Effy and

Will

Ja, hogy már megint nem ott jártam, ahol kéne? - esett le, ahogy ő visszakérdezett. Na, ezért is utálom ezt az egészet, mert teljesen kizökkent a "normális" világból.

- Ja, hát ... csak egy szellem - mondtam megrázva a fejem és megdörzsölve a szemeim. Már kezdtem érezni a fáradtságot, de nem tudtam, nem akartam elaludni. Az nem lesz jó nekem. Addig akartam húzni a dolgot, amíg csak lehet, aztán majd ágyba ájulni. Az jó lesz... azt hiszem. - De te... miért nem alszol? Mi a baj? Miért vagy ilyen zaklatott szívem? - ráncoltam a homlokom, miközben visszasétáltam hozzá az ágyba.

- Hogy mi? – rántottam össze a szemöldököm mikor realizálva, hogy nem, nincs baj, Conor nincs itt, nem tud semmiről, ha tudna, talán már az előtt halott lettem volna, mint hogy észhez térek, felfogtam a szavait. – Miféle britt fickóval? – néztem körül a szobában, de sehol senki. Kezdtem azt hinni csak a bolondját járatja velem. Nem lennék meglepve. A szívem még mindig ütötte a tamtamot, de igyekeztem nagy levegőket venni, hogy jobb belátásra bírjam. Nincs veszély… Úgy tűnik. Remélem...

Effy and

Will

Elképzelhető, hogy annyira erre a szellemre voltam hangolódva, hogy hozzám csak fáziskéséssel jutott el a nagy hangzavar, amire Will szó szerint majdhogynem a plafonra ugrott fel az ágyból? Nagyon úgy tűnik. Pedig nem is szívtam semmit. Lehet, hogy ez volt a baj? Őszintén, én már azon sem lepődnék meg, magammal kapcsolatban.

- Hogy mi? - kérdeztem vissza, felé fordítva a tekintetem. Én azt hiszem, még a nyugodtnál is nyugodtabb lettem most hirtelen, ahogy ez az ipse köddé vált, ő meg pont az ellenkezője. Szegényem majd megveszett, úgy kapkodta a levegőt. Szinte ide hallatszott a szívverése. - Valami Sybil nevű brit fickóval beszélgettem - válaszoltam csak ennyit, tekintve, hogy ennyit fogott föl az agyam a kérdéséből, miközben a másik fele azon gondolkozott, vajon mi volt az az indokolatlan zaj...

Hogy mit álmodtam? Nem tudom egyáltalán álmodtam e. Talána tűzről… csak halvány foszlányok, az emlékek, a félelelm, de aztán az érzés, itt van velem. A karjaimban.. Nincs baj… újra ölelhetem… - tapogatózott a kezem arrébb érezve a párnát, de ő sehol. Beszél… ezt tisztán hallottam, az ő hangja volt, nem másé, de… kihez beszél..? És ekkor jött egy üvöltés…

- Conor! – ugrottam fel azonnal az ágyról, első pillanatban képtelenül arra, hogy eldöntsem mi a következő lépés. Menekülnöm kell? Vagy már mindennek vége!? Meglátott… elkapott.. végem!? A mellkasom veszettül emelkedett és süllyedt fuldoklóként rántva magába minden csepp oxigént, és szemem a környezetet pásztázva próbálta felmérni a terepet mielőtt meghalok. Igen, meghalok. Ebben biztos voltam. De abban is hogy nem adom magam könnyen! És ekkor csapódott az ajtó. Összerezzenetem, de ez az állat mégsem volt ott előttem, valahonnan a távolból jött a hang, egy ajtón… túlról és én…

- Eff… ?? – próbáltam szabályozni a légzésemet – Mi történt!? – tettem fel neki a kérdést, hátha ő okosabb, de nem volt mellettem. A távolban volt, ott ült a kanapén és… Megdörzsöltem a szemeimet. – Te mit csinálsz ott? – jött a következő automatikus kérdés, agyam önkéntelen gondolata.

Egy hang rántott vissza. Vissza… ide, a jelenbe, és ahogy kinyitottam a szemeimet a képek eltűntek. Teljesen.

- Mit keresek én itt? – kérdeztem őszinte naivsággal, hisz az előbb még… az előbb… - És ki vagy te? - pillantottam fel a szemeibe, de aztán hangos üvöltés a háttérből, odakaptam a fejem, ajtócsapódás, és én megijedtem. Nagyon meg! Egy pillanat alatt rázkódtam össze és…

*köddé válik*

Effy and

Jack

Aha, igen, persze... - gondoltam magamban unottan. Most valahogy nem nagyon tudtam m ár mit kezdeni vele. Így a ... harmadik kitörésénél. Bírom az olyan szellemeket, akik nem arra utaznak, hogy konkrétan a hajam mind kihulljon és kiugorjak a bugyimból is, hanem lehet velük dumálgatni, de itt azt hiszem, generációs problémák is életbe léptek, na meg az, hogy nem tudja, hogy neki már rég letelt az ideje. És mivel ezért mesélni sem tud róla, én meg nem tudom őt kezelni.

- Veled legalább foglalkzott az apád. Még ha ilyen formában is, hogy ide küldött, de... szóval mindegy, legalább foglalkozott veled, és ennek örülhetsz... azt hiszem... - hadováltam össze valamit, de lelkizni nem a legjobb dolognak láttam, na meg majd valószínűleg hirtelen szómenésem a családomról pont egy szellemnek lesz? neeem, nem, nem. Ennyire azért még kétlem, hogy meghülyültem volna.

- Bristol? – csúszott a szemöldököm a homlokomra a régi emlékre – Szerettem ott. – vetült ki önkéntelen mosoly az arcomon. Bár csak egyszer voltam ott… életemben egyszer, de kedves emlékek fűztek oda. Még gyerekként. Ott lakott Jacqueline nénikém, mesélt Párizsról, a finomság… a pompa… gyerekként mindig elvágytam oda, a ledér hölgyek… Persze akkor, gyerekként még teljesen mást jelentettek .- köszörültem meg a torkomat zavarban a gondolatra, hisz ilyet… nem illik hölgytársaságban, és csak reméltem, hogy el nem pirulok.

- Igen… Imádtam a frissen nyírott fű illatát… - rántottak ki a szavai az előbbi gondolatokból, és lehunyva a szemem, mélyen magamba szívva a levegőt, szinte még most is éreztem. - Nem tudom apám miért kényszerített. – nyílott meg a szemem végül, talán valahogy hirtelen, ahogy fejembe újra becsúsztak a gondolatok. – Azt mondta rossz vagyok. Hogy romlott… hogy az egész, amit teszek… rossz… Hogy mennem kell… - bámultam csak magam elé de nem is vagyok biztos benne, hogy láttam őt, talán csak a képeket… talán csak apám arcát, ahogy beszél nekem, és fogalmam sincs miről.

- De én… én nem tettem semmit… - suttogtam halkan – Apa! Én semmit sem tettem! – kezdtem el már kiáltva veszettül rázni a fejemet és hátráltam, mintha ettől megszabadulhatnék. Az a komoly… parancsoló tekintet… Azok a szemek! Éreztem, ahogy valamit ott benn, ébresztgetnek és csak jött és jött, egyre közelebb, és vádolt… csúnyán! A szememre vetett, és én… - NEM! - vágtam rá hangosan, és nem bírtam tovább, össze kellett szorítanom a szemeimet, hogy leküzdjem az érzést, hogy nekiessem. Nem… szabad…

Effy and

Jack

- Igen, tudod, én Angliában éltem, nem is olyan messze Londontól... Bristolban. Hogy milyen most? - kérdeztem vissza homlokráncolva. Nos amire én emlékszek, az neki egyrészt vagy sokkoló lenne, vagy értetlenül állna a dolog előtt. - Tudod, nagyon rég jártam már én is ott... de szerettem a parkban járni a frissen nyírott fű illatát érezve, a nyüzsgő emberforgatag az utcákon... - próbáltam valami értelmeset mondani neki. De tovább nem ment, fogalmam sem volt, hogy ki ő, hogy mikor halt meg, hogy miért került ide... Így inkább csak elnézést kérő tekintettel pillantottam rá, hogy nem tudok többet mondani neki.

- Te jártál Londonban!? - kaptam fel hirtelen a szavaira a fejemet. Mint egy apró fénysugár! Messze az égen, valamiért meg se közelíthetem, de ott van.- Milyen most!? Mi történt arra? Már nagyon rég óta nem kapok híreket, már amióta... - torpantam meg hirtelen miután valahogy automatikusan sebesen indultam meg feléje. Aztán minden változott. - Miért nem mehetek vissza!? - néztem egyenesen a szemeibe, rövid csenddel követve. Talán gondolkoztam. Vagy csak vártam a válaszát, de aztán... önkéntelenül szakadtak fel a további gondolatok. - Ott még olyan... boldog voltam. - emlékeztem vissza a régi időkre, amikor... magas kalapban, sétapálcával sétáltam végig az utcán, 'doktor úr..' ezt mondták nekem , pedig... ugyan, hol voltam én még doktor.. akkor.. épp csak elkezdtem a tanulmányokat az egyetemen, az apám mégis... köztiszteletnek örvendett, így nekem is járt belőle bőven. A nap sütött... már azon a kevés órán amikor tehette, én meg csak sétáltam, magamba szívva az ezernyi illatot, a friss pékáru, a gyerekek zsivaja, egy részem mégis másfelé kívánkozott. Egy rossz... rész. Éreztem, hogy ott kopogtat.. ott benn. Mégsem engedte megfejtenem és... olykor minden olyan gyorsan történt. Még ma sem értem miért...

Effy and

Jack

Nyugalom, Effy! - mondogattam magamnak, bár nyugodtnak nyugodt voltam, csak éppen nem voltam felkészülve egy ilyen beszélgetésre, mint ez. Ritkán akarnak velem beszélni, nem csak bosszantani, kísérteni meg hasonlók. Na meg még ritkább az, ha valamelyik még nincs vele tisztában, hogy már egy jó ideje nem ebbe a világba tartozik.

- London nagyon szép hely - szólaltam meg, ahogy felhozta. Majd ha nem tetszik neki, úgyis másfelé tereli a beszélgetés menetét, vagy el is tűnhetne mondjuk... de egyelőre itt van, nem tudok mit tenni. - Sokat voltam én is arra - mondtam elmosolyodva és visszaemlékeztem azokra az időkre, amikor csak úgy hirtelen bepattanva a kocsiba elhajtottunk Londonig. Imádtam lent a Temze partján lenni, nézni ahogy felemelik a hidat...

- Hm, az emberek manapság ilyenek... - fűztem hozzá inkább csak ennyit, nem akartam megemlíteni, hogy nem meglepő, velem is csak mázlija van...

Furán beszélt. Anyám beszélt mindig így... velem, amikor még kisgyerek voltam. Kedves volt, de... tartottam tőle. Féltem? Nem tudom. Borzongtam. Éreztem, hogy valamit megmozgatott bennem. Valami olyat, amit nem akartam látni. Hogy érezzem. Hogy... egyszerűen nem akartam többé érezni! - vedd újra feszült ütemet a mellkasom, és úgy éreztem megfulladok. Csak a szemét néztem... a kezeit... a szemébe fel, majd megint a kezére, és... haboztam. Nagyot kellett nyelnem, mert úgy éreztem a messzi sivatag egyazon szépsége tölti ki a torkomat. Megfulladok... Megfulladok! Éreztem! Aztán hirtelen...

- Nem! - vágtam rá egy újabb nyelés kíséretében és ellöktem maga a közeléből. Megfordultam. A szemem csukva maradt, és emlékezni kezdtem. Lassan... komótosan... de egyre törtek elő az emlékek.

- Apám... néha meglátogatott... Nem sokszor, csak ritkán. - beszéltem és éreztem fülemben a patadobogásokat - De nekem nem engedte, hogy hazamenjek... Vissza Londonba. Pedig könyörögtem neki...! De ő azt mondta nem lehet. Nem lehet... Itt kell maradnom. - vetült fel némi csendes szünet, ahogy elmémbe törtek a gondolatok - Itt... az erdőben... - nyeltem újra nagyot. - De rég nem járt már erre... - nyílott meg lassan a szemem és csak bámultam az orrom előtt a falat. Aliiiig... voltam tőle néhány centiméterre és éreztem ahogy a sötét szín, szinte szétégeti a szememet. - Pokoli rég... és... hiányzik nekem. - fordultam meg lassan a tengelyem körül, csak, hogy szembenézzek vele. Innen, távolról, nem tűnt veszélyesnek. - Azok az emberek akik arra jártak... ott benn... - ráztam meg lassú gondolattal a fejemet - Őket nem ismerem.... Csak jöttek és el is mentek. - merültem ismét a gondolatokba - Hiába szóltam... nem válaszoltak nekem... - meredtem csak magam elé a földre, de közben egészen máshol jártam. Benn, a házban... Abban a házban ami jelentette nekem az életet. Amibe parancsolt a szülői tisztesség... egy égi sugallat, és tudtam, nem léphetek ki belőle. És most mégis itt vagyok.

Effy and

Jack

Oké, egyből megértettem, hogyne feszegessem a ládát, ami gondosan le van zárva. Nem vagyok én Pandora. Még csak az hiányozna, így is túl sok belőlem a világnak. Amikor viszont a hazautat emlegette... most légy okos Lizike! Mit kezdjek én ezzel? - gondolkoztam erősen. Ha most közlöm vele, hogy halott, az biztos, hogy nem lesz kóser és nem szabadulok tőle. bár... jelek szerint annyira nem veszélyes - gondoltam vissza a leesett tányérra. Csak idegesítő.

- Figyelj... Sybil...- próbáltam továbbra is ugyanazon a kedves színen beszélni. - Én nem tudom, hogy merre van a te otthonod... - mondtam sajnálattal teli hangon. - De... megpróbálhatunk valamit - nyújtottam felé a kezem. - Csak fog meg a kezem - néztem a szemébe biztatóan.-Aztán hunyd le a szemed és képzeld el a helyet. Próbálj koncentrálni, csak egy kicsit. Menni fog?

Nem éreztem. Miért nem érzem a bőre melegét a bőrömön...? Ahogy a vére csak úgy lüktet a kezeim alatt... Régen még... - kószáltak el a gondolatok amikor újra a hangját hallottam és igen. Azt hiszem erre már észbe kaptam.

- Nem tudom. - nyeltem nagyot és leejtettem a kezem. Le, egyenesen az ölembe. - Csak egyszerűen... emlékeztetsz valakire... - éreztem ahogy közeleg, ahogy valami nagyon nem jó közeleg, és én nem akartam, ezért egyetlen hirtelen mozdulattal pattantam fel a lány mellől és lépkedtem távolabb tőle. Valami rosszat jelentett. Nagyon rosszat.

- Haza akarok menni. - köszörültem meg a torkomat visszafordulva felé - Hazavinne, kérem?!

Effy and

Jack

Meg kellett volna rettennem. Határozottan be kellett volna tojnom, már attól, hogy egyáltalán hozzám beszél. Na de nem is olyan családból származom én. Főleg annyi szarság után semmi félelemérzet nincs bennem, amin már keresztülmentem. Na meg már meg is szoktam,hogy hozzám nyúlkálnak. Némelyik csak azért, hogy tesztelje, tényleg látom-e. Most is ugyan azt a furcsa hideget éreztem, fel is állt a szőr a karomon, csak vastagpulcsiban nem látszódott szerencsére.

- És kire emlékeztetlek, Sybil? - kérdeztem egy pillanatra összevont szemöldökkel, de továbbra is abban a szent pózban ültem, és nem mozdultam. Csak semmi hirtelen és furcsa tevékenység.

- Emlékeztetsz valakire... - merültem el még mindig az arcában, szinte magába rántott, felszippantott, pont úgy, ahogy az a pont, korábban a falon, és éreztem, ahogy a kezem lassan emelkedni kezd, hogy végigsimítson az arcán. Hogy nem szabad? Hogy illetlen? Igen, ez is felmerült a fejemben, de egyszerűen képtelen voltam megálljra bírni a kezeimet. Azok csak mozdultak, egyre fel, és finoman húztam végig az ujjaim begyét az arca oldalán.

Effy and

Jack

Vártam, hogy válaszoljon. Beletelt azért pár pillanatba. A jelek szerint itt nem csak én vagyok igencsak szétesve. Bár az előbbi akciója után mire is számítottam? Mondjuk ha meg azt nézem, hogy egy halottról van szó. Na mindegy. Nincs is értelme ezen gondolkoznom, mert megint csak belegabalyodok a saját gondolataimba aztán kurva nehéz lesz kimászni megint. Na tessék!

- Sybil... - ismételtem csak halkan a hallott nevet. - Elég szokatlan név, de kifejezetten tetszik - mondtam mosolyogva. Ezt is inkább csak magamnak. Az viszont feltűnt, hogy eléggé tüzetesen vizsgálja az arcomat. Oké,megszoktak bámulni, nem azért, csak ő most túl közel volt. Szokatlan volt, hogy valaki így néz.

Csak egy könnyed bólintással nyugtáztam, hogy megengedett. Hogy örültem e neki? Úgy is mondhatjuk. Valahogy boldog voltam, vagy csak úgy éreztem egy mentőkötél, ahogy lassan közelítettem meg és ültem le a puha ülésbe.

Csak néztem ki, messze a távolba, egyenesen magam elé, mikor úgy tűnt engem kérdezett. Vagy legalábbis a hangja csilingelt a fülemben. Az ő hangja volt. Azt hiszem. Remélem!

- Sybil... - magyaráztam csak magam elé meredve még mindig, pontosabban kinézve egy pontot a távolban a falon, és azt figyeltem. Húz e magába. Érzem e azt a rántást, mint korábban. De semmi sem volt. - Vane... - fordítottam már felé a tekintetem lassan, és úgy néztem a szemeibe. pontosabban az arcát vizslattam. Annyira szép volt... annyira... széééép... - méláztam el..

Effy and

Jack

Figyeltem az arcát, miközben beszélt múltról. Megint olyan elveszett és reménytelen kifejezés ült ki az arcára. Vajon ha begolyózok, nekem is ilyen tekintetem lesz? Manapság elég sokat jár ez a fejemben, hogy vajon mi kell még... mennyi kell még ahhoz, hogy elszakadjon az utolsó szál is. Hogy vége legyen mindennek, lehúzzák a rolót a fejemben és egyszerűen bedugjanak egy pszichiátriai intézetbe, mert már jobbat nem tudnak kezdeni velem. Néha úgy érzem, nem sok kell.

- Hm? - tértem vissza a valóságba, ahogy újra közvetlenül nekem intézte a szavaim. Na igen, ez már... tipikus eset. Már nem teljesen én vagyok ura a fejemnek, egy pillanat és olyan szinten elkalandozok, bennrekedek a saját fejemben, hogy az nagyon durva. - Persze, csak nyugodtan - mondtam összébb húzva magam, holott eléggénagy volt maga a kanapé. - Öhm... a neved elárulod nekem, ha megkérlek? - kérdeztem, ha már egyszer dumálgatunk, legalább ennyit tudjak.

- Nekem is voltak barátaim... - húzódtam fel lassan a guggolásból, elég kényelmetlen és a hangok... a hangok is elmenetk. Azt hiszem. - Még régen... - nyeltem nagyot még mindig nem véve le a szememet a fickóról. - Nagyon régen. - sóhajtottam önkéntelenül nagyot, újra az előbbi ablakra nézve, de nem mertem közeledni. Egyszerűen féltem. Hogy újra ott lesz. Hogy megint... kezdődik előröl. Féltem... Ezért inkább a lány felé fordítottam a fejem.

- Tudom, hogy nem illendő, de... odaülhetek? - emeltem meg lassan a karom a mellette elterülő ürességet nézve a pamlagon. Talán ha... Talán ha közelebb megyek, nem jönnek vissza. Ha van mellettem... valaki... nem törnek rám újra ezek a ... ezek a lények.

Effy and

Jack

Csak beszélt és beszélt, én meg kb fel sem fogtam, miről beszélt, csak amikor hirtelen átváltott hisztérikusba. Soha nem voltam jó az ilyen dolgoknál, így most se igazán tudtam, mit kellene tennem. Épp ezért csak ültem és néztem amíg ő szenvedezik. Magamban kicsit talán még komikusnak is tartottam. Persze a póker arcot lenem vetettem volna. Majszolgattam a szendvicsemet és vártam, hogy mikor lesz vége a kitörésének. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy már higgadtabban szól újra hozzám. A kérdés meglepett és hirtelen nem is értettem, mire, vagyis kire céloz, de aztán leesett.

- Már mondtam, hogy ez az én szobám - ültem némileg kulturáltabb pozitúrába. - Ő pedig a barátom - fordítottam arra a fejem. - Vagyis valami olyasmi... - tettem még hozzá csak magamnak motyogva.

Beszélt a hátam mögött, de én még mindig csak az ablaküveget figyeltem. Mintha... lassan olvadna meg, és kitüremkedve egy orr... egy száj... beszélni kezdett. Hirtelen hőköltem hátra és fordultam inkább meg.

- Én... én... én nem akartam idejönni, és... apám csak azt mondta, hogy kell, de én nem akarom... - suttogtam már halkan, majd egyre erősödve, és.. - Nem akarom... Nem akarom... nem akarom... nem akarom! - váltottam hisztérikusba és éreztem ahogy már a földön görnyedek és a hangok csak beszélnek, és beszélnek, és majd szétvetik a fülemet, és én egyszerűen képtelen vagyok szabadulni tőlük - Hagyjatok békén! - ordítottam a fülemre szorítva a kezem, de csak beszéltek és beszéltek és... Aztán néma csönd. Lassan emeltem le a fejemről a két kezem. Félve néztem körül, de sehol semmi. Csak én... az a lány, és az a szuszogós ott az ágyon.

- Ő miért van itt... ? - kérdeztem még mindig félve, csak nehezen találva meg a hangomat, még mindig ott guggoltam, benn, középen és próbáltam rávenni magamat, hogy elhiggyem. Elmentek. Már nincsenek itt...

Effy and

Jack

Nocsak, ezt legalább tudja. de mit is érek vele? Kitörölhetem a seggem, ha egyszer nem hagy békén és azt hiszi, ez az ő háza és a többi. Ha meg a tudtára adom,hogy holt, kb nem fogja elhinni, amekkora mákom nekem van. Főleg ma. Mindenesetre gondolkoztam,mit mondjak neki. Egy kissé zavart a jelenléte, meg amúgy sem voltam erre hangolva.

- Hát... én úgy párhónapja jöttem Angliából, én sem akartam elhagyni - rántottam meg a vállam. - De ilyen az élet, dolgok jönnek, mennek... létrejönnek, elmúlnak... akárcsak az évek...

- Csodálkozom rajta, hogy nem tudod hol élsz... - fordultam újra felé mosolyogva. De hát ha nem, hát nem. - Ha minden igaz, valami... Chance... Harbor. Egy kisváros, én nem tudom... pontosan... apám küldött ide. - fordultam vissza az ablakhoz. Úgy sokkal könnyebb volt beszélni és nem is tudom miért voltam ezzel a lánnyal ennyire... őszinte, de nem is emlékeztem mikor állt utoljára velem valaki szóba.

- Én nem akartam elhagyni a földet.. - párásodott be az ablaküveg a leheletem mögött. Vagy csak képzeltem? Nem is tudom. Fogalmam sincs már mi a valóság és mi nem az.

Effy and

Jack

Ó igen, nagyon faszán állunk, már megint egy akinek fingja sincs arról, hogy kimúlt. Miért ver az isten? Komolyan, hát álljon már meg ez a hülye világ, a kiváltott bérletem elcserélem inkább valamire. Mondjuk egy szál cigire... de... felturbózottra. Inkább. No mindegy, még annyi volt bennem a hideg vérből, hogy nem röhögtem a képébe és mutattam meg neki, merre van az ajtó.

- És mondd csak, hol is vagyunk? Mármint, helyileg? - kérdeztem. Oké, kicsit talán érdekelt, honnan szalajtották. Vagy csak jó lett volna félvállról közölni vele, hogy mondjuk kontinenst tévesztett... na meg mondjuk dimenziót is.

Összehúztam a szemöldököm. Jól hallottam? - zavarodott el a tekintetem. Az ő szobája? - néztem körül, és minden olyan... szokatlan volt. De az előbb még... az előbb... - nyeltem nagyot újabb feszültségben és éreztem ahogy a számban lüktetni kezdenek a fogak. Nem szabad Sybil, nem veszítheted el a fejed... - csengtek vissza a fejemben apám régi szavai és tudtam, hogy engedelmesnek kell lennem. Nem tehetem meg. Nem engedhetem szabadon és... Egyetlen nyeléssel intéztem el. Az előbbi zúgás a semmibe veszett és már csak én álltam ott. A lány és én.

- Ugyan, már hogy lehetne ez az ön szobája. - váltottam hirtelen, mosolygós voltam és alázatos - Hiszen apám bérelte nekem. - bólintottam finoman. - Nem nagy ház... de nekem tökéletes. Egy földszint.. egy emelet... és az erdő körülöttem... - léptem oda az ablakhoz újra kitekintve de még mindig ott volt az a hiányérzet.

- Nem tudom hova lett... - beszéltem csak a hideg üvegnek.

Effy and

Jack

Soha nem volt egyszerű dolgom ezekkel a nyomorutakkal, de amit EZ leművelt. Úgy kis híján elküldtem a jó büdösbe. Hát meg még moziba ne vigyem? Ja, valahogy eddig tartott a jófejségem. Talán fáradt voltam. Sőt, ezer százalék, hogy az lehettem... valahol persze tudat alatt. Mindenesetre annyira leültem magamnak, hogy még arra sem volt energiám, hogy fölkeljek, és összeszedjem a leesett szendvicset. Még szerencse, hogy nem szőnyegre esett. Mondjuk, csak egy telefon és jönnek a takarítók.

- Minden további nélkül megtenném, ha ez nem az én szobám lenne - mondtam már kevésbé kedvesen. Talán a lenti látvány is hozzájárult az ingerültségemhez? meglehet. Mondjuk nem is a miért volt a lényeg, hanem hogy TŰNJÖN MÁR EL!

Nem tetszett a modora. Nagyon nem. Mégsem tettem szóvá. Valahogy sohasem szóltam bele apám milyen embereket vesz fel. Ő azt mondta... azt mondta jól van ez így. Így kell lennie. Én meg csak boldog voltam. Nem kellett folyton azt az üvöltést hallgatnom körülöttem. Egyszerűen.... majd bele őrültem! - kaptam a kezem hirtelen a fejemre, ahogy előtörtek az emlékek. Fájt! Vagyis inkább égetett! Ott benn! Ahogy könyörögtem! Hogy csak engedjenek ki! Én haza akarok menni! Én nem akarok itt lenni! Én nem! Csak engedjenek... - emlékszem, ahogy már könnyeztem.
Aztán apám jött értem. De itt már jó volt... kellemes... - fordultam vissza az ablak felé, és még ha meg is változtak a képek, szerettem ezt a csöndet. Ezt a tökéletes csöndet...

- Tegye csak le az asztalra... - beszéltem az ablaküvegnek, de ő mellém lépett és hozzám vágta a tányért. Rendben, nem vágta, az tény, nyújtotta, de én mondtam neki, hogy tegye le, és hiába nyúltam érte, ügyetlen volt, és a tányér leesett. Az étel... vagyis az a valami, amit annak nevezett, szétfoszolva terült szét a padlón.

- Azt hiszem... - nyeltem nagyot - nem vagyok éhes. Köszönöm. - biccentettem szelíden újra a szemeibe nézve és vártam, hogy felszedje. Csak ült ott... és nézett. Én meg néztem. Vártam. Nem is tudom, hogy mire, talán arra, hogy eltakarítsa a szemetet és magamra hagyjon. Szerettem a csendet. Igen, a mozdulatlanságot körülöttem. Amikor lágy dallamok énekelgetnek, és én néha csak mosollyal adva át magam a sötétségnek csak forogtam körbe... és körbe... és körbe... és... És akkor egyedül voltam. Most meg... itt feszít egy egész... khm... tömeg.

- Magamra hagyna, kérem? - biccentettem újra felé, a hátam mögött összefűzve a karom illedelmesen.

Effy and

Jack

[Konyha]

Felvonszoltam magam vissza a szobámba. Szerencsére Will érintetlen volt és még mindig békésen szuszogott a takaró alatt, az ágy közepén. Kurva nagy szerencséje van ennek az izének. Miután újfent kulcsra zártam az ajtót, elkaptam az egyik szendvicset a tányérról, a másikkal meg odasétáltam az ablak előtt álldogáló fickóhoz.

- Remélem megfelel - nyújtottam oda neki a tányért. - Ne kérdezd, hogy mi van benne, csak edd. Finom - mondtam és ledobtam magam a kanapémra. Aludni egyrészről úgysem fog hagyni, más részről nem akarok, harmad részről nem is tudnék.

Csak feszülten bólintottam a szavaira. Boldog voltam? Talán. Mindenesetre elégedett, már éhes voltam. Azt hiszem.

Amikor csukódott az ajtó, megnyugodva fordultam az ablak felé. Csak, hogy kitekintsek. Nem a szokásos kép fogadott. Sehol nem volt az erdő, a csend ott volt, de... Házak? És milyen furcsa házak, egészen... Aztán valami más ragadta meg a figyelmemet. Egy szuszogás. Nem is olyan messze. Odakaptam a fejem és először... összerezzentem. Mit keres a szobámban? De... nem úgy nézett ki, mint a személyzet, a felvigyázók, apám hű őrei. Teljesen... másképp festett. Egészen... fura volt az az arc. Már egész közel voltam... onnan bámultam a csukott szemeire, és... mégis valamire emlékeztetett. Nem tudom... kire... de emlékeztetett. Ekkor hallottam nyílni az ajtót, és én hirtelen tűntem el és hátráltam meg. A következő pillanatban már az ablaknál álltam. Mint aki csak kitekintget. Sose hagytam, hogy rájöjjenek... Hogy bármikor leleplezzen a személyzet...

Effy and

Jack

Mit ne mondjak, nekem ez a beszélgetés egyre bizarrabbá vált percről percre. Az idegen arcán egyre jobban látszott a zavar, de olyan... őrült zavar, vagy én nem is tudom. Kicsit tudat alatt talán ismerős is volt ez az... őrült tekintet. Mint amikor már nagyon be vagyunk nyomva nézünk ki hasonlóan, persze csak ha előjön a paranoia. Ami elő szokott... De igyekeztem nem bambulni és tovább táncolni az idegein, még végén nekem esik. Simán kinézem belőle.

- Tudod mit? Hozok neked valamit - álltam elő az ötlettel. Jobbat hirtelen nem tudtam, na meg lehet, hogy jót fog tenni, ha egy kicsit kimozdulok a sötét szobából. - Csak várj meg itt, rendben? - kérdeztem megdörzsölve az arcom és egy nagy levegőt véve igyekeztem halkan tenni a dolgom és kivánszorogni a szobámból. Talán mintha valami hangokat hallanék lentről? Fasza lesz, ha Conor Willt keresné... de lássunk neki! Azzal megindultam lefelé.

[Nappali]