- Nem foglak belekeverni! – vágtam ki határozottan, és nem érdekelt hogy tiltakozik e vagy sem, ez ííígy.. LESZ! – Romantikázni akartam.. felborult a gyertya és annyi. Én vagyok az aki az idióta, elvégre megígértem neki hogy nem szólok a házról senkinek! – vágtam rá határozott hangnemben. – És nem is szóltam csak éppen.. – álltam le félúton, mert hogy őszinte legyek a többit még nem terveztem el. Hogy mit mondok és hogy hogy kérek bocsánatot. Na ha egyáltalán nem vág ki már az elején a fenébe és átkozza el még a régi barátságunk minden emlékképét is.. – torpantam itt meg, beleveszve a gondolatokba amikor az újabb szavai rántottak életre elvégre azt mondtam hogy mosdani megyek. Na meg az újabb zakó! Amit kis híján elnyomott volna ha nem kapok érte, de a reflekszeim még jóóók, és ahogy elnézem előbb-utóbb ő is felébred végre.

- Vigyázz! – állítottam újra talpra amiért meg is volt a jutalom, egy csók… egy olyan kellemes és ahogy ellépkedett mellettem én még mindig csak álltam ott, mint akinek megzápult az agya, és bámultam ki a veszettül fénylő ablakon. Ki gondolta hogy ilyen hirtelen változik majd meg minden.. Aztán mégis vettem egy visszaarcot és elindultam a fürdőbe.

(Konyha)

Nagyot sóhajtottam. Mégis csak bámultam a szemeibe és nem mondtam ki azt ami először az eszembe jutott. Vagy inkább mégis!

- Még jó, hogy még az ujjamon sincs a gyűrű és már te döntesz helyettem! – nevettem el én is végtére még szó sincs ilyesmiről, isten ments, de végtelenül tetszett ahogy próbál.. nos igen, próbál hatni rám. Talán menne is neki. Talán szeretem annyira, hogy hagynám. De tényleg így lenne? – keringett a fejemben a dolog, pláne a tegnap estét tekintve, de az újabb szavak megintcsak elkavarták a fejemet.

- Hát.. – akadtam el a beszédben – tökmindegy, a lényeg hogy por és hamu az egész. - húztam el a számat a feltételezésre végül is mi más lehetne ami ott várja ha arra jár – És nem mellesleg jobb lenne nem előállni azzal a feltételezéssel hogy valami kísértet gyújtotta ránk a házat még elküldene elmeorvosira. – rándult meg a szám sarka, és hogy én hittem e?? Még mindig nem tudom mit higgyek. Valamit súg a szívem, de az eszem valami teljesen másban gondolkodik. Hogy fogok e ezen napirendre térni valaha? Kötve hiszem. Csak hogy ezt épp nem állt szándékomban elmondani neki.
Kapóra is jött, hogy továbblépett, én meg igyekeztem kiszórni a fejemből minden mást.

- Rendben. – biccentettem csak kimérten, nem térve ki a dologra hogy ha Conor előkerül, a mi dolgunk.. na igen, sokkal körülményesebb, de egy percig sem állt szándékomban elszakítani a bátyjától. Conor meghatározó pont az életében. És még ha nem is a legjobb pont, de abban biztos vagyok hogy szüksége van rá.

- Hát akkor. – sóhajtottam egy kellemeset és lassan végigsimítva húztam ki a kezéből az enyémet. – Azt hiszem gyorsan megmosdom és alávetem magam az elkerülhetetlennek. – utaltam Adamre. Na igen, még soha nem gondoltam rá problémaként vagy kényelmetlenségként, ezelőtt. Az emberek változnak. A DOLGOK.. változnak. Hát majd kiderül hogy hogyan alakul ez az eset…

- Hátt.. - hápogtam el a végét – lehet hogy valami ilyesmi nem ártana.. – voltam teljesen bizonytalan, mert tény. Ilyenben még nem volt részem és úgy egyébként.. nem is akartam hogy úgy egyáltalán legyen. – Talán nem ártana a délután elnéznem a kórházba. Csak mondnanak ott vagy bú-t vagy bá-t. – szisszentem meg ahogy akaratlanul is mozdítottam a vállam- Vagy legalább kiokosítanak hogy úgy igazából mi van. – hallgattam el úgy fél percre, azon tanakodva hogy mit is mondok majd ha úgy lazán rákérdeznek hogy mi történt velem. Volt egy-két verzióm. Illetve.. pontosabban csak egy, de mertem remélni hogy vagyok annyira kreatív hogy majd.. improvizálok ha kellene. Nem kellenek a zsaruk. Pláne az utóbbiak után nem lenne jó visszhang! Az meg hogy apám értesítve legyen meg méég annyira nem kell..

- Vagyis azt hiszem ma elugrom Adamhez! – hoztam szóba valami tök mást, de végül is valahogy mégis kapcsolódott a dolog. – Muszáj lesz.. elmondanom neki, hogy béna voltam és azt a titkos házát vagy mit.. egyszerűen leégettem. – húztam el a számat de a kezeit közben még mindig nem engedtem. Az ötösöm legyen olyan biztos hogy nem fog megdícsérni érte! SŐT! Erős volt a gyanúm hogy még ennél is rosszabb lesz, de.. megtanultam vállalni a felelősséget. Ha másra nem is, erre legalább megtanított a tegnap este. – Azután meg benézek majd a kórházba. – húztam a számhoz az egyik kezét, hogy egy könnyű és finom, csókot nyomjak a hüvelykujjának tetejére.

Az arcára mosolyogtam. Nem mert kényszer volt hanem mert így éreztem. Mégsem szóltam egy szót sem. Csak figyeltem ahogy helyezkedik, bár.. ha jól meggondolom nem is tudom mi volt az a sok tornászi mutatvány amit művelt, de most nem foglalkoztam ezzel. Egyszerűen csak néztem.. és mosolyogtam.
Csak akkor indultam meg amikor elhelyezkedve felém nyúltak a kezek. Eszemben se volt meggondolni hogy egyáltalán induljak e, az érzés önmagától követelt és én engedelmeskedtem is neki.

- Köszönöm.. remekül. De csak mert itt voltál mellettem. - mosolyogtam még mindig ahogy a kezébe csúszott a kezem és finoman rászorított. - Jó érzés volt. - tartottam a szemeit már az ágy mellett, az ágy szélén állva, de nem mozdultam egy tapodtat sem. Így igaz. Remek érzés volt. Még mindazok után is amik előtte történtek. - Ez meg.. - pillantottam a kötözött sonka vállam felé, ami fájt, meg kell hagyni de nem is annyira cefetül. Még vagy már, ezt még nem döntöttem el, de mindez most nem számított. Túlélem. Ez egész biztos. - Megvagyok. - biccentettem mellé, ez egész jól hangzott. Úgy nagyjából.

Nem tudom mikor aludtam el.. de az biztos hogy az ablak keskeny résén beszivárgó napfény ébresztett. Azt se tudom mennyire járt az idő, de egyből az eszembe jutott: Conor! ahogy kipattant a szemem. Még mindig vigyáznunk kell!
Az elnyúló testére néztem előttem. Olyan békés volt.. olyan csendes, mint nagyon régen nem, és muszáj volt elmosolyodjak. Meg tudnám szokni itt mellette. Mégis lassan emeltem el róla a kezem, csak óvatosan, ahogy útközben éreztem mocorogni kezd, nem akartam felébreszteni ezért kitartottam azt a pár pillanatot amíg újból el nem helyezkedett és csak azután löktem fel magam vigyázva az ágyról. Az ablakhoz sétáltam. Jól tudtam hogy még mindig veszélyes, de közben füleltem. Csend volt. Néma csend, Conor vagy megint lelépett vagy még döglik valamelyik fehér por bűvöletében és akkor nem lehet veszélyes. Simán leszerelem. Reméltem...

Csak álltam az ablakban és néztem ki a távolba a napsütésbe. A tegnap este járt a fejemben. Az éjjel. A beszélgetések, az egész.. mintha meg se történt volna csak egy álom visszatetsző képe, de mélyen, legbelül, tudtam hogy ez nem így van. Igenis ott volt az. És nem mondom hogy nehezteltem érte, hisz ismerem Eff-et, de.. elkeserített. Vajon soha nem én leszek az akit hív ha segítség kéne? Nem, nem Conort akarom kiütni a nyeregből, de lássuk be! Amit Conor művel az sehová sem vezet. Csak tönkreteszi Eff-et, mégis a testvére.. és senki mása nem volt soha az életben. Egészen eddig.. - sóhajtottam nagyot ahogy már lehunyt szemmel élveztem ahogy a nap melegíti az arcomat. Ekkor jött az újabb mocorgás a háttérben és én szemrebbenés nélkül kaptam oda a fejem.

- Jó reggelt.. - mosolyogtam az alakjára - Vagy delet, őszintén szólva fogalmam sincs róla mennyi az idő.. - tartottam még mindig az arcát a szemeimben.

- Nem.. köszönöm. - mosolyogtam rá még mindig, vagy talán újra, de ahogy sikerült és meggyőztem, inkább visszafordulva az ágy felé hátrálni kezdtem, és amíg ő lassan nekilátott én csak eldőltem, a fejem mögé telepítve az egyik kezemet, és egyenesben összefont lábakkal csak őt figyeltem. Fura volt.. A helyzet. Soha nem gondoltam volna hogy egyszer majd itt leszek, egy szobában.. vele.. és pláne hogy őt ölelhetem. Akármi is volt.. és akárhogyan is lesz.. ez mindent megért. Ez a pillanat és ezek a hetek. Soha nem nyugodhattam volna ha mindezek nem történnek meg, és örökre csak ábrándok maradnak. Angliában.. kötöttségben.. a cég nagyhatalmú embereként, öltönyben.. apám kezének irányítása alatt. Életem legjobb döntése volt hogy eljöttem..

Olyan ütemben falt, mint aki egy hete nem evett. És ekkor kezdtem csak el gondolkozni ezen. Nem is tudom mikor láttam utoljára enni!
Talán túlságosan is elgondolkodtam, mert a következőkben már scak őt láttam magam előtt, az ágy szélén, ahogy a szemeimbe néz, azokkal a.. gyönyörű szemeivel és most muszáj volt szívből mosolyognom.

- Na gyere ide... - nyúltam szabad kezemmel a kezéért, csak hogy az ujjai közé fűzzem az enyémeket, és úgy fogtam rá a tenyerére hogy lassan magam felé húzzam kedvesen. - Örülnék neki ha aludnál még velem... - húztam oda magamhoz, a karjaimba teljesen, és nyugalommal töltött el a légzése. Pokoli nyugalommal.. Most. De nem hagytam, hogy bármiféle kétségek is beférkőzzenek...

Vártam. Egy percig.. kettő.. bármeddig vártam volna, csak mondjon valamit. Kecsegtető vagy nem, nyerek vele vagy sem, csak már előrébb legyünk két lépéssel és tudjam, hogy hányadán állunk. Mégse szólalt meg. Vagy nem tudott, vagy... vagy egyszerűen nem tudta kimondani azt ami eddig nagyon is nyilvánvaló. Még nem készült fel.. hogy bárkiben is megbízzon. Vagy épp hogy nem én vagyok az akit erre a posztra kiszemelt.. - járt vagy ezerféle variáció a fejemben mégsem löktem el. Nem nyüstöltem tovább. Minek!? Ha ennél többet nem mondhat nekem, akkor.. nem... - öleltem át inkább helyette ahogy hozzám bújt, és köré fűzve a karjaimat, - nem érdekelt ha fáj - csak a feje tetejére ejtettem az államat, és lehunytam a szemeimet. Muszáj volt magamba szívnom az illatát. Az egész valahogy.. megnyugtatott.
Amikor mégis csak elhúzódott, már engedelmeskedtem. Nem álltam neki bármit is tenni, sem ami még jobban lehúzza a hírnevemet, sem ami újabb feszültséget teremtene. Sokkal inkább csak néztem a szemeibe és vártam a következő lépést.

- Nem érdekelnek a veszélyek... - mondtam ezt már csak utána, ahogy a szemei elkalandoztak valamerre, én mégis továbbra is az arcát figyeltem. De azután igaza volt. Éhes. És én keresztbe húztam minden tervet, a tálca még most is ott hever a kanapén, ezért lassan fűztem ki körüle a kezeimet és tettem hátra egyetlen lépést.

- Rendben. Egyél csak. Én nem vagyok éhes. - mosolyogtam a szemeibe, hogy mennyire volt őszinte!? Ééén mindent megtettem, mert igenis azt akartam hogy egyen. Az én problémáimat meg majd elrendezem. Lehet ideje lenne beszélnem Adammel...

Csak a szemeit néztem. Nem tudom mit vártam tőle, hogy ukkmukkfukk csak úgy megváltozik? Mindent eldob a földre és a nyakamba ugrik, hogy zokoghasson egyet? Nem, Eff nem ilyen. Ő teljesen más, egészen, mint én vagyok, és ez az egész.. nem tetszett. Nagyon nem tetszett nekem...
De aztán.. mégsem azt kaptam amire vártam. Vártam én bármit egyáltalán? Egy szót.. egy helyzetet.. fogalmam sincs, de az utolsó szavai valahogy helyrekattintottak mindent!

- Mondd, Te.. - akadtam el a dologban nem mintha ne tudnám mi az első ami megfogalmazódott a fejemben, hanem hogy egyáltalán a jelen helyzetben megléphetem e!? De aztán mindent egy lapra tettem fel. - Te hülye vagy!? - folytattam mintha mi sem történt volna. - Van róla fogalmad.. mennyit gondoltam Rád az elmúlt két év alatt? Hogy hányszor jártál az eszemben.. Hogy hány nőn léptem át csak simán, mert egyszerűen.. nem Te.. voltál!? - sikerült talán egy kissé.. szemrehányóra? Igyekeztem nem azt a hangsúlyt vinni bele, mert az egész nem erről szólt. Aztán hirtelen hallgattam el, egy utolsó levegőt is benyelve, csak lehunytam a szemem, csak egy pillanatra ahogy a kezem önkéntelenül fogta meg az övét nem messze tőlem, és úgy kapaszkodtam belé, mintha attól félnék hogy a következő pillanatban nyoma veszne. És csak ekkor nyitottam fel.

- Eff... én csak annyit kérek, hogy ne játssz nekem... - ereszkedett el teljesen a hangom - Ne zárj ki... Ha tényleg szeretsz.. - állt meg itt a mondandóm, mert már tényleg baromira nem tudtam, hogy mit gondoljak - Csak annyit engedj, hogy veled legyek. Ne csak fizikailag, hanem itt is... - vándorolt át a kezem a mellkasára, a szíve fölé, és hogy nyálas? Leszartam!!! Most baromira szartam mindenre, hogy milyennek.. kéne lennem, hogy az a régi, bunkófejű pöcs legyek, ez volt most az én lapom. Hogy Joker e, vagy végül teljesen értéktelen... Ez most már csak rajta fog múlni. És a következő szavakon...

A fejem még mindig kattogott. oké, hogy én kiegyeztem magammal, hogy lesz ahogy lesz, nem érdekel, de valami legbelül mégsem engedte, hogy mindent semmibe vegyek. Talán pont az, hogy szerettem. Talán az elkeseredettség, hogy nem vesz annyiba, hogy ezt az egészet megbeszélje velem.. hogy partnerré tegyen, hogy érezzem, hogy számít neki én mit gondolok, hogy mit mondok, és hogy ez az egész nem oldható meg egy légből kapott hirtelen "minden tökéletesen rendben van" színházi szereppel, hisz nem vagyok hülye! Te jó ég, mikor lettem én ilyen bölcs!?? - húztam össze egy pillanatra a szemeimet, miközben a lábam engedelmesen követte, és önműködően zárta be magam mögött az ajtót. Biztos a sok tv... - jutottam az egyetlen lehetséges következtetésre, de ez még mindig nem nyugtatott meg. Nem, mert az alapproblémára nem volt hatással.

Lerakva magam az ágy közepére, miközben ő a kanapén esett neki a tálcának csak nagyot sóhajtottam, és felé fordítva a fejemet, csak őt néztem. Próbáltam a szemeibe, de.. nem ment. Egyszerűen rohadtul nem.

- Nekem bármi jó lesz, csak kaja legyen. - fűztem hozzá valami válaszféleséget, de aztán rövid monoton csönd után mégis mást tettem. Nem gyorsan, vagy kapkodva löktem fel magam az ágyról, és megcélozva a kanapét minden további szó nélkül ültem le mellette, majd felé fordítva a fejemet néztem bele a szemeibe.

- Eff... Oké, hogy most eljátsszuk, hogy minden a legnagyobb rendben, de mindketten jól tudjuk, hogy ez nincs így. - tartottam csak egy egész rövid szünetet, mielőtt kapásból belevághatna - Nem tetszik, hogy kizársz.. Hogy mindent egyedül akarsz megoldani, akármit is mondtam odalenn, mert ha velem vagy, akkor legyél velem! - beszéltem csak egész.. csak félhalkan a szemeibe, de egyetlen szavamat se gondoltam meg. Az egész csak úgy.. jött belőlem. - Ne csak testben, de itt is. - emeltem a mutatóujjamat a halántékomra, csak, hogy beszédesebb legyek. - És jól tudom, hogy neked ez csak.. néhány hete, de nekem... fontos. - nyeltem útközben egy mélyet, talán azért mert szégyelltem, talán csak azért mert kiadtam magam. Mindig szerettem annak az idióta.. és hülye.. balfasz seggfejnek látszani aki mindig is voltam, talán csak mert egyszerűbb, de valami történt. Fogalmam sincs hogy mi. A tűz.. az hogy szeretem.. a félelem amit akkor éreztem, vagy egyszerűen csak.. felnőttem... nem tudom. De ez az egész már valahogy fontossá vált. Sokkal fontosabbá, mint bármi más az életben..

Apámnak tényleg igaza volt..?

Széles vigyor ült ki az arcomon. Hogy szívből jött? A FENÉKET! Mégis mindig megnevettetett, talán pont a nevetése, vagy csak egyszerűen ilyen érzelgős barom lettem, mégis valahol igaza volt. Hová lett az élvezet!?? Senki ne mondja azt Will Turnerre, hogy beszari lenne! - ugrottam is fel már az ágyról, szinte szemvillanással őt követve, és ekkor éreztem csak ahogy behúz a fájdalom a karomba. Csessze meg! Ezt már el is felejtettem. Ezért másodjára már nem vagánykodtam annyira. Csak szééépen.. lassssan.. öregemberesen. Ha már a "hírnevemet" úgyis cseszhetem!

- Persze! Menjünk csak!- vágtam is rá valamivel gyorsabban is mint kéne, és bár a pokrócba csavart pingvin látványa egy pillanatra megmosolyogtatott, mégsem engedtem az egészet a felszínre. Csak a kezem a kilincsen, és mint aki kurva bátor, és felőle jöhet minden, egyszerűen kirántottam az ajtót és csak egy pillanatra torpanva meg, kilestem.
Sehol senki. Ezt talán megúsztuk. Vagy mégsem. Majdcsak kiderül egyszer..

- Kisasszony...- hátráltam vissza az előbbi helyemre, és mint valami hűűű, de udvarias régi úr, mélyen meghajolva engedtem előre. Persze a karomra vigyáztam. Ahogy arra is, hogy egy percig se lássa meg rajtam, hogy még mindig mennyire fáj. Nem akartam gyengének mutatkozni előtte. Akkor hogy a fenébe védhetném meg? Bármi is jöjjön szembe...