Halk sóhaj hagyta el a szám, amikor éreztem a leheletét a fülemnél. Beszédről szó sem lehetett. Meg amúgy is, azt hiszem felesleges lett volna bármit is mondani. Szótlanul hagytam, hogy elhúzza a kezét az enyémtől, amikor tényleg kilépett az ajtón. Azt hittem, így könnyebb lesz elengedni, hogy kaptam belőle még pár percnyi élvezetet, de valahogy mégis hiányzott. Hogy a fenébe lehet ezt az érzést elviselni? Mintha egy nagy darab hiányozna belőlem... Mintha a szíven nem azt az ütemet verné, amit mindig... Mintha...
- Hogy én mekkora egy idióta vagyok! - ráztam a fejem magam elé motyogva. - Mekkora szerelmes idióta... - javítottam ki magam, de már mosolyogva.
Hosszú percekig álltam az ajtóra vigyorogva, mire rászántam magam, hogy megforduljak és csináljak valamit. Valami értelmeset. Talán összeszedhetném a szétdobált ruhákat a mosásra, vagy... vagy... Észre sem vettem, hogy gondolkodás közben a nyakláncon lógó keresztet szorongattam a kezemben. Újabb teljes percre volt szükségem, amíg ez tudatosult bennem. Innentől fogva viszont nem érdekelt semmi "értelmes" dolog, amit csinálni kellett volna. Minden várhat. Kivéve az, hogy nekifutásból levessem magam az ágyra és úgy vigyorogjak a plafonra. Az egyetlen zavaró tényező a hátamba fúródó rugó volt. Úgy tűnik, az ugrás nem tett neki jót. Jobban kiállt a matracból, mint eddig. Mégsem tudott igazán zavarni. A keresztet szorongatva vigyorogtam és idéztem fel milyen érzések is jártak át tegnap éjszaka... ma... pár perccel ezelőtt.
Nem csináltam mást egész reggel és délelőtt, csak álmodoztam az előző estéről. Hol ébren, hol félálomban. Legalábbis valószínűleg erről lehetett szó. Hogy néha elaludtam. Másképpen, hogy maradtam volna ágyban egész idő alatt.

Veszett nehéz volt elengednem. Nem akartam, hogy menjen. Minden porcikám azt kívánta - sőt, követelte -, hogy tartsam még itt. Csak egy rövid órácskát! Csak pár percet! De nem. Tudtam, hogy nem lehet, és nem akartam még nehezebbé tenni. Eddig még egyik búcsúzás sem volt ilyen nehéz. Legalábbis nekem biztos nem. És az sem tette túl könnyűvé, hogy újra éreztem az ajkait. Igaz, hogy túl rövid ideig, de nem segített a helyzeten. Még ki sem lépett az ajtón, de már hiányzott!
- Igen. Délután - préseltem ki valami mosolyutánzatot.
Kényszerítettem magam, hogy ne mozduljak. Hogy maradjak az ágyon, és csak a tekintetemmel kövessem, ahogy az ajtó felé indul. Pedig nagyon is mentem volna. De nem. Nem lehet! Muszáj elengednem. Nagy sóhajjal próbáltam magam maradásra bírni, de...
- A fenébe! - morogtam az orrom alatt és azzal egy időben ugrottam is fel az ágyból, utánavetve magam. A kezemmel azonnal visszacsaptam az ajtót, miközben a futás lendületét kihasználva a falnak nyomtam. Nem pazaroltam el egyetlen másodpercet sem. Csak semmi pocséklás az amúgy is kevés kettesben töltött időnkből! Azonnal az ajkaira vetettem magam. Lágyan csókoltam, és haraptam erőteljesen az ajkaiba, egyetlen pillanatnyi különbséggel. Egyetlen hosszú perc után nyugodtan le annyira, hogy el tudjak válni tőle.
- Szeretlek! - mondtam ki egyenesen a szemeibe. A nappali fényben teljesen máshogy hangzott ez a vallomás, mint amikor éjszaka mondtam teljesen elveszve benne vagy éppen félálomban. Azt hiszem, talán életemben először voltam igazán zavarban. Csak reméltem, hogy nem vörös az arcom, min a főtt rák...

Hogy én mennyire próbálkoztam! Tényleg próbáltam nem magamhoz húzni, amikor odajött az ágyhoz, de azok a szemeimbe mélyedő szemek magukhoz láncoltak. Hiába beszélt hozzám folyamatosan, hiába hallottam a szavakat, a jelentésüket valahogy elvesztették, mire elértek hozzám. Az a kevés távolság, amit olyan könnyen el lehetett volna tüntetni, túlzottan lefoglalt. Pedig volt egy-két eddig elég biztosnak tűnő okom, hogy miért kellene megtartani azt a kis távolságot, de semmissé lettek, amikor megéreztem az ajkait.
- Igen – sikerült kinyögnöm egyetlen szót, amikor elhúzódott.
Mosás. Igyekeztem erre koncentrálni a hívogató ajkak helyett. Mégis szükségem volt pár pillanatra, mire képes voltam értelmes mondatokká fűzni a szavakat.
- Az ivás… Tegnap én ittam többet a kelleténél. Ma rajtad a sor. Én visszafogom magam – beszéltem, miközben lassú mosolyra húzódott a szám. – Aztán majd én szaladgálok alsóban kint, te pedig próbálsz biztosan megállni a két lábadon, utána pedig… - valahol elveszett a mondat folytatása. Talán jobb is így. – Utána majd alakul – fejeztem be egy kis szünettel kicsit másképp.

Mennie kell – visszhangoztak bennem fájdalmasan a szavai. Igazam volt. Tudtam. Túl fájdalmasak ezek a szavak. És nem csak nekem kimondani, hanem hallani is. Mégsem szóltam egy szót sem, csak rendesen felülve az ágyon egy aprót bólintottam. Nem akaródzott kimászni onnan és letenni a lábam a hideg és kemény padlóra. Ezzel mintha a valóságban térnék vissza, ami meg sem közelíti azt az álomvilágot, amiben tegnap este voltunk.
Végül csak felhúztam a lábaimat, hogy rákönyököljek a térdemre és ültem egyetlen szó nélkül őt nézve. Talán még pislogni is elfelejtettem. Az utolsó pillanatig látni akartam. Hallottam, hogy beszélni kezd és értettem is a szavakat, de amikor az egész ötlete értelmet nyert, csak akkor rántottam ki magam ebből a különös ámulatból.
- Biztos, hogy jó ötlet? – kérdeztem vissza anélkül, hogy túlzottan beengedtem volna a tudatomban a képeket és a reményt, hogy még egy kicsit a közelében lehetek. – Most? – jött a következő kérdés. – Nem lesz túl feltűnő, hogy ilyen korán együtt sétálunk be a házba? Vagy majd később, amikor már… - nagyot kellett nyelnem, de mégsem mondtam ki a mondat befejezését. Amikor már túlzottan fáj a hiányod…? Csak néztem rá a válaszra várva.
Még mindig nem tudtam tisztán gondolkodni. És gyanítom, hogy ennek csak részben a volt az az oka, hogy most ébredtem. Sokkal inkább miatta volt ködös az agyam. Mintha évekkel ezelőtt lett volna, hogy én hoztam őt mindig zavarba. Hogy én voltam az, aki élvezte, hogy irányíthatja, hogy játszhat vele. Akkor, egy kihívás volt, hogy meghódítsam és csak a testem vágyott rá… de most…

Nem tudtam, mennyi idő telt el. Azt sem, hogy nappal van, vagy még éjszaka. Csak azt tudtam, hogy valami hiányzik. Valami fontos, ami nélkül nem lehet élni. Valami, amitől egész este rettegtem, hogy eltűnik… Vagyis valaki. Akit én…
A szemem mégsem bírtam kinyitni, amíg teljesen be nem indult az agyam. Kellett egy kis idő. Minden egyes emléktöredék csak nagy nehézségek árán jutott el igazán a tudatomig, de közben félálomban már kitartóan tapogatóztam magam mellett az ágyon. Egy részem talán tudat alatt is tisztában volt azzal, hogy ott van a hiány. Hogy nincs mellettem.
- Graham! – ültem fel azonnal az ágyban. Az első pillanatban magam mellett kerestem a tekintetemmel, majd a szobában. Ott volt. Nem tűnt el, egyszerűen csak…
- Ébresztő van – láttam be magamnak kicsit csalódottan, egy hatalmas nyelés kíséretében. Akár azt is mondhattam volna, hogy „menned kell”, de azt hiszem az nagyon fájdalmas lett volna. – Tudom – bólintottam magam elé, miközben megpróbáltam az álom utolsó morzsáit is kitörölni a szememből.
Nem tehettem meg vele, hogy újra kérlelni kezdem, hogy maradjon. Nem. Ez szóba sem jöhetett. Inkább csak próbáltam összeszedni magam és felkészülni arra, hogy mosolyogva búcsúzzak el tőle. Még akkor is, ha tudtam, csak pár óráról van szó. Már most nagyon hiányzott, mégis minden akaraterőmet összeszedtem – már amennyi volt így a hirtelen ébredés után -, és igyekeztem leplezni, hogy mit érzek. Csak hogy ne tegyem még nehezebbé az elbúcsúzást.

Megnyugodva hajtottam vissza a fejem és tettem a kezemet a mellkasára. Csak azért, hogy biztosan ne tűnjön el mellőlem, amíg nem muszáj mennie. Amíg nem kel fel a nap és véget nem ér ez az éber álom, amiben most vagyunk. Tényleg az egész… az egész este, mint valami csodálatos álom.
- Te is aludj… Legalább egy keveset – kértem szinte suttogva. És csak, hogy meggyőzzem egy apró csókot nyomtam a csupasz mellkasára. Nem hagyhattam ki. El akartam érni, hogy ő se virrasszon ébren. Nem akartam, hogy másnap fáradt legyen. Főleg nem azért, mert könyörögtem neki, hogy maradjon nálam.
Ezután viszont már nyugton maradtam. Egy szót sem szóltam, csak hallgattam az egyenletes dobogást. Túl megnyugtató volt. Folyamatosan le akart csukódni a szemem én mégis küzdöttem ellene. Csak még egy kicsit ébren akartam maradni. Hogy ne legyen vége a mai napnak. Ennek az estének!
- Szeretlek… - suttogtam még félálomban, mielőtt végleg elaludtam volna.

Eszembe sem jutott megszakítani a csókot. Még akkor sem, amikor már alig bírtam szusszal. De nem számított. Amíg szenvedéllyel viszonoztam a csókjait, minden tökéletes volt. Nem volt kényszer, hogy ismételgessem, mennyire szeretem. Úgy éreztem, így szavak nélkül is be tudom neki bizonyítani. Nem érdekelt semmi, csak azok az édes ajkak. A hiányukat azonnal éreztem, amikor elhúzódott tőlem és mellém feküdt. Ennek ellenére csak elégedetten mosolyogtam. Másra nem voltam képes.
Engedelmesen simultam a karjaiba, amikor magához húzott és csak egy pillanatra volt szükségem, hogy befészkeljem magam a lehető legközelebb a szívéhez. Annyira természetes volt. Vele lenni. A karjai között feküdni, hallgatni az egyre lassuló szívdobogást, mintha minden este ezzel a hanggal aludtam volna el. Azt szerettem volna, hogyha egy idő után tényleg igaz lenne. Ha egy pár hét múlva már minden este így hajthatnám álomra a fejem.
De aztán valahogy kiszakadtam az éber álmodozásból. Feltűnt, hogy az ablakon keresztül a távolba mered és gondolatokban nem itt jár. Valahogy megéreztem. Lehetséges ez egyáltalán? Vagy már teljesen elment az eszem? Nem számít. Nekem bármelyik verzió megfelelt. Tudtam, hogy mi jár a fejében, mégsem akartam elfogadni.
- Maradj még – suttogtam, mintha bárki is meghallhatna minket. – Kérlek – néztem fel rá szinte könyörögve a tekintetemmel. – Majd hajnalban… Korán felkelünk és… majd akkor mész. Melletted akarok aludni… - fogtam nyafogásba, mint valami kisgyerek. De most ez sem érdekelt. Ahogy az sem, hogy ez nagyon nem én vagyok. Én nem ilyen vagyok! Vagy legalábbis soha nem voltam ilyen. Nem lehetettem. De most… mellette megtehettem, hogy mindent kimondok, amire gondolok. Mert ő mindenképp szeret. Azért, aki igazából vagyok. Ezért nem számított, ha olyan vagyok, mint valami hisztis gyerek.

Nem számítottam ilyen reakcióra. Főleg nem ilyen hirtelenre. Meglepett vele és én egy pillanatig mozdulni sem mertem. Csak miután megértettem a szavait. Ahogy folyamatosan beszélt és bennem lassan, de tudatosult, hogy mit gondol… Megnyugodtam. Észre sem vettem, hogy a szabad kezem görcsösen szorítottam ökölbe és a körmeim a tenyerembe vájtak. Lazítottam a szorításon és a bűntudatom a minimálisra csökkent. Vagy talán el is tűnt? Lehet. De az biztos, hogy már nem éreztem magam egy utolsó szemétnek.
Már éppen elmosolyodtam és fölé akartam hajolni, hogy megcsókoljam… megköszönjem… mondjam, hogy szeretem, amikor felém fordult és kimondta azt a mondatot, amiben eddig még reménykedni sem mertem. Meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen megtörténhet. Az nem kifejezés, hogy az első reakcióm a döbbenet volt. Még levegőt is elfelejtettem venni. De a következő pillanatban széles mosoly jelent meg az arcomon. Mindenkinél boldogabbnak éreztem magam.
- Komolyan? – kérdeztem vissza mielőtt átgondoltam volna, de meg sem vártam, amíg válaszol. Elhúztam a kezem és… más esetben valószínűleg a mellkasára tettem volna a tenyerem, eltolom, hogy a hátán feküdjön és fölé hajolok… De most nem. Nem akartam. Egyszerűen csak a karja után nyúlva magamhoz húztam és addig ügyeskedtem, amíg újra fölém nem tornyosult. Pont úgy, mint pár perccel ezelőtt.
- Azt hiszem, nálam szerencsésebb és boldogabb ember nem létezik! – mondtam hatalmas mosollyal és a kezemet a tarkójára csúsztatva az ajkai után kaptam.

Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy mi jár a fejében. Láttam a tekintetében. Ahogy rám nézett, de mégsem engem látott. Nagyot kellett nyelnem. Hatalmas bűntudat tört utat magának. Amiért a saját vágyaimat helyeztem előtérbe és nem törődtem azzal, hogy neki mi lenne a jó. Egyszerűen… még meg kellett tanulnom, milyen az, törődni valakivel és nem rettegni folyamatosan attól, hogy valami félresikerül. Attól viszont, hogy ezt megállapítottam magamban, nem múlt el a rossz érzés. Nem tettem jóvá a történteket.
Teljes szívemből bántam, hogy azért a pár pillanat gyönyörért képes voltam fájdalmat okozni neki. Nem tudtam, hogy mit tehetnék, pedig szerettem volna. Valamit. Amivel… jóváteszem. De nem tudtam rájönni, mi feledtethetné el vele a múltat. Talán, ha akkor nem történt volna meg vele, csak most… talán…
Reflexből a karja után akartam nyúlni, amikor eltávolodott. Azt hittem, hogy menni akar. Még ha nem is végleg hagyna magamra – hiszen megígérte, hogy nem teszi -, de akkor sem akartam. És talán most először nem csak magam miatt akartam, hogy maradjon. Vele akartam lenni, ez igaz, de nem azért, mert szükségem volt a közelségére, hanem azért, mert… Mert reméltem, hogy mellettem nem omlik össze. Nem tudom elfeledtetni vele… meg nem történtté tenni, bármennyire is szeretném. Sem az akkorit, sem a mostanit, de mellette tudok lenni…
Amikor végül végigfeküdt az ágyon, talán azzal kellett volna kezdenem, hogy mondok valamit. Valami vigasztalót, vagy csak egyszerűen bocsánatot kérek tőle, de nem bírtam megszólalni. Mintha megnémultam volna. Nem tudtam egyetlen szót sem kinyögni. És mozdulni sem. A kezem, a lábam, az egész testem túl nehéz volt. Mintha mázsás súlyok húznák le. Egészen addig nem is változott a helyzet, amíg nem találkozott a pillantásunk és nem éreztem a lágy simítást az arcomon. Azzal az egyetlen, kimondott szóval pedig nem teljesen, de legalább valamennyire csökkentette a bűntudatom.
Csak egy pillanatra volt szükségem. Egyetlen röpke másodpercre, amíg legyőztem magamban a gyomrom remegését és már lassú – talán kicsit szomorú – mosolyra húzódott a szám.
- Én is. Én is szeretlek – húzódtam hozzá a lehető legközelebb. – Ígérem… ígérem, hogy soha többet nem okozok neked fájdalmat! Soha! – nyúltam az egyik keze után és az ujjai közé fűztem az enyémet. Hogy érezzem... hogy érezze, tényleg komolyan gondolom. Soha nem fogok olyan tenni, ami neki fájhat.

Egy pillanat alatt remegtem meg minden porcikámban, ahogy végigmondta az első mondatot és felfogtam a szavak jelentését. Gondolkodás nélkül tiltakozni akartam. Nem akartam még véletlen sem, hogy azt higgye, nem szeretem. Hogy csak úgy mondtam… De jobban belegondolva, talán tényleg bennem volt a hiba. Talán az igazságot mondta ki. Nem attól féltem, hogy csak úgy eltűnik és magamra hagy, hanem attól, hogy valamelyik lépés, amit teszek, túl sok lesz neki… Talán egy szó, egy tett és mindent elrontok. És akkor teljesen magamra maradok.
Mielőtt viszont szóra nyitottam volna a szám, már újra beszélni kezdett. Teljesen máshogy, mint az előbb. És én megfeledkeztem a pár pillanata történtekről. Úgy kaptam az ajkaira, ahogy közeledett, mintha napok óta nem éreztem volna őket. Ezért is fájt annyira, amikor szinte azonnal húzódott el. Nagyot kellett nyelnem és lesütnöm a szemem, hogy ne lássa bennük az érzéseimet, de végül nem volt lehetőségem megtenni.
Csak annyit éreztem, hogy fél pillanattal ezelőtt még szilárdan álltam mind a két lábamon, most úgy dőlök el, mintha semmi erő nem lenne bennük. A hátamban éreztem a már egészen megszokott félig kiálló rugót. Az ágy. Azt hiszem, kicsit megkésve, de végre felfogtam, hogy mi történt. Ezzel egy időben már láttam is a szemeit és éreztem a teste közelségét, ahogy fölém tornyosult. Egyre szélesebb mosolyra húzódott a szám.
Az ígéretét hallva – azt hiszem, ezt vehettem annak -, nagyot dobbant a szívem. Sokszor mondta már, de soha nem volt még ennyire hihető számomra. Mindig győzködnöm kellett magam, hogy így lesz. Hogy nem hagy el. De most nem. Most minden kétkedés nélkül hittem neki. És válaszolni is akartam rá. Megint ott volt a késztetés, hogy megpróbáljam elmagyarázni, mennyire szeretem, de megakadályozott benne és én élvezettel vetettem be az ajkaimat az övével vívott csatába. A kezem gondolkodás nélkül simított fel a karján, kitapintva minden egyes izmot. Végig a vállán, a hátán, végül le a gerince mentén. Pont úgy, mint a zuhanyban állva, mielőtt végleg megadta volna magát nekem. Mielőtt… fájdalmat okoztam volna neki.
Ekkor vége lett. Bevillant az emlék, ahogy megfeszült a teste a kezem alatt… és nem az élvezettől. Nem bírtam tovább a jelenre és a közelségére összpontosítani. Elhúztam a fejem, még jobban belenyomva a rozoga matracba.
- Nagyon fájt? – nyeltem nagyot a szemeit fürkészve. Nagyon szégyelltem magam, amiért eddig nem kérdeztem. Amiért eddig nem törődtem vele, csak a fellegekben jártam, miközben neki… lehet… - A zuhany alatt… Amit tettem…

Mozgott a kezem, ahogy végigtöröltem magam, de fejben egészen máshol jártam. A történtek keringtek a fejemben és a mindent elsöprő boldogság újra magával rántott. Egészen addig, amíg nem jött oda és nem láttam a szemeit. A szavaira hatalmas mosoly jelent meg az arcomon és bólogatni kezdem. Nagyon őrülten jött volna ki, hogyha most megköszönöm neki, ezért nem tettem, de legszívesebben… A nyaka köré fűztem volna a karjaimat, megköszöntem volna és elmondtam volna, hogy szeretem. Újra és újra. Pedig a szó valahogy egyáltalán nem tudta kifejezni, hogy mit érzek, mégsem ismertem jobban.
- Egy kis ideig – ismételtem bólogatva, hogy ne álljak úgy előtte, mint amilyen idiótán éreztem magam, amikor nem tudtam elszakítani róla a pillantásom.
Örültem. Annak, hogy velem lesz, még ha nem is egész este. Eddig is, minden egyes perc, amit vele töltöttem felbecsülhetetlen volt, de most azt hiszem, mindennél jobban vágytam ezekre a percekre. Rá. Talán tudat alatt a tegnap estét akartam megismételni. A szíve dobogását hallgatva akartam álomba merülni. Azzal a tudattal, hogy szeret… szeretem… és mindig velem lesz. És nem csak ma. Minden este…
A gondolataim közben valahogy befejeztem törölközést és nem zavartatva magam – miért is tenném? – ledobtam a földre a nedves darabot és a szoba felé indultam. Azért sem fogtam közben meg a kezét, bármennyire is szerettem volna. A végén megint nem tudom majd elengedni. Csak reméltem, hogy enélkül is jön utánam.
A szobában belépve gyorsan magamra kaptam egy tiszta alsónadrágot és már fordultam is felé, hogy meggyőződjek, tényleg ott van.
- Miért érzem úgy, hogy bármelyik pillanatban eltűnhetsz? – mondtam ki akaratlanul is hangosan, ami megfordult a fejemben.

- Igen... fél kéz kevés... - mondtam, de csak részben voltam tudatában a szavaknak. A tekintetem a kezünkön tartottam és az járt a fejemben, hogy milyen tökéletesen illenek az ujjaim az övé közé. Meg persze az is, hogy vajon miért olyan nehéz elengedni? Miért érzem úgy, hogy felér egy katasztrófával, ha nem fogom a kezét? És miért gondolkodok egyáltalán ilyeneken?
Megráztam a fejem és végre elszakítottam a kezünkről a pillantásom, hogy a szemébe tudjak nézni. Mosolygott... és én elengedtem, hogy magamnak is keressek egy törölközőt. De ahelyett, hogy tényleg kerestem volna, odaléptem hozzá, hogy egy gyors csókot nyomjak az ajkaira.
- Ez kellett - mondtam magyarázatként és most már tényleg éreztem, hogy teljesen elment az eszem. Elvette a szerelem. És talán az egészben a legfurcsább, hogy nem bántam. Ez az állapot tökéletesen megfelelt nekem. - Törölköző... - motyogtam az orrom alatt, emlékeztetve magam, hogy most már tényleg keresnem kell magamnak is egyet.
- Ugye maradsz még? Velem leszel még egy kicsit? - kérdeztem, miután legalább egy kicsit összeszedtem magam és előkerítettem egy másik törölközőt.