Éreztem az arcomon végigfutó meleg kezet, és minden egyes porcikám belebizsergett. Mégsem léptem. Nem szabad! Csak újra nagyot nyeltem, és még mindig nem mertem kinyitni a szemeimet. Éreztem, hogy eltűnik a közelemből... hallottam az ajtócsapódást, a felzúgó motor hangját, és amikor végre a kifarolás hangja hangzott fel, egyetlen pillanatra akadt még oda a tekintetem, mielőtt a kerekek élesen csikorogtak fel.

Nem tudom meddig álltam még ott. Csak hallgattam a csendet, vagy csak próbáltam megfejteni mi az isten történt az előbb, de a szám már megint pöfékelt, magasba fújva a füstöt az orrom előtt. Most mégsem segített. Talán csak hosszú percek, vagy egy óra után vettem rá magam, hogy újra mozduljak, és fellépkedve a lépcsőn, hangosan vágtam be az ajtót a hátam mögött…

(nappali)

Megint a szokásos kitörés, majd.. az ellágyulás? Igen, azt hiszem. De ez megint más volt, ez most olyan volt, amit nem akar az ember abba hagyni. Jó, nem mintha bármelyiket is abba akarnám hagyni, de ez mégis valamiben mégis más volt. Lágyabb...és önkéntelen.

Miért van az, hogy az egyikünk mindig visszalép? Eddig én, mostpedig... nem is értem. De ezzel kiborít. Azzal, hogy nem tudja eldönteni, mit akar! Egyik pillanatban leordítja a fejemet, a következőben már a legédesebb csókot adja, amilyet mástól még nem kaptam.

Nagy nehezen elszakadtam, de egyik kezem önkéntelenül az arcára csúszott. Mostmár tényleg ideje indulni... Az egyik felem ordít a dühtől, a másik... a másik nagyon közel maradna hozzá.
- Rendben... - mondtam végigsimítva tenyeremmel arcát, és nagy levegőt véve odébb léptem.

Még megfordult a fejemben, hogy visszaadom neki a kulcsokat, mert most tényleg rohadtul nem akartam vezetni, inkább csak szorongattam tovább. Hisz' ha nálam marad a kocsi, akkor egyszer érte kell jönnie...

Megfordultam, fel sem nézve elindultam, azt sem tudtam, hogy igazából hol parkol a kocsi. De felnézve megpillantottam, és irányba vettem.

/folyt. Társas ház - Summer lakása/

- De, ez volt! - vágtam rá először erősen, de aztán... jöttek volna a szavak, de nem engedhettem szabadjára őket. A kurva életbe NEM! Egy darabig csak néztem a szemeit, aztán hirtelen… már ott álltam közvetlenül előtte. Csak bámultam lefelé, egész közelről azokba a gyönyörűen csillogó szemekbe és éreztem, ahogy belülről szinte széttép. Hülye... állat! Én tépem szét saját magam! Csak éreztem ahogy a lélgzésem gyorsabb ütemet vett, majd hozzá hajolva olyan érzéssel csókolom meg, mint még… mint még talán soha senkit.

Nem tudom mikor kaptam észbe, de az biztos, hogy eltartott egy ideig. Eltéptem magam tőle, de hogy elhátráljak… Na az nem ment. Csak összeszorítottam a szemeimet és próbáltam megakadályozni minden további, elkapkodott és balfasz lépést.

- Most menj… - nyeltem nagyot még mindig összeszorított szemeim mögött – Kérlek… - hangzott a hangom már valami suttogással, és… igen. Azt hiszem kész, vége! Nem ismerek magamra!

- a kérdés nem ez volt. - ráztam meg a fejem, mikor visszafordult - Lehet, hogy nincs okod, de attól még haragudhatsz. Lehet, nem rám haragszol, de én váltottam ki belőled. - hé, ezek most nekem honnan jönnek?! Jó, ez már nem most jött le nekem, de akkor is, honnan ez a nyugodt közlés? Na mindegy, inkább hagyjuk az egészet, fuss!

Megint megtorpantam. Az isten verje meg MIÉRT nem tudok szabadulni tőle!!?? Mégis lassan fordultam meg a sarkamon a tengelyem körül, és egész lentről emeltem fel apránként a szemem a szemeibe.

- Nincs miért haragudnom rád. – tartottam még mindig a szemeit, habár minden egyes vinnyogó porcikám azt diktálta szedjem már össze magam és takarodjak be a házba, most… azonnal! Mégsem tettem. A kurva életbe, mi az istenért vagyok képes ezt újra eljátszani!!? Rohadtul nem akartam ezt az egészet! Mégis… még mindig ott állok és csak nézek, egyenesen bele a szemeibe.

Először, mintha nem is zavartatta volna magát, azt hittem simán besétál a házba. De nem tette, megfordult.
- De... - Kezdtem volna máris gyártani az indokokat, de inkább nem veszekedtem. Mégha kibaszottul nemis volt kedvem vezetni. - Kössz. - adtam meg magam. De valahogy akkor sem hagyhattam annyiban.

- Conor! - Szóltam utána hirtelen - Nagyon haragszol? - Nem is, a kérdés leginkább az lett volna, látlak még?

A legszívesebben megyek tovább, fel a lépcsőn, bebaszom magam mögött az ajtót, és isten hozott fehér por, hazajöttem! Mégis valami akadályozott. A hangja. Vagy a szavai a fülemben, valahogy megtorpantam az alsó lépcsőfokon, és rövid gondolkodás után visszafordultam és gyorsban a szemeibe néztem.

- Nem mész gyalog. Itt a kulcs.- emeltem meg a fájós kezemmel a kezét, és mielőtt ellenkezhetne, belenyomtam a zsebemből kitúrt kulcsokat. – Majd… majd érte megyek! – rendeztem le ennyivel a szemeibe egy gyors bólintás kíséretében és már téptem is el a szememet, hogy visszafordulva induljak újra a lépcsők felé. Menekülj… menekülj... menekülj! – ez a kibaszott rohadt szó jojózott folyamatosan a fejemben.
És kivételesen most engedelmeskedtem.

/ Külvárosi közhelyek - környező erdők /

Sikerült kijutnunk az erdőből, megpillantottuk a házat. Végre. Már felemésztett a sötétség, és a kibaszottul nagy csönd, ami közénk állt.
- Azt hiszem, mostmár tényleg jobb lenne lelépnem. - krákogtam. Hányszor is hangzott ez már el? Az, hogy ideje menni? Na mostmár ideje lenne be is tartani!

- Igen, megvagyok. - nevettem - Csak ön után, Főnök! - mosolyogtam, miután újra enyém volt az egyensúlyom, és a gravitáció sem szívatott már.
Megkerültük a házat, be az emlegetett erdőbe. Nyugodt, és csöndes volt. Mi meg alaposan bele rondítunk, na szép!
/A várost környező erdők/

- Hogytaláltadki... - nyökögtem miközben felálltam, és az utolsó pillanatban kaptam utána, mikor nem kicsit bízva el magát pattogni kezdett. - Kivéve, ha már itt kinyírod magad. - emeltem vissza függőbe és reméltem annyira nem kapott be, hogy a hátamon kelljen cipelnem. Más se hiányozna.

- Egyben vagy? - engedtem el és a hiányérzetet tompítva már turkáltam is a hátsó zsebemben, hogy megint a számba nyomjak egy szálat. Persze hülye azért nem vagyok, nem visszük túlzásba, most csak egy gyárit. Az viszont kellett!

- Te meg akarsz etetni egy grizzly medvével! - néztem rá szúrósan. Ééés.. próbáltam minél jobban mosoly nélkül. Ebben a helyzetben? Profi vagyok, a sikerül! - Rendben, menjünk. - pattantam fel, deee... Túl gyorsan. Majdnem azzal a lendülettel vissza is huppantam, nem tudom, hogy sikerült megállni. De nevetésben törtem ki.

- A ház mögött van egy erdő. - nyeltem nagyot, de valahogy már újra magam elé bambultam - Nincs messze. - győzködtem magam - Vagyis... nem szokott messze lenni. - adtam neki tetteket, és igyekeztem az egyik lépcsőfokra koncentrálni, hogy felálljak. Meeeenni fog ez! Nem vagyok én szaros kezdő. Még egészen... tiszta vagyok. Csak már nem érdekel mit miért teszek.

Teljesen kiürült a fejem. Csak a csillagok vettek körbe, és erre koncentráltam. Nem tudom, mikor volt ilyen utoljára, hogy ennyire... Üres lennék. Nem szeretek üres lenni. Ó, tudom, egyszer az a bajom, hogy tele a fejem, másszor az, hogy üres. Nem szeretek tétlen lenni. Vagy, valami ilyesmi..

Majd észre vettem, hogy Conor feje eltűnt mellőlem. Felült, mire én is feltoltam magam, de lábaimat fent hagytam.
- Hova? - néztem rá kérdőn. A világból nincs menekvés, sajnos.

- Másom sincsen... - komorodott el az arcom újra, és összeszedve magam és a maradék eszemet, elszívva az utolsó slukkot tornáztam fel magam valahogy ülőbe, és csak úgy bámultam ki a fejemből, szembe a lépcsőkkel.

- Húzzunk el innen! - fordultam aztán hozzá a semmiből. Az több, mint túlzás, hogy hirtelen, de önmagamhoz képest viszonylag gyorsan.

Fennhangon nevetett. Talán, még Ő sem tudta, hogy min, de nevetett. Csak figyeltem, és önkéntelenül én is vigyorogtam rajta. Igen, ez az a Conor, akivel jó együtt lenni.
- Tök jó, hogy van egy húgod. Aki melletted áll. Mindig. - fordultam vissza az éjszakába. Sajnálom, hogy nekem sosem adódott meg ez. Valaki, akit érdeklek. Én, és nem más.

Ezernyi kérdésem lett volna még, de amúgy, azon is csodálkoztam, hogy ezekre választ kaptam. Valahogy nem akaródzott beszélni. Azon járt az eszem, hogy Conornak, ha iszik is, drogozik, de milyen jó élete van. Gondtalan. Bár, nem tudhatom, mi lehet az álca alatt. Tudom, hogy van valami. Ami ilyenné tette. De látszólag gondtalanul él. És mégis mi kell hozzá? Csak egy kis por, vagy egy száll cigi. Ez lenne a boldogság titka?

Felnevettem. Asszem hangosan is, visszaverte az utca csendje, de az is lehet csak a fülem csengett. Na meg ha már belekezdtem, piszok nehéz volt abbahagyni. Már azt se tudtam min nevetek. Aztán mégiscsak vége lett. Nagyot sóhajtottam. A visszájára fordult minden.

- Sokmindenre nem emlékszem. - beszéltem bele még mindig az éjszakába, de ez a része kurvára nem érdekelt. Soha nem volt semmi olyan amire érdemes lenne emlékezni. Legalábbis asszem... - hallgattam még mindig ahogy rabul ejtettek a gondolataim. - Ott van Eff! Rá minden további nélkül. - húzódott megint mosoly az arcomon, de valami földöntúli nyugodtság is töltött el. Talán a képek.. Igen, amikor még egész... apró volt. Mikor sírt, hogy a plüssnyula nélkül ő nem tud aludni. És amikor mesét olvastam neki. Nem tudom imádtam e valaha is valakit ennyire.... - tanyázott le az a korábbi mosoly végleg az arcomon.

Lefeküdt mellém. Gondolom, Ő is érezte azt amit én, hogy eléggé fárasztó ülve megtartani magam. Ma különösen szép volt az ég. Főleg, hogy a környékünkön nincsen felkapcsolva a közvilágítás. Minden egyes csillag csodálatos fényében ragyogott. Rabul ejtették tekintetemet.

Elvettem a cigit, aprót szippantottam belőle, úgy éreztem, nekem mára ennyi pont elég volt.
Nem akart beszélni. Ez egyértelművé vált, hát nem feszegetem... nagyon. De meg kellett tudnom, Conor miért Conor. Miért olyan, amilyen.
- Azóta élsz kicsapongó életet? - kérdeztem, jobb szót nem találtam rá - Emlékszel az első drogozásodra? - kérdeztem.

Megint vigyorogtam. Először azt hittem dőlni fog, de aztán csak alá kapott és elterült a betonon. Tetszett. A lazasága, mindaz, hogy... a jó élet, nem is tudom mi tetszett benne annyira! Aztán ahogy belekezdett... már nem volt kedvem ezen filózni. Újra szívtam a cigiből, még talán két slukkot ha kitart, és belőve a célt egy emelettel lejjebb valahogy én is oda kerültem. Mellé. Igaza volt. Így sokkal kényelmesebb. Csak figyeltem a feketeségben játszadozó fényeket, rohadt kis köcsög csillagok, mégis olyan lágyan csúsznak szét. Felé nyújtottam a cigit, és mikor elvette, akkor esett csak vissza a hasamra a kezem. Hogy gondolkodtam e? Nem. Nem ment. Az egész csak úgy megindult. Belülről. Ha gondolkodom nem dumálok ki ilyeneket.

- Mert elég volt belőle egyszer. - mondtam ki ennyit és nem többet. Ahhoz még túúúl észnél voltam, hogy hagyjam előtörni a képeket, a múltat, az emlékeket. Nem akartam ezen agyalni.

Még megárthat? Ugyan, ez az, ami most a legkevésbé érdekel. Konkrétan szarok bele. Szeretnék... Lebegni. Elfelejteni mindent. Azt, hogy hol vagyok, és miért. Hogy mi történt eddig. És mi fog történni ez után. Hogy ki vagyok, és mik lesznek a következmények. Nem akarok létezni. Gondok nélkül, önkívületi állapotba kerülni, legalább arra az időre ne kelljen semmit sem éreznem.

Megfordultam, lefeküdtem a földre és felfektettem a lábaimat a lépcsőre. Így valahogy kényelmesebb, nem hogy még arra is koncentráljak, hogy ne dőljek el.
- Azt mondtad, igazam van. - gondolkodtam el, nem tudom, talán hangosan, vagy csak nem tudtam magamban tartani, fene tudja. De érdekelt. - Azt mondtam, nem lehet, és azt mondtad, igazam van. Miért? - kíváncsi voltam az Ő szemszögére. Istenem, minek feszegetem a témát?! Áh, már azt sem érdekel.

Vigyorogni kezdtem. Nem az szórakoztatott, ahogy nyekkent mellettem, hanem az hogy milyen gyorsan kapott rá a jóra.

- Csak lassan a testtel, még megárthat. - szelídült csak mosollyá a vigyorom, ahogy őt néztem mikor mélyre szippantotta a következő slukkot. Bennem már volt annyi gyakorlat, hogy tudjam, ez a fajta, komolyan kiüt, ha az ember nem figyel oda. Vagy nincs sínen. Mégsem vettem el tőle. Csak megtámasztottam a térdemre ékelt ép kezemen a fejemet, mert éreztem kezd nehézzé válni. Rohadt nehézzé... Mégis csak néztem.

- Kösz... azt hiszem... - beszéltem aztán elég érthetetlenül ahogy az állam még mindig a tenyeremen támaszkodott.

Hát igen, nem éppen egy egyszerű száll cigi volt, egy slukktól valahogy lebegtem. El sem tudom képzelni, egy teljes száltól mi lenne... Jobbnak is gondoltam, ha leülök, úgyhogy levágódtam Conor mellé. Csak kicsit b*sztam be az oldalamat a következő lépcsőfokba, de valahogy, nem vettem róla tudomást. Vagy nem is éreztem? Fene tudja.
- Adj még! - loptam ki a kezéből a szálat, és szívtam még egyet. Kiélveztem, ahogy a füst végigmarja a torkomat, szinte éreztem, ahogy bejárja a tüdőmet, és jó alaposan tönkreteszi. De ez az érzés miért megnyugtató?! Szarok bele, jó volt!

Az orrom elé emeltem a kezem, lassan forgatva meg.

- Röhögni fogsz... egyre jobban... - vigyorogtam már szélesen, és még ha akarom, akkor se tudtam volna ellene állni. Az édes köd kezdte teljesen beteríteni a fejemet. Na ja. Nem holmi ócska szar, ez a legerősebb szál. Vészhelyzet esetére. És azt hiszem ezt nevezhető vészhelyzetnek...

Egy pillanatig sem hezitáltam a cigaretta elvételével. Most pont ez kellett nekem, haza felé útközben biztos, hogy veszek egy-két dobozzal. Le kell nyugtatnom magam, bármilyen eszközökkel.
- Hogy van a kezed? - adtam vissza egy nagy slukk után. Valami hülye merevítés volt a kezén, az én fejemet biztosan szétcseszné.

Felnéztem a szemeibe. Valami azt súgta hiba volt, de szartam rá. Ahogy most mindenre. Ezért szerettem ezt.

- Akkor gyalogolj... - ismételtem utána halál nyugodtan, és felé nyújtottam a cigimet. Mintha az előző... incidens még csak meg se történt volna. Volt egyáltalán valami? Áááh, dehogy, csak álmodtam az egészet! Vagy legalábbis jó volt most ebbe a hitbe ringatni magam. És a fű, ebben tökéletesen segített.

Értem már, mi baja volt eddig Conornak. Most sokkal nyugodtabb volt, valahogy több kedve volt az embernek így vele beszélgetni. Az elvonási tünetek...
- Szerintem jobban járok most, ha gyalogolok. - kezdtem el rugdosni egy apró földgolyót a lábamnál - Az hiányozna már csak, ha egy idióta sofőrrel feldühítsem magam. - mosolyodtam el halványan. Ja, akkor ott van végem. - Gyalogolok. - néztem fel rá.

Nagyot szívtam a cigiből... és lassan engedtem ki a füstöt, a szemem előtt.

- Nem akarom, hogy gyalogolj. - nyeltem csak a szálat vizslatva az orrom előtt, kezdett elég szimpatikusnak tűnni. Na nem mintha eddig ne lettem volna beleszeretve minden egyes minőségi, nagy gonddal felcsavart, legütősebb anyagba, mégis az izmaim lelazulásával, a fejem is kezdett teljesen szétmállani. Vagy legalábbis ami a gondolkodást illeti. - Én úgysem tudom használni. - szorítottam ökölbe az ujjaimat, majd lassan engedtem vissza. Tényleg ne tudnék vezetni? Ettől a szartól biztos nem a kezemen.

Conor kiviharzott, de mivel láttam nem bement a házba, hanem csak leült a lépcsőre, kiszállás után arra sétáltam. De miért, fogalmam sincs. A tervem az volt, hogy hozzá vágom a kulcsot, és mintha semmi nem történt volna, elsétálok. Sokkal jobban esett volna.

- Nem viszem el az úgy szeretett kocsidat. - ráztam a fejemet előtte állva - Nem vállalom a felelősséget érte. - ennél körülbelül az villant be, ahogy elvesztem a fejem, és egy teniszütővel verem szét a kocsit. Mi van, az őrültek beszámíthatatlanok, nem? És őrült lennék? Na jól van, ezt inkább most hagyjuk, mert így is pipás vagyok...

{magánkórház (előtt)}

Úgy vágtam be az ajtót magam mögött, hogy azt hittem kiesik a helyéről. Nesze neked drága kocsi... Akkor sem érdekelt! Ahogy semmi más sem. Hogy mihez lett volna kedvem? Menekülni! Bárhová! Csak el innen, és volt is rá tippem, hova megyek. Mivel vezetni így nem tudok, eléggé lecsökkentek az esélyek. A ház mögötti erdő. Messze van, de nem ott szarom le? Két hosszú csík és már semmi nem érdekel. Ahogy ez az egész sem.

A kezemet néztem. Vagy legalábbis azt a gusztustalan... kékes izét rajta és majd elfogott a hányinger. Mégis közelebb léptem. Közelebb a lépcsőhöz. Mégsem vittek fel a lábaim. Csak vettem egy fordulatot... és leültem. Ekkor volt, hogy a másik, már sokkal többet ígérő, csavart szálat húztam ki a dobozból. Jó lesz az. Nyugtatónak... vagy épp előételnek.

- Vidd el a kocsit... - magyaráztam csak az orrom alatt, a hosszú csend és jó néhány mélyem lenn tartott slukk után. Tudtam én, hogy ez kell nekem! Előételnek. Mégis végre kezdtem elveszíteni minden gondolatot. De főként a dühömet.

Megint későn szólt, hogy kanyar, miért nem szól időben? De legalább most nem pukkant neki az ablaküvegnek. Nem bántam volna, legalább történne valami...

- Bal, jobb, értettem. - Mondtam vissza az útvonalat sóhajtva ke nem véve szemeimet az útról. Vagy arra készül, hogy lelkiismeret furdalást akar okozni, vagy csak szar az egészre. Gondolkoztam, mi volt a témánk még Eff ékezése előtt. Ja igen, épp ő kérdezne. Nem éppen a legmegfelelőbb lenne ezt most folytatni, azt hiszem. Talán mosolyra görbülne a szája, ha mondanám, hogy a barátnőnének néztem a húgát. De most még az sem, ha még én mosolygok is rajta. De majd elmondom neki, egyszer, mint vicces infót. Biztosan nevetni fog.

Közben bevettem az utolsó kanyart is a kocsival.

/Dr. Rose Medical Center/

- Ott jobbra! - mutattam előre az orrunk elé, és ja, most sem kapkodtam el, még épp, hogy be tudta venni a jobbost, de most nem fejeltem üveget. Mázli. Asszem még jobban összezavarta volna fejem. Viszont továbbra is kussban voltam. Láttam rajta, hogy beszélne, de nem tudott érdekelni. Vagyis...

- A következő utca balra, aztán megint egy jobbos, és ott vagyunk. - tettem még hozzá, de aztán megint mély hallgatás. Ennyi vagyok. Egy csődtömeg. Mindig is az voltam. De kit érdekel?