, hogy szereted - jegyeztem meg. - Vagy legalábbis, hogy szeretsz mellette aludni - húzódott mosolyra a szám. Oké, tudom, szemét vagyok. Ha szeretem, miért piszkálom...? De minden jobb, mint itt lenni vele és mégis teljesen távol tőle. Ez így egyszerűbb... könnyebb.