- Értem. - egyeztem bele egyetértően magam elé meredve. De azután elgondolkoztam. Igen, valami tényleg határozottan rémlett. És valahogy meggondolatlanul adtam is hangot a emlékeimnek. - Deee nekem... nem szabad a konyhába mennem. - nyeltem nagyot valahogy a hirtelen felismerésre. - Ott vannak a kések. - jelentettem ki az elsőt ami felrémlett előttem, és indokul hozta fel a személyzet. - Vagyis mikor hozzák a vacsorát? - emeltem meg újra kérdőn a szemöldököm a szemeibe.

Effy and

Jack

Azt hiszem nem... egy percet sem sikerült aludnom. Vagyis fogalmam sincs, de én úgy hiszem, nem. Annyira próbáltam nem álmodni semmit, hogy még az alvás művelete sem ment sikerrel. Hát ez az én formám, minis lepődök meg. Inkább Will szívverését hallgattam. Egészen addig, míg valami furcsát nem éreztem. Mármint... ismerős furcsát. Nem igazán értettem, ezért nem is reagáltam először. Végül mikor már hangtis hallottam, vagy valami ahhoz hasonlót, kinyitottam a szemeim. Meglepetésemre nem volt ismerős, aki előttem állt. Oké, hogy halott... de szinte már az összeset ismertem, aki meg szokott jelenni.

- Öhm, helló...- igyekeztem föltornázni magam, de valahogy nem bírtam levenni a szemem a régies ruházatáról. Honnan szalasztották ezt? Aztán kattant is, hogy mit kérdezett. Na most vagy álmodom, vagy a faszi van nagyon eltévelyedve...

-Hát tudod... itt senki nem nagyon fog neked vacsorát hozni - mondtam halkan, hogy Will fel ne ébredjen. - Általában azt eszünk, amit találunk a konyhában... - mondtam neki továbbra is csevegőre véve a hangvételt. A tökömnek se kell egy kiakadt, őrjöngő szellem. Elég volt mára amúgy is az összesből.

( Ki tudja merre járt előtte...)

Gondolkoztam. Egész sokáig gondolkoztam rajta, hogy mi legyen. Egyszerűen nem mertem, de… ÉHES VAGYOK! Valahogy ekkor nyert teret az elhatározás, és eldöntöttem, lesz ami lesz megkérdezem. Nagyot nyeltem és összeszedtem a bátorságomat. Síri csend volt. Teljesen csend. Még a szél sem fútta a fákat odakinn, de volt valami, ami bántotta az orromat. Mégsem tudtam rájönni mi lehet az. Mégis… most a legfontosabb… csak lassan közelítettem meg a lányt. Végigsimítottam a felöltőmön, csak illedelmesen, de aztán… mégis kissé lejjebb hajolva bökdöstem meg a karját.

- Hé… - próbálkoztam halkan. Semmi válasz. – Hé… Helló! – ismételtem magam, mert egyszerűen nem várhattam tovább. Ekkor volt, hogy végre mocorogni kezdett. Egyből inamba szállt a bátorság és sebtiben hátrálni kezdtem. Nem is tudom már mikor láttam utoljára valakit. Nem hogy nőőőt… - köszörültem meg csak halkan a torkomat, mikor felém nézett.

- Helló! – bólintottam felé illedelmesen – Mikor hozzák a vacsorát? – temettem a szemem kérdőn a szemeibe.

Jóóó érzés volt amikor az ujjai közé fűzte az ujjaimat. Az a kellemesen bizsergető, ami valahogy automatikusan emlékeztetett a tegnap estére. Jól esett. Ahogy most visszanézek, olyan mintha meg se történt volna. Mintha csak egy álom lenne, ami rémálomba fordult át. Mégis kiűztem ezeket a képeket, és próbálva tartani a mosolyomat, egy pillanatra sem engedve el az ujjait, figyeltem ahogy eloltja a cigarettát.

Jó volt. Egyszerűen nincs rá jobb szó, vagy csak a megviselt tudat nem hagyta, hogy most gondolkodjak, talán most zúdult rám úgy minden. Egyszerre. A kellemes és a kellemetlen együtt, és ahogy végre megéreztem teste melegét a mellkasomon, illatát az orromban, és a kezeit ahogy magához szorítanak, szinte egy szemvillanás alatt tért vissza minden. Az az álom. Az a korábbi. Amibe éreztem, csak pillanatokra vagyok attól, hogy újra berántsanak. Hát.. szinte pillanatok sem kellettek...

Csak figyeltem őt továbbra is és álltam az ágy mellett, füstölgő cigivel. Persze nagyon jól tudtam, hogy mit akar, de nem is tudom, mire vártam, talán hogy köddé váljak. Ami meg teljesen lehetetlen... pedig sokszor el tudnám viselni. Vagy... csak egy szimpla képesség, ami által láthatatlanná tudnék válni, amikor csak akarok. Mint mondjuk a Fantasztikus négyesben. Az tetszene. Bár akkor valószínűleg soha nem lennék látható.

- Nem szándékoztam sehova menni... - mosolyogtam rá, de azért megfogtam a kezét, és mielőtt még hitelen találna berántani az ágyba, elnyomtam a cigit és inkább önszántamból varázsoltam magamat be mellé. Igyekeztem a hajamat elkotorni az útból és az oldalamra fordulva húztam a kezét magammal a derekamra. Vettem egy nagy levegőt, majd gondosan lehunytam a szemeimet. Muszáj voltam legalább megpróbálni. 10 nap nem alvás után még a nyomorult szellemeim se hiszem, hogy életben tudnának tartani. Jó éjt puszi helyett csak följebb húztam a kezét és a tenyerébe csókolva összekulcsoltam a kezünket. Hát akkor lássunk neki annak az alvásnak!

Meglepett a dolog, hogy ahelyett, hogy a karomba vackolódna, egy pillanat alatt pattant fel mellőlem, és még szólni sem engedett, hogy hová megy, mire készül... amikor már hallottam is a kulcs fordulását a zárban. Nem lesz ez így jó, nagyon nem... - súgta az egyik felem, hisz ismertem már Conort, hajjaj, de aztán mikor kellemes illat lengte be a teret, és ő is visszatért a közelembe, már én is leengedtem. Nem tudom mikor ereszkedtem félkönyékre, csak egyszerűen ott találtam magam, és igen, mondhatom, hogy fáradt voltam, ez a dolog engem is kimerített, mégsem éreztem nyugodtnak a pihenést, amíg nincs ott mellettem. Amíg ... ott nem érezhetem a mellkasomon. Talán csak valami belső kényszer. Hogy tudjam nem eshet baja. Vagy valami ösztön, hogy érezhessem, hogy megvédhetem, és még ha biztos is voltam benne, hogy nem kívánja a védelmemet, egyszeriben egyetlen hang nélkül nyúlt felé a kezem és a szemibe nézve kérleltem. Nem tett semmit. Deeee én nem az a fajta vagyok aki annyiban hagyja a dolgokat.

- Eff... kérlek! Csak egy kicsit. - tartottam a pillantását - Ha nem akarsz nem alszol, csak legyél itt velem.. Rendben? - fújtam ki egyetlen adag feltolult levegőt egyszerre.

Na igen, a jelek szerint őt is igencsak megrázta a dolog ott az erdőben. Mondjuk csak az arcára kell nézni... szinte ordít róla, hogy ilyet soha többet nem akar játszani. Mondjuk nem mintha én igen. Valahogy elég volt nekem is ennyi ebből a mókából, de több mint valószínű, hogy én nem úszom meg a folytatást. Minden szavára csak mosolyogtam és figyeltem, ahogy kényelembe helyezi magát. Naná, hogy nem kerülte el a figyelmem, ahogy az ajtót mustrálta, ezért egy pillanat alatt vágtam ki magam az ágyból és az ajtóhoz menetelve elfordítottam a kulcsot benne, majd úgy hagytam.

- És mostantól relax - mosolyogtam rá még az ajtónál állva. De nem időztem sokat, épp csak annyit, hogy meggyújtottam egy vaníliás füstölőt, ebben szobában már úgyis mindegy, na meg egy szál cigit is, és már ott is voltam az ágynál. De csak néztem őt, az ágy mellett állva, ahogy fekszik. Tényleg éreztem, hogy ott belül...megérintett, viszont ezt nem akartam... hogy baja essen. Ezért próbáltam Conort is inkább távol tartani a hülyeségeimtől. Ha valakinek szenvednie kell, az én legyek, ne más. Ez az én nyűgöm.

Keze feszült a mellkasomon és visszatolt ülőbe. Hogy hagytam magam? Perszehogy! Pláne amikor a szemeimbe nézett és azok a szemek... egy pillanat alatt bármikor elolvadtam tőle. Hát még amikor csókja forrt az ajkamon. Akármi is volt, akárhogyan, bármit megbocsátottam volna neki érte!

- Csak szeretlek... - nyílott fel végül a szemem, de aztán megint vissza kellett csukjam, ahogy éreztem végigsiklani bőrét az arcomon.

- Igen, talán rám is rám férne. - sóhajtottam nagyot belekeverve - De nem hagylak itt. - fordultam az ajtó felé mérlegelve. Azon gondolkoztam, ha Conor megjön, beront, és itt talál vele.. egyből leölne e, vagy előbb felkelt, hogy elmondja miért is halok meg. Rizikós. Nála soha nem lehet tudni.

- Mit szólnál ha idebújnék melléd? - kérdeztem visszafordulva a szemeibe. Döntöttem. Egy életem van, de azt vele kell töltenem.

Imádtam érte, amiért végül nem erőltette ezt a dolgot. Pedig tényleg elhatároztam, hogy elmondom, viszont ahhoz előbb nekem kellene megértenem a dolgokat. Persze jogos a kérdés, vajon mi megérteni való van ezen, mikor voltaképp minden világos. Tate meghalt, s mint a többiek... most ő is megtalált. Talán csak az élményt kéne feldolgoznom. Ami viszont nem egyszerű.

- Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy - mondtam halkan, visszatornázva magam ülő helyzetbe, hogy ajkai után nyújtózva finoman megcsókolhassam. - És sajnálom... - utaltam a szótlanságomra.

Valahogy az alvás... mégsem volt szimpatikus megoldás. Talán féltem lehunyni a szemem. Sőt, biztos voltam benne. Nem akartam elaludni, mert addig vagyok teljes biztonságban, amíg ébren vagyok.

- Talán inkább neked kéne pihenni - simítottam végig az arcán szeretőn.

- Értem. - bólintottam egyszerűen, de az is lehet hogy csak őt akartam megnyugtatni. Én meg... hát egyáltalán nem lettem sem okosabb, sem nyugodtabb, mégsem adtam fel. Harcolok érte! Ha már az utóbbi 2 év alatt megtettem... Mármint, valahogy így volt.

- Rendben. - ismételtem magam lesütve a szemem, de talán csak azon gondolkoztam mi legyen a következő kérdés. Mit kérdezzek? Hogy mi van Tate-el? Hogy mit keres itt? Hogy mit akar tőle? Egy.. lehet hogy feltépnék vele valami sebet, mert azt a hülye se gondolná, hogy túl esett rajta, hisz jól ismerem, és kettő... le merem fogadni, hogy amúgy se válaszolna nekem. Talán jobb a békesség. Hülye voltam, égve hagytam a gyertyát, az felborult, és az a rohadék meg megmentette. Köszönettel tartozom. Ennyi. Slussz-vége. Örülhetek, hogy épp bőrrel megúsztuk mind a ketten. - Akkor talán pihenned kéne... - álltam fel a guggolásból és elhatároztam nem faggatom tovább. Talán majd elmondja. Vagy nem. Azt viszont tudtam, hogy feneketlen kút a feje, de ha kényszerítem csak még rosszabb lesz. Ezért inkább egy óvatos csókot nyomtam a homlokára, útközben a kiürült bögréért nyúlt a kezem, és halkan koccintva a kanál csörgése az asztalon, lassan kényszerítettem hátra, hogy eldőljön az ágyon és mellé ültem. Egyenesen az ágy szélére.

- Aludj egy kicsit... én majd vigyázok rád.... - mosolyogtam a szemeibe és ezt most komolyan is gondoltam. Mindennél komolyabban, hogy itt maradok vele, nem hagyom, hogy bántsák, vagy akár csak önállóan cselekedjen, tudattalanul, vagy ártson magának. Soha nem hagynám...! Ha kell, napokig kibírom ébren, jöhet Conor, megverekszem vele, nem érdekel se a hangja se a kése, de innen egy gépágyúval sem robbanthatnak el mellőle!

Mondhatni kattogott az agyam azon a kis távon is, amíg fölértünk lépcsőn. Már jóval "fittebb" voltam, mégis vonszoltam magamat felfelé. Talán a gondolataim súlya nehezedett rá a lábaimra, mert olyanok voltak, mintha ólmot öntöttek volna rájuk. De azért sikerült az emeletre feljutni. Beérve a szobámba ráhagytam az ajtó bezárását. Valahogy jobban érzetem magam, hogy kulcsra van zárva.

Nekem kellett volna beszélnem, mégis az ő hangjára kaptam föl a fejem, ahogy a kakaó lágy barna színét néztem, ahogy a tetején kis örvények vannak a bögrében. Annyira határozott volt, ahogy beszélt, én valahogy mégis, mintha látni véltem volna a gyengédséget. Persze lehet, hogy csak odaképzeltem. Mégis mikor a kezemért nyúlt... tényleg sajnáltam. Nem ezt érdemli, nemcsak tőlem, hanem alapjáraton. És mégis... mégis én is ilyen vagyok, egyszerűen hiába biztosít újra meg újra arról, hogy bízhatok benne, az nem én vagyok, aki kitárulkozik. Valamit mégis muszáj leszek alkotni.

- Igen... tudom - köszörültem meg kicsit a torkom, mert túlontúl is gyenge és rekedt volt még mindig. Gondolkoztam, hol kezdjek neki. Mit mondjak el, mit hagyjak ki úgy, hogy mégiscsak az igazat mondjam el neki. Csak futtattam a tekintetem a szemei között és pörgött az agyam. - Én is szeretlek Will... - kezdtem neki halkan. Nem túl lényegre törő, de valahol el kell kezdeni, több mint a semmi. - De ez az egész...- Ó igen, már megint kifogásokat keresek, hát mi mást is tennék? Nem is én lennék. - Szóval... még én sem tudom pontosan, hogy mi történt - néztem föl a szemébe. - Azt hittem, hogy álmodom... és mégis kikerültem, nem tudom hogyan kerültem ki a házból.

Az még addig nyilvánvaló, hogy ott álltam előtte, vártam a válaszokat és próbáltam foglyul ejteni a szemeit. Nem engedte. De miért is lepődöm meg ezen? Bármikor hittem, hogy végleg közel engedett, Eff soha nem az a lány volt aki csak úgy elengedne mindent. Aki ne tartana meg magának titkokat, aki ne görcsölne, és aki megbízna bárkiben. Végleg. Conor volt az egyetlen. Ott a házban.. az este... az éjjel már azt hittem, hogy végleg feltörtem a páncélokat, de... de valami történt. Nem tudom, hogy mi, fogalmam sincs és ez idegesített. Mi az isten történhetett, amitől tegnap óta újabb falakat eresztett? Csak álltam és vártam, miközben a szemei ide-oda cikáztak az orrom előtt. Biztos voltam benne hogy valami jár a fejében. Mégsem láttam bele. De szeretnék ilyenkor csak úgy belebújni és körülnézni odabenn...

- Eff! - próbálkoztam aztán, egy kis önbizalmat? Vagy csak egy kis biztatást adva - Tudod, hogy nekem mindent... - nos eddig jutottam. Egy pillanat alatt pattant fel, kapott a kezembe és a bögrével egyetembe kezdett húzni felfele. Én meg... mentem. Ugyan mi az istent tehettem volna? Csak követtem mint egy gyerek, mint egy kiskutya, aki a következő helyszínen várja a jutalomfalatot. Bíztam benne. Nem tehettem mást. Ahhoz már túlságosan szerettem.

- Itt most már jobban érzed magad? - kérdeztem óvatosan, ahogy halkan kattanva zártam az ajtót a hátunk mögött, és az ágy suhogásából hallottam ahogy törökülésbe ült. Megfordultam... de egy tapodtat sem léptem. Aztán mégis. - Eff, tudod, hogy szeretlek, igaz? - lépkedtem lassan közel az ágy felé - és azt is tudod, hogy velem mindent megbeszélhetsz... - folytattam tovább - Szeretném... - értem oda az ágyhoz és leguggoltam mellé, hogy az egyik kezét a kezembe vehessem. - Szeretném, ha megbíznál bennem... - emeltem az ajkamhoz az ujjait és felnézve a szemeibe egy óvatos puszit nyomtam rá.