(Főtér)

Mikor odaértem, úgy vágódtam be az emberek közé, mintha az életem múlna rajta. Nem tévedtem. Egy lány feküdt ott. Mindenki csak fölé hajolt, még a maradék levegőt is elvette és jó szokáshoz híven... nem tett semmit!

- Emberek! Hívjanak mentőt! Gyorsan! És hátra! - lökdöstem a háttérbe őket, hátha úgy megértik. Az ember okos... de tömegben birkaként viselkedik, ezt már nagyon rég megtanultam. Mégis csak egy kis hangerő kellet és máris szabadabb volt a tér. A lány... a pulzusa irtó lassú volt. Nagy volt a baj. Alig lélegzett, és szint éreztem, ahogy.. lassul. Azonnal szétrántottam a rajta feszítő cipzáras felsőt, és szívmasszázsba kezdtem. Nem hagyhattam meghalni!

- Jön... jön már... a mentő? - kérdeztem hevesen lélegezve az erőkifejtéstől. Azt hiszem még nem volt halott, de biztos voltam benne, hogy csak.. még!

"Igen, már úton vannak..." - jött a válasz valahonnan a háttérből, és én valamelyest megnyugodva vettem tudomásul, hogy alig perceken belül már hallottam is a szirénát.

Megnyugodtam. Teljesen. A lányt hordágyra rakták, már lélegeztették, sőt már valami injekciót is kapott, és sebesen tolták is be az autóba. Csapódott az ajtó, és én csak akkor kaptam észbe.

- Hová viszik!? - kiáltottam a férfi felé aki az első ajtón szállt be éppen. "A központiba!" - jött a válasz, újabb gyors ajtócsapódás és már hangzott is fel újra a már jól ismert visítás. A központiba. Ki kell derítenem merre van...

(Kórház)

/ Társas ház - Summer lakása /

/ https://www.youtube.com/watch?v=BAf2S6ij2gk /
Lefutottam az utcára, hogy végre kezdhessek valamit ezzel a szar érzéssel. A futós zeném már a fülemben dübörgött, okozva némi nyugodtságot. De nem eleget.

Azzal, hogy az éjjel elfogytak a bogyóim, nehéz napokat hoztam a jövőre. Ezen csak a zene, vagy a futás segíthet. Mivel a kezem remegése miatt a zene kilőve, ezért maradt a futás...

Régen voltam már lent futni. Azt hiszem, a közeljövőben rá leszek kényszerülve... Bár a hatást még most nem sikerült elérnem, A fejemben lüktető elviselhetetlen érzés tovább hajtott, és gyorsabban futottam. Le kell nyugodnom. Akárhány kilómétert kell érte lefutnom, de le kell nyugodnom.

/ https://www.youtube.com/watch?v=6nQCxwneUwA /
A zene váltott, és a környezet is. A betontömbökből átértem a füvesebb területre, valami parkszerű hely lehetett. Csak futottam tovább. Egy következő érzés került felülre. A nyomasztó, szúró érzés a tüdőmben. Hát igen, elszoktam a futástól. Kicsit elkényelmesedtem, azt hiszem. Ez az érzés is csak tovább hajtott, egy következő lépcsőfok felé.

A következő pillanatban a fényesen izzó fájdalom tört ki, minek következtében, már a számon vettem tovább levegőt. Öreg hiba, de nincs visszaút. De még mindig nem éreztem azt, hogy le kellene állnom. Hogy miért csinálom? Mért jobb lesz. Ha most megállok, szétesik minden, nem kapok levegőt, és vége, nem lesz jobb. Rosszabb lesz. Ha megállok csak a fájdalom marad. Ha most tovább futok, nem érzem azt, mint ha megállnék. Hát tovább megyek.

A tüdőm sípolásba kezdett. Minden egyes levegővételnél egyre jobban szűkült be a torkom, és egyre kevesebb levegő jutott egy a tüdőmbe. De... nem zavart? Vagy nem is tudom, miért mentem tovább. Megszoktam az érzést, és csak annyit tudok, hogy mennék még. Nincs értelme megállni. Soha.

/ https://www.youtube.com/watch?v=HIRNdveLnJI /

A zene megint váltott, de már csak tompán hallottam. Tovább akartam futni, és éreztem a tüdőm tiltakozását. Hát az övtáskámból, egy pillanatnyi lassítás nélkül kivettem az inhalálóm, és használtam egy szippantásra. Na de persze, hogy már ez sem segített túl sok mindenen. A tüdőm levegőért visított, és éreztem, hogy a vérem is. Igazolta ezt a egyre gyengébb szemem, ahogy a fű zöld foltokká homályosult. Azt hiszem, itt lassítottak egy kicsit lábaim. De nem sokat, hogy véletlenül se érezzem meg a fájdalmat. Az adrenalin hajtott tovább. Ki tudja, hová...

A zenét már nem hallottam, felváltotta a keservesen zakatoló szívem hangja. Futás közben az ember szívverése felgyorsul... A végstádiumban, már a normális tempó felére csökken. Idáig jutottam én. Amikor már a levegő vétel is fájt, szürke pontokat láttam, és nem hallottam a környezetem, a lábaim is összecsuklottak. Nem! Tovább kell mennem! Nem állhatok meg... De már nem tudtam lábra állni. Testem alatt éreztem a füves talajt. Minden egyes szívdobbanás olyan volt, mintha a szívem akart volna kiszakadni a helyéről... És egyre lassult. Tudtam már, mi következik. A gondolat, amitől az összes vér az agyamba szökik, hogy tiltakozhasson. A gondolat, amitől görcsbe rándul a gyomrom. Bár a többi mellett, ezt most meg sem éreztem.

Eljött az, hogy már nem magamra vagyok utalva. Innen már a szerencsén múlik. Éreztem, ahogy egyre lassuló szívem az utolsókat üti. Azt mondják, ilyenkor lepereg az ember szeme előtt az élete. Én nem láttam semmit. Ez volnék én? Ez a negyedik alkalom, de még most sem látok semmit. Miért nem látok semmit? Látni akarok valamit! Ez akkor azt jelenti, semmi említésre méltó nincs az életemben?

Nincs értelme maradnom. Itt az ideje menni? Most nem rajtam múlik. Nem akarok még menni. Addig akarok harcolni, míg nem látok valamit ilyenkor. De nincs erőm. Gyengének érzem magam. Erőtlennek, és semmirekellőnek. Megbuktam. Itt az ideje imátkozni, hogy valaki idejében megtaláljon. Ha ezúttal nem sikerül az újraélesztés, akkor úgy halok meg, hogy értelme sem volt az életemnek. A dobbanások abbamaradtak, és reméltem, hogy valaha még felébredhetek...

(Nesti:D)

Ahogy csókolgattam, hallottam kéjes nyögését, közben pedig bugyijába,és ott kezdtem el kényeztetni.-Na, és valakivel voltál már?-kérdeztem ahogy fülébe csókoltam.

Nem bámulhattam olyan sokáig se a cuki fiút, se a tüzikémet, a rendőrök már jöttek is, az első sokk után sajnos felfigyeltek a tömegben álló néhány okostónira, akik felénk mutogattak. Na, most jön a futós rész, még jó hogy a kényelmes cipőmet vettem fel. Láttam hogy a szépfiú futásnak ered, és utána iramodtam én is, mire utánam kiáltott az egyik rendőr, és a nyomomra eredt. Hallottam a léptei csattogását mögöttem, de nem néztem vissza, futottam ahogy a lábaim bírták. A srác először előttem volt, de aztán elvesztettem szem elől, amikor az a díszhuszár megragadta a vállam, majd ahogy megtorpantam amikor visszarántott, már a karomért is nyúlt.
- Héj! Eressz el te gorilla!! - kiabáltam rá, miközben próbáltam szabadulni, csíptem és rúgtam a pasas felé, próbálva közben a kezébe harapni, több-kevesebb sikerrel. - Többe van a ruhám az éves fizetésednél! Eressz el! - kiabáltam rá, ahogy a ruhámmal együtt a vállam markolta, és erősen tartott, hiába a küzdelmem. - Eressz már tahókám! - vetettem oda neki, de nagy igyekezetemmel csak azt értem el, hogy néhány perc hadakozást követően a pasi megbilincselt. - Rohadjál szét, te faszkalap! - cuppantottam feléje gúnyosan, ahogy az engem fogva tartó pasas elkapta megint a karom, és erősen szorítva kezdett el vissza, a rendőrség felé rángatni. Ekkor észleltem csak a befutó tűzoltók munkásságát, meg hogy tőlünk nem messze a másik srácot akivel bámultuk egymást, ugyancsak elcsípte egy zsernyák. Na, hát ebből mókás lesz kimászni... már az első napomon megnézem a helyi cellát. Jól bemutatkoztam, nehogy már épp itt ne ismerjenek.

Groteszk módon az "Ég a gyertya, ég..." kezdetű dalocska szólt a fejemben, ami szuperül aláfestette azt a gyönyörű kis lánggombócot, amivé a kocsi szép folyamatosan vált. Nem tudtam elkerülni a hangokat ahogy láttam egy-két járókelőt felém mutogatni. Na nem mintha érdekeltek volna. Tanyasi parasztok, farzsebből megveszem bármelyiküket.
Ellenben az a kölyök lekötötte a figyelmem egy kicsit, aki még mindig bámészkodott rám. Csak úgy bámészkodott. Tekintetem az Övébe kúszott, és élvezkedésemben hatalmas vigyor szaladt szét az arcomon. Láttam hogy tesz egy távolodó lépést, és már vártam mikor fut el, mint az összes többi szokta, de valakik még nála is előbb döntöttek a futásnál, ezek pedig a zsernyákok voltak. Oh, a kis rendőrkék, hát nagyon édes gondolat, de tényleg. Naná hogy Ők is elsőnek engem láttak meg, ennek persze szerves oka lehetett hogy én álltam a legközelebb a tűzhöz, bár már erősen hátráltam a másik srác felé. Amerre Ő megy, arra jó lesz nekem is, párban úgyis viccesebb, HA futásra kerül a sor. Bár nem tudom mi lesz most, mert a zsernyákocskák elég fürgén jöttek felénk...

/CH határa/

(Társasház)

Séta, séta, sétika, lehangolóan csendes városkánk nézett ki ez a hely. Már vagy fél órája sétáltam, és egy kezemen meg tudtam számolni hány emberrel találkoztam szembe. Ez borzadályosan lohasztó volt. Úúúgy szerettem volna már egy kis ropogást, sikoltozást... hmmmmm... már nagyon viszketett a tenyerem egy gyújtásért. De valahogy nem vonzott hogy piti kis vackokat gyújtogassak, mint fa, meg kerítés, meg... pad... ezek olyan uncsik.
Sétáltam még egy darabig. Lassan egyre több embert láttam. Vééégre - gondoltam magamban. - Lassan nyilván a központba értem, amit nagyon tudtam már tolerálni.
Itt már tényleg nézelődtem, mi lenne a tökéletes gyújtási alap. Végül nem kisebb dolgon, mint egy autón akadt meg a tekintetem. Óóóó, hát persze, az autók olyan szép nagyokat durrannak egy idő után..!! Arról nem is beszélve mekkora lánggal tudnak égni! Ez kell nekem!! - mondtam magamban, s már előre kihúztam a táskámból a gyufásdobozt. Mázlim volt, az egyik oldalon le volt húzva az ablak, és a hátsóülésen egy nagy kupac papír volt felhalmozva közepes méretű kartondobozokba.
- Ez az... - sóhajtottam élvezettel, és piszkosul magasról téve rá hogy éppen egy, a rendőrség előtt álló kocsira vetettem szemet, és... épp egy járőrkocsira... fogtam szépen a gyufát, és meggyújtottam, majd egy laza, gyakorlott mozdulattal bepöccintettem azt a kocsi belterébe, ahol fél perc nem sok, annyi se kellett hogy a hatalmas halom papír lángra kapjon!
- Ez aaazzzz!!! - nyögtem elégedett vigyorral az arcomon, ahogy hátráltam pár lépést, s kezem az arcom elé tartottam a melegtől való óvakodásra, de a szemem nem vettem le a csodás tűzhalomról, mely egyre jobban és jobban elhatalmasodott a gépjárműben.
Hallottam az előbb döbbent, majd pánikba eső kiáltásokat, és sikításokat, és ahogy az autó riasztója, meg a mellette lévő kettőé is felharsant, körbenézve élvezettel bámultam az emberekre, köztük... egy, a közelben álló kölyökre, aki engem bámult. Gátlástalan vigyorral néztem a szemeibe, aztán tapsikolva meredtem vissza a lángokba, arra a néhány részegítő másodpercre, míg kiélvezhetem azt az erőt... azt a gyönyört... amit nyújt nekem!

- Azt hiszem, ezt a részt rád hagyom. Sosem értettem a gyengédséghez - motyogtam, miközben a testemet csókolgatta. Mi tagadás, tényleg tetszett a dolog. Talán érdemes lenne beújítanom a zsebelési terveimet is. Már ha szükséges.

-Hát rendben van.-mondtam suttogva, és belecsókoltam nyakába, majd lehúztam felsőjét, hogy testét is bejárhassam a csókjaimmal.

- A bizalmat nem szavakkal kell kiérdemelni - vágtam vissza. Kivételesen nem toltam el a pólóm alatt nyúlkáló kezét, sőt, még bátorítottam is egy csókkal. Ki hitte volna, hogy idáig jutok? Persze ezeket a dolgokat nem tagadhatom meg magamtól, de másokkal érintkezni olyan, mint kiszolgáltatni magamat nekik.

-Bízhatsz bennem.-mosolyogtam, és most már magamra húztam, és hosszan csókoltam, majd a pólója alá nyúlva simogattam hátát.

- Hát persze, hogy barátok leszünk - bólintottam. Mi mást tehettem volna? - De ez még nem vonja magával, hogy teljesen bízzam benned - tettem hozzá.

-Örülök neki.-mosolyogtam-De....csak akkor fekszek le veled, ha innentől barátok leszünk.-mondtam kedvesen, és simogattam arcát. ,majd egy puszit nyomtam arcára.

- Aha, ez tökéletes - bólintottam. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék még. Általában túl komolyan vettem a dolgokat, de most egy új ötlet villant át az agyamon. Miért ne "barátkozhatnék" olyanokkal, akiknek van pénze? - Várj egy percet! - intettem, majd elkezdtem kiszedegetni a késeimet a rejtekhelyükről. Legalább tízet félretettem a táskámba, de a cipőmben lévőt nem. - Azt hiszem, túlzott vetkőzés nem szükséges. Legalábbis amúgy is kicsi a tér - magyaráztam ki magam. Elég, ha csak letolja egy darabig a nadrágom, minek ide a romantika?

-Igen van.-mondtam, és eltettünk mindent, majd beülve az autóba, kihajtottunk a városból, és félreálltunk, egy kis útra..Leállítottam a kocsit, és áthajolva hozzá megcsókoltam, és gyengéden simogatni kezdtem combját.

- Nem vagyok sem hülye, sem kurva, hogy az utcán csináljam. Kihajtunk a városból, és az autóban. Persze csak ha van nálad óvszer - magyaráztam, beszállva az autóba. Aha, majd azért kíváncsi vagyok, mit szólna a tetemes gyűjteményemre.

-De itt....a nyílt utcán akarod?-tértem vissza hozzá ,és simogattam kezét.

- Folytasd. Csak a késeimre vigyázz - kérleltem. Kicsit furcsa volt, tekintve hogy nem arra kértem, hogy rám vigyázzon, hanem az önvédelmi tárgyaimra. Tuti őrültnek tart.

-Hát örülök neki.-mosolyogtam-De nem gondolod, hogy folytatom....Tudom, hogy nem olyan vagy.-mondtam kedvesen, és egy puszit nyomtam ajkaira.

- Valami ilyesmire - bólogattam. Azért kíváncsi voltam már rá, ha ennyire büszkélkedett magával. - Viszont van itt még valami... - kezdtem fészkelődni. Na ja, az utcai élethez fűződő viszonyom és a szex. Így nem adtam meg még magamat senkinek. Most is csak szórakozni készülök. Azt úgyis olyan ritkán teszem.

-jó jó, Nesti.-mosolyogtam rá, és megcsókoltam ,elég hosszan, és lágyan.-Remélem erre gondoltál.-suttogtam

- Ne kedvesemez - toltam félre az ujjait. - Egyáltalán ne becézz, csak hívj Nestinek. És tudod te, hogy mire célzok - tettem még hozzá. Nem szerettem, ha hülyének néznek vagy éppen gyengének tartanak.

-Igen? Mire gondolsz, kedves?-simítottam végig ajkain,és letettem a dobozt a kocsira..

- Ha ez bók akart lenni, akkor kösz, de nem szeretem, ha fogdosnak - magyaráztam. - És akkor sem járunk. Viszont - ültem fel hirtelen ötlettől vezérelve. - valami másra megtaníthatsz.

-Akkor se járnál, ha én lennék a tanárod?-kérdeztem halkan, és odamentem hozzá elég közel, majd megsimogattam az arcát.-Lehet hogy késes lányka vagy, de elég szép...-mondtam mosolyogva

- Kösz, nem járnék még egyszer iskolába. 21 vagyok - mondtam. - De ez még mindig nem elég. Nem túl személyes - feküdtem rá a motorháztetőre, és a csillagokat bámultam.

-Hmmm.....hát sokat nem fogok tudni mondani....Végül is, közép iskolában döbbentem rá, hogy valamit azért kellene kezdenem magammal, és így hát eléggé sokat tanultam, hogy jó legyek, ezek mellett, sokat jártam edzeni....Először, csak védő voltam a csapatban, aztán feljebb kerültem csatárnak, és utána lettem én a csapatkapitány...Nemrégiben, elutaztam kicsit innen, hogy körülnézzek más merre, de kaptam egy ajánlatot, amit nem utasíthattam vissza...Tudod, az itteni középsuli, kapitánya, és tesnevelés tanárja, mint ahogy nemrégiben mondtam.-mosolyogtam rá.-Nem szeretnél ide járni?-kérdeztem mosolyogva.-Na, és te tudsz, valami jót mondani?-kérdeztem ezt már halkabban, és én is felbontottam az energiaitalt, amit el is kezdtem inni.

- Tulajdonképpen nem is tudom - vontam vállat. - Döntsd el te, miről akarsz beszélni, én meg majd eldöntöm, eléggé megnyert-e a téma - bontottam ki az energiaitalt, amit a kezembe dobott. - Mondjuk traumák, hogyan váltak valóra az álmaid, számodra kedves történetek. És hasonlók. Nem olyan nehéz, bár ha ezt tőlem visszakérdezed, nem kapsz egyhamar választ.