Ott álltam, bámulva a magas tornyot és… nem bírtam rávenni magam, hogy menjek. Egyáltalán, hogy juthatok oda fel? Biztos van fent valaki, aki nem enged be minden jöttmentet. És ha most meg is tenné, miért pont én lennék az? És ha észreveszi, hogy valami nincs rendben velem? Nem. Szó sem lehet róla! Hátraarc. Ez már sokkal könnyebben ment, mégsem jutottam pár lépésnél tovább. Éreztem a hideg cseppeket az arcomon végigfutni, de ezek most nem a könnyeim voltak. Ez… eső? – fordítottam az ég felé a fejem. Nem kellett sokat várnom az újabb és újabb vízcseppre. A következő pillanatban mintha leszakadt volna az egész. Az eddig csendes hullámok hangja felerősödött, ahogy egyre erősebben csapódott egy messzi sziklafalhoz.
Nem volt szükség egy teljes percre, hogy érezzem, ahogy átázik a ruhám. Nem mintha zavart volna, de valami ösztön mégis azt súgta, hogy keresnem kell valami száraz helyet. És én hallgattam erre az ösztönre. Csakhogy a távolban semmit nem láttam, kivéve a hátam mögött álló világítótornyot. Nem igazán volt választásom. Vagy itt állok továbbra is, esetleg elindulok valamerre, vagy összeszedem minden bátorságom és megnézem, be tudok-e jutni.
Mielőtt tudatosan döntöttem volna, már ott is voltam a torony árnyékában megbúvó ajtó előtt. Nem tudom, mire számítottam, mi fog történni, ha lenyomom a kilincset, de arra biztos nem, hogy mindenféle ellenkezés nélkül kinyílik előttem. Valahogy… ez nem volt normális. Mégis úgy léptem be, mintha minden nap idejárnék és tudnám, hogy itt biztonságos.
A következő pillanatban csukódott mögöttem az ajtó és én ott maradtam. Előttem a végtelen magasba nyúló lépcsők és egy halvány fény, ami éppen csak annyit tett lehetővé, hogy ne bukjak el a saját lábamban. Bármi is ütött belém, még mindig ott volt a fejemben és késztetett, hogy induljak meg, egyik lépcsőt a másik után véve. Kegyetlenül sok volt belőlük. Mire felértem, úgy éreztem, kilómétereket tettem meg… az ég felé. Itt viszont nem felhők fogadtak, hanem egy középkorú férfi, aki éppen fejben akart vágni valamiféle bottal. Nem voltam benne biztos, hogy fél vagy éppen mérges. Az arca nem sokat árult el. Én viszont nem kockáztattam. A kezem reflexből emeltem a fejem elé, hogy védjem. Hang nem jött ki a torkomon, de amúgy sem hangzott el egyetlen kérdés sem.
- Ki vagy? – tette fel a kérdést. – És mit keresel itt?
Lassan engedtem le a kezeimet és néztem el a férfi mellett. Nem feltűnően, csak úgy, ahogy otthon is szoktam, ha valaki kérdéseket szegez nekem.
- Ide tilos a bejárás! – folytatta, de már kevésbé átlagos hangon. Egyre erősebben dőlt a mérleg az ’mérges’ oldal felé. Én viszont még mindig nem tudtam egyetlen szót sem kinyögni. Egyszerűen bármennyire is kutattam a fejemben, nem találtam a helyes választ. Fogalmam sem volt, hogy mit lehetne ilyenkor felelni.
- Jobban teszed, ha elhordod magad! – mondta, de a botot legalább már leengedte. – Kezd elegem lenni abból, hogy mindenféle jöttment, nem normális idetalál – folytatta, de az egész már csak úgy hangzott, mintha az orra alatt dörmögne.
Nekem viszont ennyi is elég volt. Pontosabban több mint elég. Már fordultam is és kettesével szedve a lépcsőket futottam lefelé. Még egyszer hallottam magam mögött a hangját. Valami lakatokról és zárról hadovált, de engem már egyáltalán nem érdekelt. A fejem zúgott és minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne bukjak fel a saját lábamban. Nem lett volna jó végigbuckázni a további lépcsőkön. Bár akkor biztos éreznék valamit. Valami fizikai fájdalmat, a változatosság kedvéért.
Mégis épségben, de kifulladva értem el az utolsó pár lépcsőfokot. A saját ziláló légzésem mellett is hallottam a kint zuhogó eső hangját, de nem zavartattam magam. Amint újra rendesen kaptam levegőt, már indultam is. Egyenesen a hideg cseppek közé.